Évgyűrűk, amelyek leleplezték a Messiást

Mindmáig sokat kamatoztatnak a régészek az úgynevezett radiokarbon kormeghatározásból, amely néhány évtizeddel ezelőtt valósággal forradalmasította az archeológiát. Addig nehézségekbe ütközött a leletek pontos korszakolása. A közkeletű nevén C14-es módszernek emlegetett eljárás lényege az, hogy a szén 14-es tömegszámú izotópja alapján határozzák meg a lelet korát. Szerves anyagokban – fában, csontban stb. – vizsgálják meg a szénizotóp lebomlási, felezési idejét, s egy visszaszámolási művelet után meghatározzák, mikor pusztult el az adott anyag.
Van azonban egy másik módszer, amely még ennél is pontosabb. Míg a C14-es kormeghatározásnál létezik tévedési faktor, addig a dendrokronológia segítségével gyakorlatilag évre pontosan meghatározhatjuk egy-egy lelet korát. Ez az eljárás a fa évgyűrűinek a megszámlálásán, azaz vastagságának vagy vékonyságának a különbözőségén alapul. A dendrokronológia alaptétele, hogy egy adott éghajlati területen azonos időszakban – például egy évben – a fák évgyűrűinek a vastagsága rendkívül hasonló. Ha ismerjük az adott területen élő adott fafaj minden egyes évre jellemző átlagos évgyűrűvastagság adatait, akkor a régészeti ásatásokon előkerülő famaradványok a bennük megőrződött évgyűrűik segítségével keltezhetők – osztja meg az érdeklődőkkel a kutatási szempontokat a témával foglalkozó honlapján Grynaeus András régész, a téma elismert szakértője. Az eljárás legfőbb előnyeként olcsóságát, hátrányaként pedig a bonyolultságát szokták emlegetni. Megnehezíti a vizsgálatot, hogy azonos fafajú maradványokra és területenkénti vizsgálatra van szükség, és legalább 30 évgyűrűt tartalmazó maradvány szükséges a pontos kormeghatározáshoz.
A dendrokronológus képes következtetni egyes korszakok meteorológiai viszonyaira és változásaira is, miután az évgyűrűk vastagságát, sűrűségét – a talajadottságok mellett – leginkább az időjárás, a csapadék mennyisége és a hőmérséklet határozza meg. A Kárpát-medence erdőgazdálkodási kérdéseinek megválaszolásában nagy szolgálatot tett a dendrokronológia.
Utólag is meg lehet állapítani, honnan és mikor szállították építési helyére a fát. Amikor a régészek feltárták az ecsedi várhoz vezető dorongút egy szakaszát, a faanyag elemzéséből derült ki, hogy ahol azok a fák nőttek, ott kiterjedt erdei legeltetés folyt. A dendrokronológia segítségével valószínűsítik azt is, hogy Santorini szigetének a felrobbanása Krisztus előtt 1734-ben történt. Abban az évben ugyanis az egész északi féltekét kiterjedt porfelhő borította, a fák csökevényesen fejlődtek, és ezt a kaliforniai fenyők évgyűrűin pontosan ki lehetett mutatni. Dendrokronológiai módszerrel vizsgáltak meg egy Messiás nevű, eredetinek tartott Stradivari-hegedűt is, amelyről aztán – legalábbis a szakember szerint – kiderült, hogy jóval az olasz mester halála után készült. A módszer hatékonyságát illetően elgondolkodtató a koblenzi Rajna-híd esete is.
A folyón 1980-ban előkerült egy régi híd, amely az idők során elpusztult, de tartócölöpei megmaradtak. A régészek kiszedték mind az 52 darab famaradványt, majd megállapították, hogy a legfiatalabb évgyűrűk Kr. u. 48-ban nőttek, és mivel kéreg is volt a fákon, Kr. u. 48–49 fordulóján, a téli hónapokban vágták ki őket. Felfedezésük egybeesett a környéken talált tárgyak életkoráról megállapított dátumokkal, így a szakemberek messzemenő következtetéseket is levonhattak a leletegyüttesből.