Jorge Gonzalez tengerészgyalogos őrvezető még a „valódi háború” idején, márciusban esett el Irakban, alig három héttel azután, hogy kisfia odahaza Kaliforniában meglátta a napvilágot. Felesége, az újdonsült anya és özvegy 12 ezer dolláros csekket kaphatott kézhez egy civil segélyegylettől, kiegészítendő a haderő gyorssegélyét. Az amerikai társadalomban mindig is jelentős létszámú és befolyásos csoportok tűzték lobogójukra a veteránok, hadiözvegyek, árvák ügyét, úgyhogy az iraki emberveszteség következményinek kezelése, enyhítése távolról sem éri váratlanul a rendszeresen háborúskodó nemzetet. Civil szervezetek ezrei, kongresszusi lobbicsoportok gyakorolnak nyomást a mindenkori kormányzatra a hátramaradottak támogatása, az elesettek emlékének ápolása érdekében. A mindennapi élet és a politika színterén egyfajta aura veszi körbe a veteránokat és az özvegyeket, melyet a többség respektál. Mára már a liberális, baloldali értelmiség – amely Vietnam idején még két szúrás között elégette a behívóját, s leköpte a tolószékben hazatérőket – is óvatosan fogalmaz velük kapcsolatban, hiszen a kérdés immár általános érvényű toposszá lépett elő az elmúlt évtizedek történései nyomán.
Az Egyesült Államokért hozható legnagyobb áldozat szentsége azonban távolról sem megingathatatlan, nagyban függ a veszteség abszolút mértékétől, s attól a nehezen mérhető érzülettől, mellyel az emberek viseltetnek a „véres befektetés” megtérülésével kapcsolatban. Amerika egyelőre kivár, ám a tendenciák kedvezőtlenek: naponta egy-két halott, tucatnyi sebesült az átlagos veszteség, és a nagyobb incidensek koncentráltan csapolják meg a „hazai front” moráljának képzeletbeli hordóját. A veszteséget elszenvedett családok – mint a leginkább autentikus egységek – lökést adhatnak a háborúellenességnek, ám fegyelmezett viselkedésükkel és a kincstári szöveg hangoztatásával jócskán késleltethetik is annak széles körű kibontakozását. Sok özvegy még mindig kitart, s hisz, hinni akar abban, hogy férje nem hiába halt meg. „Írtam egy levelet Bush elnöknek – nyilatkozta egyikük –, és arra kértem, hogy csinálja végig, nehogy Steve áldozata végül hiábavaló legyen.”
Ellenkező irányú érzületből egyelőre kevesebb van, ám ritkának ezek sem nevezhetők. Egy szabadságolás helyett a halálba repült zászlós menyasszonya például kihagyta a Bush elnök és a katonaözvegyek számára rendezett találkozót, mivel „nem akart tiszteletlennek mutatkozni”. „Rengeteg düh él bennem az elnökkel szemben” – mondta a lány, akinek az iraki ellenállás egyik rakétája foszlatta széjjel házassági terveit november 2-án. „Ha elmentem volna, talán megkérdezem, hogy miért vitte az országot háborúba, miért gondolta, hogy a háború igazságos. A szememben egy cseppet sem az.”
Hogy a veszteségek milyen hatással vannak az amerikai társadalomra, annak van még egy speciális szempontja is, mégpedig a tartalékosok kérdése, akik értelemszerűen a civil életből kerülnek iraki bevetésre, sorsuk alakulására így jóval fogékonyabb a társadalom. A tagállamok alárendeltségébe tartozó nemzeti gárdisták vagy a különböző haderőnemek tartalékosai most bizonyítják, hogy nem „hét- végi harcosok”, hanem igencsak rászolgálnak a tiszteletre. Döntő többségüket munkájuk mellől hívta el a kötelesség, egy olyan közegből, amely csak arra készült fel, hogy évente néhány hetet lesznek távol, gyakorlatozás céljából. Mivel javarészt tapasztalt katonákról van szó, akik annak idején aktívan is szolgáltak, a jelenlegi helyzetben csak nehezen válnak meg tőlük a harctéri parancsnokok. A hónapokkal kitolt szolgálatot persze sokszor nem élik túl az otthon hagyott vállalkozások, s a tartalékosok házasságai is sérülékenyebbek, mint a hivatásosoké, ahol eleve „nyílt kártyákkal” játszanak. Haláluk is jóval nagyobb körben demoralizálja az embereket, szemben a hivatásosokkal, akik egy részben elszigetelt, belterjes világban élnek. Mivel azonban az aktív alakulatoknak szigorú pihenési és karbantartási előírásoknak kell megfelelniük (hogy harcértéküket megőrizzék egy esetleges újabb, nagyszabású háborúra, aminek a veszélye mindig fennáll), a nemzeti gárdistákra egyre nagyobb súly nehezedik Irakban, ahol a feladatok inkább rendfenntartáshoz hasonlatosak, mint igazi háborúhoz. Arányuk itt egyelőre húsz százalék, ám jövő májusra, amikor befejeződik a jelenleg is folyamatban lévő váltási ciklus, már elérheti a negyven százalékot is. Ha nem változnak, esetleg még fokozódnak is a veszteségi ráták, azt a tartalékosok jócskán megérzik majd, s mint „félig civilek”, ez nagyobb befolyással lesz a háború menetének otthoni megítélésre is.
Közel egy év múlva, az amerikai elnökválasztás véghajrájában derül majd ki, hogy ezek a tényezők milyen súllyal esnek latba. Mi lesz akkorra az iraki háború megítélésével, melyet már most elutasít a lakosság 51 százaléka? Mindenesetre a részvétet nyilvánító Bush-párti politikusok egyre kevésbé gondolhatják komolyan az özvegyeknek odavetett „most erősnek kell lennie” formális szöveget.
origo.hu
Magyarország nemet mondott a tízéves autók kötelező éves műszaki vizsgájára
