Radakund Alpár

A ház, ahol lakunk, 1906-ban épült Budapesten. Abban az utcában, amelyet akkor Két Nyúlnak hívtak, ma pedig Lónyaynak. Neményi papírgyáros építtette, itt lakott ő is a második emeleten.
A házban – mint a környék többi házában is – voltak jómódú és szerényebb polgári lakások. A negyedik emeleten például Benedek Marcell és családja lakott – az író talán éppen Flaubert vagy Stendhalt fordított –, és itt lakott Vezér Erzsébet is, az Irodalmi Múzeum későbbi igazgatója, ő a szerényebb földszinti soron.
A liftet a házmester kezelte, a lépcsőházat felesége takarította. De nem akárhogyan: a függőfolyosók vaskorlátját, mondják, tollseprűjével naponta végigporolta. A ház két szárnya közötti udvarban nyáron söröző és kávézó működött (most ez a parkolónk), esténként a vendégeknek szalonzenekar játszott.
Sokszor és sokféle módon változott azóta a világ. A hatvanas években – elsősorban belügyminisztériumi dolgozók részére – beépítették a tetőteret, négy- helyett ötemeletes lett a ház, majd az utóbbi tíz évben megjelentek az ajtók és ablakok védőrácsai, azután a függőfolyosókat is lezáró vasszerkezetek. A lakók sűrűn cserélődtek: aki tudott, elment Budára, aki megunta a fővárost, vidékre, de olyan is volt, aki azért ment el, mert jogerős börtönbüntetését kellett letöltenie.
A „tanácsi lakások” álságos és képmutató intézményének megszűnése után végképp megváltozott a ház. Megjelentek az új tulajdonosok, az új bérlők, majd a még újabbak, a házbeliek olyan gyorsan cserélődtek, hogy megjegyezni sem lehetett az új arcokat.
Sajnos több idős lakó is meghalt, például a mi szomszédunk is. Az új lakók, vagyis az új tulajdonos bérlői – rendhagyó módon – örömlányok voltak. Törve beszélték az angolt, hibátlanul a magyart és az oroszt. Telefonon lehetett hívni őket, többnyire szállodákba. Az egyik lányt „munkaadójához”, vagyis a vendégeket felhajtó fiatalemberhez romantikus szerelem fűzte, szabad idejében kézen fogva sétálgattak fel-alá a ház előtt. Mikor a lányok elköltöztek, a lakás átmenetileg munkásszálló lett, majd véget ért az is, s megint konszolidált állapotok következtek.
Csak azt akartam ezzel elmondani, hogy házunkban az utóbbi tizennégy évben minden megtörtént, ami egy ilyen nagy házban megtörténhet.
Egyvalami nem: gyerekek nem születtek.
Azért így ez sem egészen igaz, mert a földszinten két családnak is született két-két gyermeke, de egy ötemeletes házban, ahol nincs udvar, csak egy keskeny betoncsík, a földszint olyan, mintha nem is ugyanahhoz a házhoz tartozna. Ráadásul az egyik család el is költözött.
Aztán, láss csodát, tavaly ez is megváltozott. Először a második emeleten született egy kislány, utána még egy, majd az ötödiken, végül a mi emeletünkre, a negyedikre is érkezett egy fiúgyermek.
Radakund Alpár a neve. Az Alpár név a huszonöt éves apának tetszett meg, a Radakund a zilahi születésű anyának. A kisfiúnak sötétbarna a haja, és ha kinyitja a szemét – még csak tíznapos –, látni, hogy kék színű. Nagyon szeret enni és aludni, legszívesebben egyszerre csinálná mind a kettőt. Ha éhes, nem sír, csak haragszik, ilyenkor piros az arca, szájával az evés mozdulatát utánozza, és jobb híján az öklét gyömködi a szájába.
A közeli Baross utcai klinikán hatórás vajúdás után született meg. A férjem ott ült mellettem, mondja az anya. Fogta a kezem, és ez nagyon sokat számított. Hogy nem voltam egyedül, nem hagyott magamra, kezdettől fogva velem volt. Fél egykor született meg.
Nulla óra huszonnyolckor, mondja az apa. Hat óra vajúdás után, vákuumszüléssel. De egyszer csak ott volt. A kezembe adtak egy ollót, hogy vágjam el a köldökzsinórt. Amikor az anyja mellére fektették, sírtam, mondja az apa. Én is sírtam, mondja az anya.
S mi történt azután? A szülés után nehéz elaludni. Az apa, amikor éjjel a klinikáról hazajött, sms-eket küldött szét. Vagy harminc sms-t. „Apa lettem.” Az anya lezuhanyozott, alig várta, hogy reggel öt óra legyen. Akkor hozzák ki az alvóból a csecsemőket, és ő végre kezébe foghatja újra a fiát.
Radakund Alpár már tíznapos. Ha kinyitja a szemét, gyorsan vissza is csukja, még bántja a fény. Ujjaival a kapaszkodást gyakorolja, a szájával mutatja, hogy enni kér. A szomszédok, amikor a függőfolyosón elmennek a lakás előtt, óvatosabban lépkednek, hiszen benn egy kisgyerek van, egy újszülött.
Te jó ég, kérdezi valaki, mikor született ezen az emeleten utoljára gyerek? Húsz éve? Tizenöt?! És már a dédapja is itt lakott, nemcsak ugyanebben a házban, hanem ugyanebben a lakásban is.
Aztán zajlik tovább a megszokott élet. A postás nemsokára hozza a decemberi nyugdíjakat, a második emeletről valaki elköltözött, a szomszéd ház tetején javítják a kéményt. A negyedik emeletiek azt tervezik, hogy néhány hét múlva, de még feltétlenül ebben az évben koccintanak az újszülött egészségére. Zilahról megérkezett a nagyanya is, segít fürdetni, főzni, és alig várja, hogy első unokája akkora legyen, hogy elvihesse magával haza.
Az apa dolgozik, foglalkozása most éppen sofőr, korán kell kelnie, és jó fáradt, amikor délután hazaér. Mikor megjön, fölveszi a kisfiát, és csak nézi. Családom van, mondja magának. És csodálkozva: nem gondoltam, hogy ennyire fáj szeretni. Az anya azt mondja: holnap elmegyünk a védőnőhöz, ez lesz Radakund első sétája. A védőnő talán megdicséri, azt mondja, szép, egészséges gyermek.