Karácsonyra várnak az iraki keresztények

Irakban a karácsonyt csak a keresztény kisebbség ünnepli, a lakosság döntő többségét kitevő mozlimok nem tartják, igaz, nem is akadályozzák az ünnepet. Legalábbis mostanáig, hiszen a tavaszi hadjárat óta alaposan összekuszálódtak a szálak az ősi Babilon földjén. Az észak-iraki Moszul mellett fekvő Szent György-kolostor apátja ottjártamkor elpanaszolta, hogy a város környékén már két keresztény templomot is megtámadtak az idén. Arra a kérdésre, hogy ki akarta felrobbantani a káldeus szent helyeket, senki sem tudja a választ, a helyi keresztények mindenesetre Szaddám Huszein híveit sejtik a történtek mögött. Még ennél is nagyobb fájdalma az apátnak, hogy a megszálló amerikai katonák egyáltalán nem viselkednek úgy, ahogyan az Jézus Krisztus követőitől elvárható lenne. Igaz, hogy szervezett csoportokban – afféle turistaként – az ő káldeus apátságába is ellátogattak, de leginkább csak egymást fényképezték, mit sem törődve a hely szellemiségével, sok évszázados történelmével. „Nagyon meglepődtünk, amikor kiderült, hogy meggyőződéses keresztényként egyetlen amerikai katona sem imádkozik templomunkban” – emlékszik vissza a balsikerű látogatásra az apát.
Kereszténynek lenni tehát alighanem mást jelent Észak-Irakban, mozlimok milliói között élve, és megint mást az amerikai hadseregben. Jézus iraki követői szívesen elegyednek szóba idegenekkel, kérdezés nélkül is felsorolják a tanítványokat és az evangélistákat. Hitbéli dolgokról beszélgetve a keleti és a nyugati egyházak évezredes különélése mintha nem is számítana – az mindenesetre szembetűnő, hogy az iraki keresztények hite elevenebb, mint európai vagy észak-amerikai hittársaiké. Ha nem is imádkoznak naponta ötször, mint a mozlimok, amikor tehetik, misére járnak. Errefelé nem jelent gondot, hogy eltérő rítusok szerint zajlanak a különböző összejövetelek, hiszen a káldeus, szír, örmény, görög és latin rítusú keresztények mindig is békésen megfértek egymással és a többségi társadalommal. Külsőre nehéz megkülönböztetni őket a mozlimoktól – ugyanolyanok, akár a többi iraki ember, szunnitának, síitának, kurdnak is vélhetnénk őket. Apró jelekkel azért elárulják vallási hovatartozásukat. Amikor egy ízben taxiba szálltam az egyik forgalmas bagdadi utcán, az autókormány mellett apró Mária-képre lettem figyelmes. Kérdésemre sofőröm elárulta, hogy ő keresztény, mégpedig a káldeus hitet követi. Az egyébként is barátságos iraki emberek körében természetes, hogy az európai látogató keresztény hitű, Jézus helyi követői azonban még a megszokottnál is érdeklődőbbek, a messze földről érkezett látogatót testvérükként köszöntik.
A háborúból ocsúdó Irakban mozlimokra és keresztényekre egyaránt lesújt a váratlanul támadt szegénység. Bagdadi szállodám előtt ötéves forma gyerek pucolja a cipőket – ha egy dollárnak megfelelő iraki dinárt kap valakitől, akár egy egész emelet vendégkörének lábbelijét rendbe hozza. Néhány száz méterre onnan impozáns sajtóközpont szolgálja ki a nyugati újságírók igényeit, az egyik üvegajtós teremben rejtélyes küldetésű amerikai újságolja büszkén, hogy naponta mintegy nyolcszáz dollárért védi az amerikai érdekeket. Joggal merülhet fel: meddig tartható fenn a diktatúra utáni megszállás, egy olyan igazságtalan rendszer, ahol a bennszülött lakosság cselédként szolgálja ki az állítólagos felszabadítót? Hiszen az iraki emberek nem vakok, könnyen elképzelhetjük, micsoda indulatokat keltenek az efféle igazságtalanságok.
Ennek a karácsonynak a – sokszor közhelyesen emlegetett, de nagyon is időszerű – remény lehet az üzenete a sokat szenvedett ország lakói számára. Ahhoz, hogy a vérontásnak vége szakadjon, mindenekelőtt a mai kereszteseknek kellene önmérsékletet és megértést tanúsítaniuk. El kellene fogadniuk Jézus Krisztus igazságát, aki a mindenki által megvetett, más fajtájú, más kultúrájú szamaritánusban is felebarátját tisztelte.