Lipótmező – Zugló – Óbuda

1.
Honnan is költöztem én ebbe a zuglói kertes házba, amelyet most szanálás miatt el kell hagynom? Persze, hát a lipótmezei elmegyógyintézetből, illetve az Üllői úti idegklinikáról.
1944. március 19-én késő délután, amikor a Budai-hegységben tett egész napos gyalogtúra után Berda Józseffel és egy „öreg kamasz, víg agglegény” asztalosmester barátjával leértünk a Széll Kálmán térre (amely ma a Moszkva nevet viseli), s összetorlódott német tankok között találtuk magunkat, tudtuk, hogy bekövetkezett az, amit csak a vak nem látott előre. Megöleltük egymást, aztán Jóskáék továbbmentek Újpestre, én pedig visszaszálltam a hűvösvölgyi villamosra. Bajcsy-Zsilinszky Endre hetilapjában, a Szabadságban a náci fasizmus honi térhódítása ellenére annyi kemény írásom jelent meg, hogy a Vár alatti lakásunkban oktalanság lett volna a lefogás veszélyének kitenni magamat, amikor a Lipótmezőn biztonságos menedékhely várt.
Itt éltem decemberig, akkor kaptam a jó hírt, hogy Darvas József – akivel jó néhány esztendőn át egy szobában dolgoztam Dessewffy Gyula Kis Újságjánál – az Üllői úti ideg- és elmeklinikán rejtőzködik, a lipótmezeinél is biztonságosabb körülmények között. Még karácsony előtt átköltöztem hozzá, és a klinika alagsorában húztuk meg magunkat, légós tűzoltók között. 1945. január 13-án rohant át rajtunk a front, s egy-két nap múlva a német aknatűzben is kimerészkedő Darvas Jóska örömhírt hozott: a Tisza Kálmán téri volt Volksbund-székházban, a Magyar Kommunista Párt főhadiszállásán Kállai Gyula és Vas Zoltán már szervezi az első fővárosi demokratikus napilapot.
Kállai Gyula, aki a harmincas évek elején évfolyamtársam volt a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán, örömmel fogadott be mindkettőnket a szerkesztőség tagjai közé, s január 19-én megjelent a Szabadság első száma. A legszebb magyar szó igaz tartalmában való erős hit nélkül aligha lehetett volna újságot csinálni olyan körülmények között, amelyek a sajtó őskorára emlékeztettek. Üvegezetlen ablakú szobában dolgoztunk a különösen kemény télben, minden hírszolgálati lehetőség, telefon, írógép, közlekedési eszköz nélkül; a nyomdászok kézi szedéssel állították elő a lapot, a gépterem közepén a betonpadlón az Új Magyarság évfolyamaiból rakott papírmáglya lángolt, annak tüzénél melengettük elgémberedett ujjainkat.
De lakni is kellett valahol. Néhány napig szétteregetett újságokon aludtam Milotay István egykori íróasztalán, aztán Barcs Sándorral együtt lakást „foglaltunk” a Bakáts téren. Egy szoba-konyhásat; tulajdonosa nyugatra menekült, mi ketten minden formaság nélkül vettük birtokba. A lakás és a szerkesztőség közti szabad mozgást egy sárga papírra nyomott, magyar és orosz nyelvű „dokument” biztosította, melyet mindmáig őrzök. Szövege így hangzik: „Igazolvány Antalffy Gyula részére, aki a Kommunista Párt nyomdájában dolgozik. Szabadon mozoghat. Egyéb munkára nem használható fel. Budapest, 1945. jan. 18. Kállai Gyula.” A pecséten vörös csillagba helyezett sarló és kalapácsot a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetősége felirat öleli körül.

2.
A Bakáts téri lakás persze kettőnknek nem sokáig volt elegendő, hiszen lassankint eljött az ideje a családegyesítésnek. Barcs Sándor vállalta a Budáról való átjárás gyötrelmeit, én ellenkezőleg: Pestre költöztem át. Zuglóban találtam olyan kétszoba-hallos lakást, amely kertes házban volt, s ablakaiból kinyílt a táj egészen a Gödöllői-dombságig.
Budapest legszélső házsora volt akkor a Vezér utca; páratlan oldalán összefüggő bolgárkertészetek húzódtak a Rákos-patak mentén, amelyből hatalmas fakerekű szerkezetekkel körben járó lovak emelték ki az öntözővizet. A csak imént elnyert szabadság természeti képét láttam elém tárulkozni a lakásból, amelynek csupán az ablakai voltak betörve. Hogyan is lehetett üveget szerezni 1945 derekán? Erre vonatkozólag itt egy másik „dokument”, de ez már csak magyar nyelvű: „Alulírott igazoljuk, hogy Antalffy Gyula a Szabadság demokratikus napilap olvasószerkesztője. Jelen igazolást üveganyag-igénylés céljára adtuk ki. Budapest, 1945. július 26. Gábor Andor, a szerkesztőbizottság tagja.”
Persze telefonra is szükség volt, s az „M. Kir. Lipót Automata Távbeszélő Központ” – Vas Zoltán utasítására – az Egressy tértől 16 oszlop felállításával toronyiránt be is hozott egy fővonalat hozzám. „Újságíró még a romok között sem lehet meg telefon nélkül!” – szögezte le keményen Vas Zoltán, amikor ez ügyben intézkedett, s a 121-149 kapcsolási számú állomásom így már szerepelhetett a felszabadulás utáni első, alig 32 oldalas távbeszélőnévsorban. A Vezér utcai lakás ezzel teljes értékűvé vált, barátságos, meleg otthonná, úgyhogy amikor 1947-ben Dobi István – a Kis Újság lapfején szerkesztőtársam, egyébként államminiszter – felajánlott egy megüresedett Bimbó úti villalakást, nem adtam a Rózsadombért a zuglói városszéltől a távoli égaljig nyúló, karfiol- és zellerillatú, nagy, nyitott mező látványát.
A Vezér utcai ház 1941-ben épült, s noha még fiatal volt, az államosítás után annyira elhanyagolttá vált, hogy legalább százesztendősnek nézett ki, így aztán a hetvenes évek legelején megkondították fölötte a lélekharangot. Tíz évig mégis megválaszolatlan volt a kérdés: lebontják-e vagy sem? Amikor azonban 1982 nyarán megjelentek az IKV emberei, s egy öttagú brigád négyheti munkával és temérdek anyag beépítésével kicserélte az egész ház elektromos hálózatát, a hatalmas beruházást a lakók a megmaradás biztos jeleként értékelték. A sokévi bizonytalanság után többen is kifestették lakásukat, hogy aztán néhány hónap múlva megkapják a tanácsi határozatot a bérleti viszony megszüntetéséről, az épület kiürítéséről és lebontásáról.
A főváros rendezési terve szerint a Nagy Lajos király útja, az Egressy út, a Vezér utca és a Mogyoródi út által határolt területen a VI. ötéves tervidőszakban és a VII. ötéves terv elején 1400 lakásos, nagy lakótelep épül, ezért vált szükségessé sok értékes családi ház lebontása is. A szanálással kapcsolatos tudnivalókat közlő, ez év februárjában tartott lakógyűlésen megrendítő jelenetek játszódtak le. A lebontásra ítélt ingatlanok tulajdonosai egész életüket beépítették házaikba, kertjeikbe; nemcsak falak dőlnek le a bontáskor, gyümölcsfák százai, szőlőtőkék ezrei kerülnek kiirtásra. A jórészt idős családiház-tulajdonosok pedig mehetnek Békásmegyerre, a panelépületnek talán nagyobb komfortjába, de rideg lélektelenségébe.
Ha a kerületi tanács lakásügyi osztályának szanálási csoportja nem végzi munkáját végtelen türelemmel, megértéssel és segítőkészséggel, tragédiák sora következhetett volna be. Volt olyan reggel, amikor negyven–ötven ember várakozott kapunyitásra a tanácsház előtt, s akadt köztük, aki már a tizenötödik cserelakáscímet jött visszaadni. És megkapta a tizenhatodikat, amely esetleg bevált.
Nekünk először a Kálvária utca 21.-be adtak megtekintési papírt. A ház kívül-belül, utcán-udvaron egyaránt alá volt dúcolva, s olyan iszonyat volt csak ránézni is, hogy két hétre el kellett menekülnöm Budapestről a látvány okozta megrázkódtatást elcsitítani. A második ajánlott cím a Bacsó Béla utca 41. számra szólt. A ház kísértetiesen ugyanolyan állapotban volt, mint a Kálvária utcai; sötétszürke gerendákkal megtámogatott, vakolatát vesztett, lebontásra rég megérett, teljesen lerohadt bérkaszárnya.
Akkor már inkább a lakótelep! – döntöttem az újabb rémlátványtól hűdötten.

3.
Kispest, Békásmegyer, Újpest, Óbuda, Újpalota?
Óbuda, Kaszásdűlő – ez állt a papíron, s két HÉV-megállónyira az Árpád-hídtól elém tárult egy hihetetlenül hosszú, tíz emelet magas épületmonstrum. Később megszámoltam: 1640 ablaka van. Előtte a Szentendrei út roppant forgalma zajlott: nyolc sávban véget nem érő gépkocsicsorda, két sínpáron hárompercenként eldübörgő HÉV-szerelvények, ráadásnak por, füst és benzingőz. Hát lehet itt élni? Nyilván lehet, mivel a Z alakban ismételten megtört homlokzat előtt az utca már telis-tele volt szórva papírládákkal, dobozokkal, nejlonzsákokkal és egyéb „göngyölegekkel”, amiket a frissen beköltözött lakók hajigáltak ki az ablakokon.
Azért is megnézem azt a lakást! Hadd lássam belülről az egyik urnahelyet az élőknek e roppant kolumbáriumában.
A liftből meglepően széles, de rövid folyosóra léptem, amelyből mindkét oldalon három-három lakás ajtaja nyílt. Mintha egy meghitt hangulatú kis szállodában találtam volna magamat, olyan érzés fogott el, s hamar rájöttem az intimség titkára: az egymástól elcsúsztatott részekből álló, sokszorosan megtört homlokzat hat így a belsőre, felaprózza a monstrumot. De változtat ez a nyomasztó környezeten, a Szentendrei út forgalmának bűzén, zaján, szemetén? A két szoba és a kis hallféleség tapétamintázatára, a szőnyegpadló színére ügyet sem vetve sietek az egyik hatalmas ablakhoz, és szétrántom piros függönyét.
Mintha más világban volnék, pedig csak a ritmikusan cikcakkos homlokzatú épületóriás túloldalán vagyok. Előttem lent nincs utca, nincs forgalom, frissen füvesített kis tér van csak, túl rajta kétszintes, lapos lepényépület – nyilván iskola vagy óvoda –, s mögötte karnyújtásnyira a Budai-hegység hatalmas karéjának teljes északi íve: a Hármashatár-hegy, a Vihar-hegy és a Csúcs-hegy.
Ezen a széles hullámokat vető hosszú, szép gerincvonulaton ballagtunk végig Berda Jóskával és „öreg kamasz, víg agglegény” turistatársával azon a szégyenteli vasárnapon, amikor német tankok vártak lent a villamos-végállomáson. És ott, abban a legmélyebb horpadásban, a pontosan szemben lévő Virágos-nyeregben van – vagy volt – az a nagy üvegverandás menedékházféle, ahol az ötvenes évek legelején a boldog barangolástól szilaj kedvre derült költő párolgó bableves mellett sorra elharsogta pajzánul politizáló verseit.
Hallom a hangját, látom magam előtt a Virágos-nyerget. Ez a lakás kell nekem! Ha én majd már nem tudok hozzájuk menni, ide mindig bejönnek a budai hegyek.

Antalffy Gyula