Tény, hogy a három évvel ezelőtti nizzai tanácskozással ellentétben a kormányközi konferencia résztvevői nem álltak igazán nyomás alatt: nem volt olyan sürgető körülmény, amely Damoklesz kardjaként függött volna az állam- és kormányfők feje felett. Nizzában az Európai Unió bővítése miatt volt elengedhetetlen a megállapodás, most azonban már előzetesen deklarálták az érintettek: egy összefércelt alkotmánynál még az is jobb, ha dolgavégezetlenül állnak fel a tárgyalóasztaltól.
Így is lett.
Az olasz elnökség meglehetősen – sokak szerint túlságosan is – hamar berekesztette a megbeszélést, mondván: olyannyira messze álltak egymástól az álláspontok, hogy nem volt értelme folytatni a tárgyalásokat. Az itáliai kormányfő, Silvio Berlusconi által korábban többször sejtelmesen felemlegetett „csodafegyverek”, az úgymond mindenki számára elfogadható kompromisszumos javaslatok sem hozták meg a sikert.
„Lehet, hogy a zsebében voltak a tervek, de a nadrágja sajnos a bokája körül fityegett” – idézte a brit Financial Times az Európai Parlament egyik tagjának – az unió soros elnökségének munkájára nézvést cseppet sem hízelgő – véleményét.
Szó, ami szó, az utóbbi fél év – az olaszok ambiciózus tervei dacára – nem tartozik a legsikeresebbek közé. Nemcsak az újabb római szerződésről szóló álmok mentek füstbe, de az európaiak közötti bizalom – amelyet az iraki háború és a stabilitási paktum körüli hercehurca is alaposan megtépázott – sem állt helyre.
Nem csoda hát, ha az EU soros elnökségét januártól átvevő íreknek már előre fő a fejük, az uniós alkotmányról folyó vita ugyanis csak púp a hátukon. Ezt mutatja az is, hogy az írek szándékai szerint március előtt nem kezdődnek újra a tárgyalások, így erősen kétséges, hogy röpke három hónap alatt megegyezés születhet a leginkább fajsúlyos kérdésekben. Mindezek ellenére sokan tekintenek bizakodva az ír elnökségre: Danuta Hübner lengyel Európa-ügyi miniszter a héten lapunknak úgy nyilatkozott, hogy ő maga nagyon bizakodó, mert „a kis országok uniós elnökségei általában nagyon sikeresek”. Mások szerint a siker kulcsa Bertie Ahern kormányfő személye lehet, akit – az északír békefolyamatban játszott szerepe okán – egy névtelenül nyilatkozó ír diplomata Európa „legtapasztaltabb tárgyalójának” nevezett.
Legyen bárhogy is, nem valószínű, hogy a következő fél évben megegyezés születik az alkotmányról, sokkal elképzelhetőbb, hogy a vita lezárása az íreket követő holland elnökségre hárul. Az Európai Bizottság azt sem zárja ki, hogy Európának csak egy év múlva, tehát 2004 végén lesz alkotmánya. A „csillagok állása” mindazonáltal az előttünk álló másfél évben egyáltalán nem kedvez az alkotmányozásnak: jövő tavasszal ugyanis választásokat tartanak a megegyezés egyik kulcsfigurájának tartott Spanyolországban, ez pedig még az eddigieknél is jobban megköti José María Aznar kormányfő kezét. Májusban a bővítés, júniusban az európai parlamenti választás vonja el a figyelmet, ezután pedig a következő költségvetési időszak vitája köti le az uniós döntéshozók minden energiáját. Az alkotmányozási vitát azonban nem érdemes sokáig húzni-halasztani, abban ugyanis a többség egyetért, hogy az eredetileg hat–tíz országra tervezett szabály- és intézményrendszer nem fog működni a huszonötök Európájában.
A brüsszeli tanácskozáson tulajdonképpen csak néhány kérdés maradt nyitva, ezek egyike az Európai Bizottság majdani összetétele. Ebben az ügyben azonban viszonylag könnyen létrejöhet a megegyezés, nem hivatalos források szerint ugyanis Európa vezető politikusai elvileg már megállapodtak abban, hogy minden tagállam egy-egy szavazati joggal rendelkező biztost delegálhasson a testületbe. A még nyitott kérdések közül a legnagyobb port talán az uniós szavazati rendszer reformja verte fel. Ez volt tulajdonképpen az a „banánhéj”, amelyen elcsúsztak a kormányközi konferencia résztvevői – ha lehet így mondani –, és zátonyra futottak a tárgyalások. A lengyelek és a spanyolok ugyanis ragaszkodtak a Nizzában rögzített rendszerhez, amely hozzávetőleg annyi szavazatot juttat nekik, mint az igazán nagy tagállamoknak. A többiek azonban – élükön a németekkel és a franciákkal – az úgynevezett „kettős többség” bevezetését akarták elérni, amely jobban figyelembe veszi a népességarányokat, és amely így éppen Madrid és Varsó szavazati súlyát csökkentené a leginkább.
Az európai politikusok és a média nagy része éppen ezért a lengyeleket (főleg őket) és a spanyolokat tartja a brüsszeli kudarc felelőseinek. Ami egyébként a lengyelek szerint nem is igazi kudarc, tragédiának pedig egyáltalán nem nevezhető. Való igaz: ennél már csak az lett volna rosszabb, ha egy erőnek erejével összeállított, a gyakorlatban alkalmazhatatlan, módosítani pedig szinte lehetetlen alkotmányt engednek ki a kezük közül az uniós döntéshozók. Mégis savanyú a szájuk íze, mert a mostani brüsszeli tanácskozásnak – az ott tapasztalható széthúzásnak, bizalmatlanságnak – kétségtelenül rossz az üzenete.
Megfigyelők szerint a kormányközi konferencia kudarcának hosszú távú hatásai lehetnek az unió politikai jövőjére is. Egyrészt számítani lehet az EU népszerűségének csökkenésére és ezzel párhuzamosan az euroszkeptikusok számának növekedésére a régi és az új tagállamokban egyaránt. Mások úgy vélik: Brüsszel megmutatta, hogy ezek után elkerülhetetlen a kétsebességes Európa létrejötte. A tanácskozás befejezését követően az unió alapítói közül öten olyan javaslattal álltak elő, amely szerint a gyorsabb integrációban érdekelt országok hozzanak létre egyfajta élcsapatot, amelyhez bárki csatlakozhat. Megint más megközelítés szerint Brüsszel után könnyen átrendeződhetnek a „régi” és az „új” Európa közötti törésvonalak. A hét végi események ugyanis világosan megmutatták, hogy az ellentétek nem a régi (Spanyolország) és az új (Lengyelország) között feszülnek – a helyzet ennél egy kicsit összetettebb.
Kétségtelen, hogy a brüsszeli tanácskozás alaposan feladta a leckét, és az európai döntéshozóknak lesz min morfondírozniuk a következő időszakban. Egyvalami azonban bizonyos: az Európai Unió első alkotmányára még egy jó darabig várni kell.
origo.hu
Megszólalt halálfélelméről és súlyos műtétjéről a TV2 sztárja
