Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című novellájában a sikeres író váratlanul szembetalálkozik ifjúkori önmagával, a rosszul öltözött kamasz fiúval. Az ifjú számon kéri a nagy álmot, a nagy tetteket, a nagy szimfóniát, a nagy találmányokat. A sikeres író pedig szégyenkezve és akadozva védekezik, bizonygatja: ő próbálta, dolgozott rajta, de valami mindig közbejött, egyébként sem volt realitása ezeknek az álmoknak, de végül is elég szép eredményeket ért el… Az ifjú keserű gúnnyal, szánakozva fordul el a magyarázkodó embertől, aki fájdalmasan néz utána.
Így lehet ez a nemzetek életében is. A fiatal nemzedékek időről időre szembesítik a kész, felnőtt-társadalmat az elfeledett, útszélen hagyott, ködbe veszett álmokkal. A jóféle nemzedékek nem az új és múló divatok iránti érzéketlenségünk, hanem az ősi igazságok elhalványodása miatt lázadnak fel ellenünk. A rossz forradalmár újabb divatok jegyében szakít a megszokottal, a lázadó fiatalok olyan igazságok nevében teszik ugyanezt, amelyek ősibbek a konvencióknál.
Mi lenne, ha az ifjú, 1990-es Magyarország találkozna a mai Magyarországgal? Vajon milyen álmokat kérne rajta számon?
A mai Magyarország néhány dolgot aligha tudna megmagyarázni a fiatalnak. Zavarában talán a szabadságot emlegetné, az élni és élni hagyni szabadságát, melyet mégiscsak sikerült elérnünk. Bármily megnyugtatóan is hangoznék ez a csonka mondat, a fiatal, a ’90-es Magyarországon bajosan fogna ki. Inkább a közöny jutna eszébe erről a szabadságról, semmint a szeretet. Emlékeztetne bennünket, hogy így nem válik belőlünk sem közösség, sem nemzet. Amit csak békén hagyunk, elenyész. Nem elég élni hagyni, sokkal több kell annál: szeretni, gondozni, támogatni, bátorítani, segíteni. Az élet nem valamiféle örökmozgó szerkezet, az életet a szeretet ereje teremti, s ha mi nem teszszük hozzá a magunk erejét, nem az életet segítjük, még csak nem is a túlélést, hanem a pusztulást. Ezért nem a másságért érdemes rajonganunk, hanem a másik embert kellene szeretnünk akkor is, ha nagyon különbözik tőlünk, akkor is, ha nagyon nehezünkre esik őt szeretni.
Szabadság csak a biztonság kertjében terem (G. K. Chesterton). Ezt szegezné szembe velünk a váratlanul felbukkant fiatalember. Akinek újra és újra átírják, elhomályosítják a múltját, aki úgy érzi, el akarják tőle venni a saját történelmét, elveszíti a biztonságérzetét is. Történelem és biztonság Krisztus születése óta karonfogva jár. Ritkán jut eszünkbe szenteste, de ez a nap a mi nyugati világunkban az időszámítás kezdete is egyben. A mai ember számára elképzelhetetlen lenne az élet az idő mérése nélkül. Nehéz elképzelni, mi történne, ha megszűnnének a tornyokban felhangzó harangütések, amelyek a jövőt folyamatosan hozzákapcsolják a múlthoz. Számos kultúra létezett, melynek emberei nem tulajdonítottak jelentőséget az időnek. Minden egyes napot, minden egyes órát önmagáért éltek meg. A keresztény kultúrkör azt hirdeti, hogy az ember életének csak időbe ágyazottan, múlt, jelen, jövő együttes szemléletében van értelme. Az Isten fia születésének és az időszámítás összekapcsolásának ténye erre figyelmeztet bennünket. A történelem, a saját háborítatlan emlékezetünk adhatná biztonságunk alapját, jelenthetné a biztonságot adó, a megtartóerőt. Ehelyett egyre inkább hasonlatosakká válunk azokhoz a régi kultúrákhoz, amelyekben az emberek nem érezték szükségét, hogy nagy távlatokban gondolkodjanak, ahol hagyták, hogy rájuk törjön a jövő, s kísérletet is alig tettek befolyásolására.
A karácsony az otthon ünnepe is. A hely, ahol nemcsak fedél kerül a fejünk fölé, de elfogadnak minket, ahol kiteljesedhetünk, ahol felelősséget éreznek irántunk, és felelősséget várnak tőlünk. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – írja Tamási Áron. Sokan talán azért nem hallják meg az adventi kopogtatást, mert nincsenek otthon. S ha nincsenek otthon, hiába a kopogtatás, nincs, aki ajtót nyisson.
Amikor a házastársi szövetség már csak megszokás, gazdasági ésszerűség, a gyermek vagy a látszat kedvéért fenntartott szükséges rossz, akkor férj és feleség nincsenek otthon a házasságukban. Amikor a munka csak jó, rossz megélhetési forrás, de nem szeretettel és fantáziával végzett, életünket kiteljesítő szolgálat, akkor az emberek nincsenek otthon a munkájukban. S a legszomorúbb otthontalanság az, amikor még a saját bőrében sincs otthon az ember. Mindig pont ott rossz, ahol éppen vagyunk. Ha van munka, az a baj, hogy el kell végezni, ha nincs, akkor miből fogunk megélni vagy miért nem segítenek elegen (Berta Zsolt).
Egy ország, ahol otthon lehetünk saját biztonságos világunkban, a hazánk, amely az otthonunk: ez volt a nagy álom 1990-ben. Tudunk-e ma, tizenhárom évvel később otthon lenni? Tudjuk-e, akarjuk-e szeretni a családunkat, a munkánkat, a hazánkat, vagy már annyira eltávolodtunk, hogy nincs is az a kopogtatás, ami még utolérhetne és otthon találhatna bennünket? Halljuk-e még saját életünk dallamát, megértjük és elfogadjuk-e, hogy mi volt a dolgunk a nagy zenekarban? Halljuk-e még az 1990-es nagy álom, a biztonságos polgári Magyarország hangjait?
A karácsony este felderengő fényében jól látszik, hogy oldalak, osztályok, kormányok, politikai pártok szerinti különbségtétel művi kettéválasztás eredménye (Václav Havel). A szeretet és az egyetértés estjének fényeinél csak egyfajta valódi különbségtétel létezik; akik mindenkinek tűzhelyet, családot, meleget, biztonságot akarnak, és akik mindezt csak maguknak, kiszorítva ebből másokat.
A magyar nyelv mélységes, talán emberemlékezet előtti bölcsességéből merítve, a biztonság és a bizalom szavakat egy tőből származtatja. A bizalom biztonságérzetet, kiszámíthatóságot, tervezhetőséget jelent. A közéletben pedig azt, hogy választók és választottjaik hisznek egymásnak, és őszintén, az együttműködés szándékával fordulnak egymás felé. Ami a családban a szeretet, az a nemzet életében a bizalom. A mai idők tapasztalatai, a félelmet keltő hírek, az elbizonytalanodott jövő szorongást ébresztenek bennünk. Nehéz kilátni a gomolygó ködből, láthatatlanná töpörödött a társadalmi bizalom. Helyette gyanakvás, hitetlenség, őszintétlenség komor árnyékai vesznek minket körbe. Az év utolsó hónapjában a néphit szerint a sötét, hideg levegő amúgy is megtelik különös neszekkel, rejtélyes zajokkal, furcsa hangokkal. Régen az óvatosak ilyenkor kést vágtak a bal ajtófélfába, fokhagymát tettek a kulcslyukba és keresztbe állították a seprűt a küszöbön.
A szaporodó baljós jelek ellenére mégsem a seprűtől várjuk a segítséget. Helyette higgyük el a megrovóan és szánakozva ránk tekintő fiatal 1990-es Magyarországnak, hogy a napról napra nehezebb élet és szomorúbb valóság felett létezik egy biztonságos, kiszámítható, erős és gyarapodó Magyarország, amely az igazi otthonunk. Higgyük el neki, megvan még a régi álom. Létezik egy másik Magyarország, ahol az emberek bizalommal fordulnak egymás felé. Egy másik Magyarország, ahová el lehet jutni, amit fel lehet építeni. Mint a magyarok nagy nekiveselkedéseinek idején, amikor sokak ámulatára néhány év alatt más népek évtizednyi útját jártuk be. Mert mindig, a nehéz járású időkben is, létezik az a Magyarország, amit nem a szemünkkel, hanem a szívünkkel láthatunk, s ha mindannyian meglátjuk, újjászületik. Nincs reménytelen helyzet – a mai sem az. Nincs annyi sötétség a világon, ami képes lenne eloltani egyetlen gyertyát.
Miként Weöres Sándor írja: „egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Nincs reménytelen helyzet, mert ma este az újszülöttel együtt a remény is megszületik. Miért kellene úgy lennie, hogy a számon kérő fiatal Karinthy és az 1990-es fiatal Magyarország a találkozás után gúnyosan forduljon el tőlünk, és szánakozva hagyjon bennünket maga mögött? Miért ne tudnánk mindannyian megújulni, újjászületni, szövetséget kötni?
Ma este ajándékozzunk meg még egy embert. Ha más nem akad a kezünk ügyébe, szeretettel. És akkor talán mindannyian hazatalálunk.
origo.hu
Nyomoz a rendőrség: Sorozatosan tűnnek el a gyerekek ebből az otthonból
