Képeslapok a kórházból

Álmaim. Az első éjjel engem kergettek. A másodikon én értem utol valakit és megöltem, majd romos házak közt bujkálva kerestem a félhomályos gyóntatószéket, ahol terhemtől szabadulhatnék. Végül átizzadva – feloldozásként – felébredtem. A harmadik éjszaka ismét száguldottam valahová, amíg egyszer csak helikopterek állítottak meg, katonai kordonok álltak elém keresztbe, mondván, ne zavarjam az ifjúságot, mert az most háromnapnyi imára ellepte a Népstadion környékét. Láttam is a fiatalokat. Körülöttük ezernyi virág, a szikrázó napfényben mindenfelől mosolyogtak, integettek.
Sajnos újból rám virradt, és én hanyatt fekve, a mennyezetre meredve azon tűnődtem, nem kevertek-e az infúziómba valami kábító anyagot. „Agyi történésem” után most ugyanis vendége vagyok kórházunk idegosztályának. Az orvos-összeesküvést mint sztálini agyrémet hamar kizárom, hiszen délelőtt a vizit után valaki csendesen visszajött beszélgetni. Megköszönte egyik papom emberséges viselkedését. A köszönetet ő mondta az „egyháznak”, holott most nekem kell hálásnak lennem a világnak.
Megint jönnek, kopogtatnak. Úgy tudom, ébren vagyok – vagy mégsem? Ősz hajú pap áll mellettem, láthatólag sajnál, és végre kimondja, amire oly sok éve vártam: gyógyuljak, mert szükség van rám. Körülöttem perdül egyet a betegszoba, de most nem az érpályám zavarától. Megszépül a meszelt fal, a zümmögő műszerekből angyalkórust hallok, a vén kórterem atyai házzá tágul, s az egészben az a legcsodásabb, hogy ezt nem álmodom!

Agyi MR. Megmásztam a Tátrát, fürödtem sokféle tengerben, egyszer sikerült kezet csókolnom az indiai Teréz anyának, de így még nem jártam.
Végigfektettek egy keskeny ágyon, betakartak szemfedél-finomságú lepellel, majd betoltak a „műszerbe”. Sejtelmes félhomály vett körül. A távolban – mintha hangjuk az örök vadászmezőkről érkeznék – juhok bégettek… Tudtam, a város szélén, Toponáron vagyok, és az egyetem drága eszközével vizsgálnak. Mágneses teret állítanak elő, majd a rezonanciahullámok hidrogénatomjaim elektronjait remegtetik, közben energiákat változtatnak, metszeteket filmeznek. Régen érettségiztem, az eszemmel most sem jutottam tovább, így feladtam. S ekkor nyílni kezdett az ismeretlen.
A zárt hengerben időnként hangok erősödtek fel, hol magasak, hol mélyek, de nem álltak össze pentatonná, nem hasonlítottak semmiféle dallamra. Talán az égi sínváltók kattantak, lehet, hogy suhantam fölfelé, lefelé, mint a Párizs melletti Disneyland holdrakétáján, amikor pesti professzor barátommal ott jártunk. Az is lehet, hogy a földanya szívhangjait észleltem, miközben hantok dübörögtek koporsómon. Rövid csönd támadt, majd alulról-felülről rám kopogtak, nem morzejelekkel, hanem valamiféle fura sorsszimfónia szignáljaként. A szokatlan koncertet azonosíthatatlan eredetű vastaps zárta.
Bármily különös, de itt eltemetve jól éreztem magam. Tőlem megállhatott volna az idő. Jobb volt e gép gyomrában, mint kinn valahol egy unalmas rendezvény díszemelvényén. Csak egy dolog aggasztott. Hasonló kaland során előttem már pórul járt valaki. Jónásnak hívták, ő volt az, aki Babits szavával „rühellé” a prófétaságot… Vajon én most mit csinálok?
Vesztegelek egy helyben, nem haladok a titok felé, mert most én váltam titokká. Most felém közelítenek, engem fejtenek meg. Centiről centire szeletelve fényképeznek, s ezt tudhattam előre, réges-régen megírták: „Quidquid latet, apparebit” – minden, mi rejtve van, kiderül egyszer. Egy lelet persze hiányzik majd: a lelkem végtelen vágya. Ahhoz nem engem kellene kutatni, hanem inkább az eget kémlelni és Jézust kérlelni. Testvér, ugye megteszed, amire e műszer képtelen?

A félkegyelmű. Halkan nyílik a terem ajtaja és belép. Túlvilági tüzek a szemében, virágcsokor a kezében, elém térdepel: Testvérem, az ég küldött hozzád, mikor beszélgethetnénk meghitten?
Szabadkozom, mentegetőzöm, most beteg vagyok, szünetel a hivatal, hangom sincs, ezért kérdéseire válaszolni sem tudok.
Nem zavartatja magát. Ő már otthonos a botrányban. Az egyik templomban vetkőzni kezdett, a másikban viszont menyasszonynak öltözve az első padban várta vőlegényét, mármint a helyi plébánost. Előfordult, hogy éjszakára elbújt egy oltár mögé, máskor órákon át zörgette a paplak ablakait. Megkergették a hívek, elvitték a mentősök, de minél jobban védekeznek ellene, ő annál elszántabb. Tanácstalan a kórház, tehetetlen a bíróság. Ő törékeny és szelíd, őt a Lélek utasítja, de ha valaki annak ellenáll, akkor szívszaggatóan jajgat.
Szépen kérem, most hagyjon békén, rekedten suttogva emlegetem a rendőrséget. Hiába minden, ő marad, vigyáz rám. Megnyomom a vészcsengőt, a nővérek azonnal jönnek. Már hárman tuszkoljuk kifelé, végre sikerül, de egy perc múlva visszaküldi a Szűzanya. Meg kell áldanom, erre megnyugodva kihátrál. Kiballagok a mosdóba, mikor visszaérek, újból jelentkezik, s kérdi, mikor gyógyulok meg. Mondom neki, hogy így soha, mert megöl. Ez végre hat. Már nem testvérének szólít, hanem édesapjának, megígérteti velem, hogy komolyan veszem őt. Ezek után kegyesen útjára bocsátom újdonsült leányomat.
Kimerülten az ágyra dőlök, és hosszan tűnődöm Jézus szaván, azon, hogy vajon majd az égi célegyenesben ki kit előz meg (vö.: Mt. 21, 31). Persze nem sokáig töprenghetek, mert az egyik ajtónyitásnál észreveszem, hogy újra itt van, és éppen levelet ír nekem.

A Villa Negra. Ütemesen csattog a mosdó ajtaja, a huzat be-bevágja. Csukhatatlan, zárhatatlan, pedig férfitársaimmal ez volt eddig az egyetlen menedékhelyünk. Aztán egyszerre bekövetkezik a vészhelyzet, az ajtó végzetesen beragad. Már-már elbizonytalanodunk, amikor megérkezik egy izmos műtőslegény. Nekifutásból berúgja, majd egy ronggyal kitámasztja. Egy null a javunkra. Mindenki örül, hiszen helyszűkében itt tárolják a napi szennyest is.
Szobám vízcsapja csendben csöpög – a kagyló mellé. Kicsinyke patak kígyózik az ágyam alá. Csak nehogy félreértsék! Szerelők jönnek, szerelők mennek, derekasan küzdenek a tünetekkel, míg az utolsó sűrűn káromkodva beszélgetni kezd a csappal: „Most mit kezdjek veled?” Aztán dúrban folytatja, miközben a padlóra rakosgatja az agyérgyógyászatra éppenséggel nem jellemző eszközeit, a vízpumpát meg a csőkulcsot. Végül is a műtét sikerült, a mester elégedetten csomagolt, de azért visszaszólt páciensének: „Remélem, egy darabig megnyugszol.”
Hová is jutottam? – kérdezem magamtól. Aztán talán az „agyfényesítő” Nootropil hatására eszembe jut egy régi nóta. Páger Antal öreg muzsikását hallom: „A Villa Negra nem apácazárda, a Villa Negra nem fényes lokál…” Ez így igaz, no de ha nem ötcsillagos szállodában, akkor hol lakom, mi ez az egész? A válaszra van időm, lecsendesedve látni kezdek.
Az itt dolgozók, akik a jelek szerint szakmájuk legjobbjai közé tartoznak, az indusok békéjével, a keresztények hősiességével meg a magyarok humorával viselik azt, ami „vendégüknek” csak most tűnik fel. Ez az osztály a lassanként megújuló megyei kórház „árvácskája”. Ez a magyar egészségügy alulnézetben. Solferinóban, a Don-kanyarnál vagy Bagdad környékén az orvosok éppúgy az életért harcolnak, mint itt. A kórházban az ember száll szembe a bajjal, és ezt Isten úgy köszöni meg, mintha őt ápolták volna.
Egyszer sem kérdezősködtem ápolóim hite vagy pártállása után, és ők sem kíváncsiskodtak. Némán, de pontosan tette a dolgát az összes szamaritánus a betegek jerikói útján. Most már tudom, ők a mi Villa Negránk apátjai, apácái.

Áldás, békesség. A vizsgálatok végeztével a jószívű professzor nem engedett a vakvilágba. Rám kérdezett, ha megkapom a zárójelentést, hová megyek. Magyaráztam, tíz éve beválik a remeteségem, van hűtőm is, sütőm is. Hiába érveltem, ő csak csóválta okos fejét. Így hát engedtem, és a sokadik napon – megérkeztem Mosdósra, az újabb kórházba.
Szelíd fák vártak a vén kastély mögötti óriási parkban, modern, szemre szép épületbe vezettek, folyosóját a néni úgy mosta, egyre mosta, mintha az Arany-balladából szerződtették volna. Parányi szobát kaptam, amelynek asztalkájára hirtelenében friss terítőt kerítettek, aztán meg-megszólítottak, hol újságot hoztak, hol egy szép almát, nézegették begyulladt vénámat, aggódva vigyázták minden léptemet. Napról napra jobban lettem, éreztem, ha lenne is otthonom e földön, az sem volna különb. Bizonyossá vált, itt nem pusztán a gyógyszer hat, miként szentségeink gyümölcsözőségéhez sem elegendő azok érvényessége. Tudtam a titkukat: ennek a háznak a református egyház a fenntartója, tehát „rokonok” közé érkeztem.
Szombat este tévén figyeltem Csíksomlyót. Istvánt, a királyt ünnepelték. Újból átélhettem a csodát, az ezerévest is, a húszévest is. „Veni Sancte Spiritus!” – dübörögte a kórus, meneteltek a megszentelt lobogókkal, s velük énekeltek százezrek. A hátam is borsódzott: itt valami készül! S ekkor váratlanul kopogtak. Az éjszakás nővér udvariasan érdeklődött, kérek-e altatót. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy nyugodtan válaszoljak: köszönöm, most nem kérek. Ő finoman eltűnt, szerencsére nem sejtette, mi mindent hallgattam el. Altató? Ilyenkor? Inkább ébresztő, riasztó vagy legalábbis serkentő kellene nekem is, másnak is. Nagy időket alszunk át, nem akar véget érni Getsemáne-kerti éjszakánk, pedig „valakinek meg kell váltani ezt a világot”! Annak kell megváltania, aki egyszer régen belemosolygott az életembe és megkérdezte: „Szeretsz-e engem? Ha igen, kövess és segíts!” Azóta követtem és ide jutottam… Ez a betegágy most áldozati oltár, része a megváltásnak.
Az egyik délután a tágas betegváróban istentiszteletre gyülekezünk. Bibliai vámosként a leghátsó sorba telepszem. Magnóról halk zongoraszó fogadja az érkezőket, majd a méltóságteljes csendből imádság fakad. A fiatal lelkésznő mindent jól csinál, szavai egyszerűek, mélyről jönnek. Mi, a hallgatói talán mindannyian katolikusok vagyunk, de ez nem zavarja Isten szent lelkét. Tapintható a béke, élvezhető az áldás. Megerősödöm hitemben: ha szerte a kórházakban, az iskolákban, a piacokon ismét az az ember lenne a főszereplő, akit Isten tett drágává, akkor panaszmentessé, tünetmentessé válnánk, és végre meggyógyulnánk.

A szerző kaposvári megyés püspök