Felettem az ég

Nem is tudom, melyik a megfelelő titulus: zenész? Költő? Színész? Talán így lesz a legjobb: Laár András általános művész.
– Még festegetek is, képzelje el! Sőt tízéves koromban egy iskolai versenyre szobrot is csináltam: Lenin-fejet. És meg kell mondjam, díjazták. Ott, az iskolai versenyen jöttem rá, hogy Lenin-fejjel nagyon jól lehet nyerni. Rendesen megcsináltam agyagból, kifaragtam, még hasonlított is. Lekoppintottam az iskolai porcelán-Leninről. Második helyezett lettem vele… vagy első, nem is tudom. Lenin miatt lehettem akár első is.
– Egyből általános művész lett, vagy van civil szakmája is?
– Van, látszerész, illetve fotócikk-optikai eladó. Ezt kitanultam. A pult mögött is álltam, még üveget is csiszoltam, szemüvegnek valót. Ha most nekem valaki ad egy műhelyt meg egy szemüvegreceptet, akkor ebben a pillanatban… Még emlékszem, mit hogyan kell. Viszont, ez engem nem érdekel. Elég volt a két év, amíg kitanultam. Imádtam, jó osztálytársaim voltak, de egy pillanatig sem gondoltam, hogy látszerész leszek.
– Jött a táncdalfesztivál Antal Imrével, Kudlik Júliával és az első KFT-slágerrel: Bábu vagy.
– Úgy, úgy! Ahol és amikor a Limbóhintó is befutott. Emlékszem nagyjából a mezőnyre, meg arra, hogy a Limbóhintó volt a fősláger, ők nyertek, mi pedig másodikak voltunk előadói kategóriában. Sem a dalunk, sem a zenekar nem kapott első díjat, mégis mindenki úgy emlékszik, hogy mi ott befutottunk, mi ott elsők voltunk. Na miért? Azért, mert úgy van, csak épp nem úgy volt!
– A táncdalfesztivál sosem volt túl népszerű a fiatalok körében. Amolyan levendulaszagú műfajnak számított. Rockzenekaroknak nem illett ott fellépni. Önöknek nem derogált?
– Mi máshonnan néztük ezt a dolgot. Bornai Tibivel már 1974-ben találkoztunk. Zenéltünk együtt mindenféle zenekarban: a Bogyóban, a Repülő Vándorkaszában és végül a Küllőrojtban. Komoly, hírnévmentes közös múltunk volt, viszont a KFT arra termett, hogy berobbanjon. Teljesen mindegy volt, hogy hol, mi nem politikusok voltunk, hanem zenészek. Nem akartunk részt venni az úgynevezett undergroundban, ami arról szólt, hogy „milyen tetű az ország”, meg „milyen szemetek az emberek” – ez ment. Engem ez nagyon nem érdekelt, mivel én nem egy barlangvasútban élek, ahol riogatnom kell magamat, hogy milyen ócska minden. Egy életben élek, és felettem az ég. Szóval eszem ágában sem volt beállni az undergroundba. Na de azt is kikérem magamnak, hogy a Limbóhintó ezerrel száguld, és a Moszkva téren „a jampecok a Chevroletben agyba-főbe nyomják a dudát”! Mert ez nem igaz! Hogy lenne igaz?! A Moszkva téren a srácoknak soha nem volt Chevroletjük, és ha az ócska Moszkvicsukban nyomták a dudát, jött a rendőr. Az egyik is véglet, a másik is. A KFT igazi középutas zenekar volt, mindig mérsékelt irányzatot követett. Soha nem utált senkit, és mindig mindent felülről nézett: „Én a fodrász, én a fodrász vagyok…” – aki egy kicsit arról énekel, hogy a világot valahogy úgy szeretné szabni, ahogy neki tetszik. Érti? A fodrász éppen ennyit énekelt, mégis mindenki belelátta azt, amit akart.
– A KFT szövegeiből, színpadi tevékenységéből könnyen levezethető a L’art pour l’art Társulat, rajongóitok számára mégis vészjósló hír volt, amikor a „Laár meg a Galla szétváltak”. Szerencsére úgy néz ki, a jelenlegi felállásban is sikeresek vagytok.
– Mert a forrás megmaradt. Dolák-Saly Róbert meg én együtt maradtunk! A L’art pour l’art olyan ütőképes bomba maradt, mint amilyen volt. Egyszerűen az az érzésem, hogy humorban ennél intenzívebbet nem lehet csinálni. Két-három éve, amikor Dolák nagyon söpört – és joggal –, akkor az volt az érzésem, hogy gyenge vagyok. És egyre inkább elvette az erőmet ez az érzés. Ki kellett kecmeregnem belőle. Eleinte én voltam ugye a Laár, aztán beállt elém a Galla, aztán beállt a Dolák, és észre kellett vennem, hogy ebben a játékban föl kell nőnöm, nem azzal kell foglalkoznom, hogy ki hol áll, hanem nagyon jónak kell lennem! Ez nem rangsor, ez erő kérdése. Ha valaki bemegy a színpadra, és erőben van, rögtön észre lehet venni. A másik, aki épp nincs erőben, érzi, hogy a másik erőben van, amitől, ha buta, belekergetheti magát egy még mélyebb, önbizalom-hiányos erőtlenségbe. Hál’ istennek ezen mi már túl vagyunk.
– Tehát mindenki hozza a formáját…
– Igen, most például a Dolák jó formában van, de én is jó formában vagyok! Na, ez a legjobb. Bejön, és pukk! Abban a pillanatban indul a pingpong, mert én rögtön ütök rá, de jót, és akkor bang! – robban a közönség, a Dolák meg visszaüti, bumm! – megint egy robbanás. A L’art pour l’art ettől olyan jó, hogy bármikor képes egy ilyen szikraesőre. Ehhez feltétlenül meg kell tanulni, hogy a színpad nem pitiáner, önző célokra való. A színpad nem arra kell, hogy az ember villogjon, hanem az előadás kell, hogy villanjon! Kell tudni befogni a pofát: ha valaki formában van, és nyomja a hülyeséget, akkor nem szabad őt megakasztani oldalról valami megírt szöveggel. Pethő Zsolt ezt például nagyon ügyesen csinálja: Boborján elszáll, nyomja a végtelen hosszú szálra fűzött ostobaságkötegeit, ami éppen ott neki helyben eszébe jut, hogy miért rúgja meg a Nándi könyökét… de ha éppen Ugandában állt volna, akkor nem rúghatta volna meg a könyökét, miért nem ment Ugandába, és még eszébe jut három vonulat, hogy a svédek… Boborján nem normális, asszociál össze-vissza, a Robi hangulata szerint. Na most a Zsolt ezt ügyesen kezeli oldalról. Nem színészi erőszakkal kergeti vissza a Robit, amikor kezd a zsákja kiürülni – oldalról édesgeti vissza a témához. Pont mielőtt unalmas kezdene lenni.
– Beszélgettem már sok humorával fellépő emberrel, és úgy tűnik, mintha őket jobban megviselné a világ, a környezetük, az anyagi problémák. Ön viszont eddig még nem panaszkodott. Enynyivel jobb dolga van?
– Nekem van a világon a legjobb dolgom! Nem tudok panaszkodni. Képzelje, hogy nem tudok például éhen halni sem! Ha most tőlem pikk-pakk elveszik a rozzant kocsimat vagy a pénzemet, ha mindenünk elveszne, minimum egy hónapig megélnénk. Csak abból, ami itthon van. Persze ehhez mindent fel kéne emészteni. Az összes konzervet, befőttet, amit a Panni néni elrakott nekünk, és a lisztet is meg kéne ennünk.
– Érdekes. De az még érdekesebb, hogy – lefogadom – önt egy ilyen szituáció egyáltalán nem zavarná.
– Jól látja.
– Köztudott, buddhista pap, szakképzett aszkéta. Mondhatnám, így könnyű…
– Hivatalosan buddhista is vagyok, hivatalosan református is vagyok, és hivatalosan hindu is vagyok. Na, ezt adja össze! Képzelje el, hogy úgy másfél éve nekem jó, viszont minden pillanattal egy kicsit jobb is. Nem tudom, ez hova fog vezetni, mert azt nem tudom, mit kell csinálni, hogy egyre jobb legyen. Lassan már hihetetlen, én is kételkedve fogadom, pedig tapasztalom. Mesélni róla lehetetlen.
– Azért megpróbálhatná…
– Gerincsérvvel feküdtem az ágyban 2002 áprilisában, mozdulni sem bírtam, olyan volt, mintha valaki kívülről egy százas csavart beletekert volna a derekamba. Be az idegek közé, kibírhatatlan! Ez alatt a két hét alatt többször előfordult, hogy hajnali kínomban csapkodtam az ágyat és üvöltöttem, a feleségem ijedezve rohant le, hogy mi van? Ne haragudj, Györgyike, nem bírom, üvöltenem kell. Pedig nagyon összeszedett ember vagyok. És ebből a betegségből engem a későbbi jógás barátaim imája hozott ki. Volt egy szertartás, amit egy jógaoktató barátom vezetett tanítványai részvételével. Kicsit olyan, mintha mise lenne, de nem az. Együtt énekelnek, együtt imádkoznak, együtt eszik meg a szentelt ételt, ami föl van ajánlva az Úrnak. Fölhív a barátom, hogy Andris, engedelmeddel most érted énekelnek, hogy gyógyulj meg. És hallottam a telefonban, nyolcvan ember énekel hindi nyelven. Öt percig bőgtem utána, annyira meghatódtam, hogy vadidegen emberek az én gyógyulásomért énekelnek. Miután letettem a telefont, nem sokkal később ki kellett mennem a mosdóba – és kiszálltam az ágyból! A lábammal! Azóta is jól vagyok. Nekem többé már senki nem tudja bemagyarázni, hogy nincs az Úr. Nekem már senki ne mondja, hogy az ima nem működik, hogy nem az Úr a legnagyobb erő!
– A humora is kapcsolódik hozzá?
– Figyeljen ide! Nincs jobb fej, mint maga az Úr. Értse meg, hogy Einstein okossága, Chaplin humora meg Lennon tehetsége – ez mind az Úr. És mi ne legyünk nagyképűek a humorunkra meg semminkre! Örüljünk, hogy részesülünk ebből a végtelen áldásból. A többi rajtunk múlik. Ha ön frusztráltan bemegy bárhová, akkor bizony frusztrációs eseményeket fog tapasztalni. Ha én bemegyek egy nyugodt és abszolút szeretetteljes állapotban valahová, akkor ott szépen elcsitulnak a dolgok. Mert amit viszünk magunkkal, az vesz körül. Egy verekedős ember, bizony, verekszik. Viszi ezt a verekedősséget magával, mert ahová ő megy, ott mindig van verekedés. A dolgok önmagukban se nem jók, se nem rosszak, se nem közömbösek, egyik sem! Csak éppen be tud állni bármelyik dolog bármelyik szerepbe, a szemlélő tudatnak megfelelően. Mert például egy tégla attól függően jó, rossz vagy közömbös, hogy én mit csinálok vele: ha fölállok rá, és így be tudok lesni egy kerítésen, akkor jó tégla. Ha éppen a lábamra esik, akkor rossz tégla, ha csak elmegyek mellette, akkor közömbös tégla. De a tégla az semmilyen, ezt kell megérteni – vagy éppen, hogy nem semmilyen, hanem mindenféle. Ezt hívja a buddhizmus nullaságnak, teli ürességnek vagy mentességnek. Ugyanígy van a szenvedéssel: az ember csak attól szenved, amit szenvedésre méltónak gondol. Például látok egy Mercedest, 26 millió forint, odamegy egy utcagyerek, megkarcolja és utána elrohan. Erre én azt mondom, hogy bocs, akinek van 26 milliója kocsira, az mit variál ezen a kis semmiségen? Örüljön a Mercedesének, annak a kis utcagyereknek úgysem lesz soha életében ilyen kocsija, egy kicsit megkarcolta, és akkor mi van? Ezt mondom én, akinek nincs ilyen autója, meg utcagyerek sem vagyok, az egészet csak oldalról nézem, esetleg észre sem veszem. Képzeld el, hogy a tulajdonos 100 méterre áll az esettől, neki összeszorul a szíve! Hol ér véget az ő egója? Ha neki valamije képes fájni egy olyan tárgy miatt, ami igazából nincs is hozzákötve fájdalomérző idegekkel, pusztán egy tárgy, akkor vajon mi az, amit önmagának gondol? Mekkora a fájdalmas énje? Egy ember, akinek fáj az autója, annak az autója egyben ő maga is! Hát micsoda sérülékeny énje van? Ha ráadásul még a saját maga osztályvezetősége is, akkor abban a pillanatban meghal, ahogy leváltják! Az ilyen ember hová tette az énjét? A kocsijába meg a beosztásába. Hülyeségekbe. Ezért engem nem érdekel már semmi, szívemben tartani az Urat – ennyi érdekel. Ettől kezdve, ha fényes a szívem, jól csinálom a színpadon, a zenekarban, jól csinálom a stúdióban, jól csinálom a családdal.
– Beszéljünk még egy kicsit a földi dolgokról! Például arról, milyen név az, hogy Laár?
– Egyik felmenőm egy Hollandia-szerte ismert kifestő volt, úgy hívták: Peter van Laar. A reformáció idején kis karikatúraszerűségeket csinált, kocsmarajzokat, elég groteszk figurákat. Rokona volt egy másik Laar, bizonyos Johannes, aki Hollandiából eljött kereskedni Erdélybe. Ott letelepedett, és jóval később az ő valamelyik leszármazottja lett Mezőszokoli Laári János csendőr százados. Nemesi címet szerzett a család, magyarosodott, már nem Laar volt, hanem Laári von Mezőszokoli. Ez a csendőr százados volt az, aki a szegedi árvíz idején két hétig folyamatosan derékig állt a vízben. Megdagadtak a combjai, olyanok lettek, mint másnak a dereka. Annyira megfázott a vízben, hogy elromlott neki az alsó része. Egy környékbéli javasasszony kezelgette ki, akit aztán el is vett feleségül. Így született meg az ükapám. Az édesapám, Laár Tibor Kolozsváron született, és vegyészmérnök, kohómérnök lett. Zseni volt. Egy el nem ismert elme. Huszonnégy évesen vette el édesanyámat, miután 1954-ben hazaengedték az orosz hadifogolytáborból. Ezután már csak egy kicsit kellett várni, és 1955-ben megszülettem.
– Kire hasonlít a családban? Ki volt ilyen humorral megáldott ember?
– A kesernyés humort az összes felmenőmben észrevettem: anyai nagybátyám, Árpi bácsi maliciózus, olyan kis beszólogatós stílusától kezdve családunk igazán rebellis eleméig, apai nagyapámig akit Laár Aurélnak hívtak. Na, ő fantasztikus fazon volt. Először is gyönyörűen rajzolt. Már gyerekkoromban emlegették, hogy én az Aurél bácsitól örököltem a rajzkészségemet. Megigézve néztem, ahogyan ő rajzolt nekem kokast. Na, fiúkám, lelkem, mit rajzoljak? Mondtam, papa, rajzoljál kokast! Erdélyiesen beszélt, hozta Kolozsvárról. Apám már azt mondta, hogy kakas, de amikor jött a nagypapa, akkor az kokas volt. Szóval rajzolt nekem kokast, én meg csak álltam és néztem: a grafit hogy fut a papíron… mágikus élmény volt. Minden felekezet, minden nézet ellen lázadt, miközben ízig-vérig hívő volt. Ő elmondta apámnak, apám továbbadta nekem: fiúkám, lelkem, tudod-e, hogyan van a világ? Nézd meg, nézz oda ki! Tele van bolygókkal, csillagokkal, egyik a többi köré szerveződik, az egészből összeáll egy még nagyobb, és nézd, itt, ebben a hamutartóban, ha ezt a csücsköt levágjuk, ugyanolyan univerzumokat, ugyanolyan világegyetemet találunk. Az atomok és szerkezetek ugyanúgy fenn az égben, mint ahogy lenn, ebben a szivarcsücsökben. És tényleg ilyen a világ.
Nagyapám már a Jupiteren ül, mert azt mondta: ha majd rám gondoltok halálom után, akkor tudjátok, hogy ott ülök. És ez nagyon jó, mert én szoktam a Jupiterrel beszélgetni, de minden alkalommal külön is odaszólok a nagyapámnak: Nagypapa a Jupiteren! Ugye, ott vagy?
Persze, hogy ott van, és akkor beszélgetek vele.

Laár András 1955-ben született. 1974–76- a Küllőrojt, 1976–79- az Almárium, 1979–81- a Kentaur, 1979–80- a Panta Rhei együttes tagja, 1981–91- a KFT, 1994-ben a HFT együttes vezetője. 1988-ban, a táncdalfesztiválon tűntek fel (Bábu vagy), később fellépnek a Szkéné Színházban is. Önálló esteket ad (L’art pour Laár), fellép a Kamara Rock Trióval is. Jelenleg buddhista pap, 1994-ig a Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanára. A L’art pour l’art társulat tagja. Lemezei: Pantha Rhei (1981), Macska az úton (1982), Üzenet a liftből (1983), Bál az Operában (1984), Siker, pénz, nők, csillogás (1986), Ég és Föld (1987), Édes élet (1989).