Pékmester az acélgyárban

A csaknem üres busz csendjében egy kisfiú
váratlanul megkérdi az anyját:
„Mondd, mikor viszi el az embert a rendőr?”
(Részlet V. A. S. naplójából, a dátum: 1983. november 19.)

Az írás első részében állítottuk, hogy a magyar munkást a kommunisták végezték ki. A bizonyítást folytatjuk, kiegészítve azzal, hogyan ásatták meg Kádárék a munkással a saját sírját. Azért tesszük, mert néhányan ragaszkodnak ahhoz, hogy nekik akkor jobb volt. Elfelejtik, hogy pénzt kaptak a sírásásért, abból lett a Trabant és a bulgáriai utazás.
Hogy mégis visszasírják a diktatúra langyos biztonságát?
Igen, ahogy a rab is elfogadja egy idő után rabtartóját, s igyekszik idomulni hozzá, hátha több levest löttyentenek a következő osztásnál a tálba.

Ózddal példálóztunk legutóbb.
Elmondtuk, hogyan építette fel a Rimamurány–Salgótarjáni Rt. modern üzemeit, munkáskolóniáit, a kórházat, a fürdőt és mindazt, ami a XIX. század végén, a XX. század elején a munkásjólét velejárója volt.
A jó világnak negyvenhatban vége lett.
Az államosítás után nem sokkal a hatalmas ipartelep munkásai már arról beszéltek – a besúgók dolgoztak, a pártvezetők jelentettek –, hogy a háború előtt jobb volt. Jobbak a munkakörülmények, jobb a fizetés, jobb az ellátás.
Az elégedetlenségnek 1956. december 8-án a salgótarjáni sortűz vetett véget. A rendőrök előtte tüntetést provokáltak. Letartóztatták a munkástanács két tagját, majd az embereket becsalták a megyei tanács elé. Szokács László könyvéből tudom, a karhatalmisták parancsot kaptak, hogy nem engedhetik ki a tüntetőket az utcáról. Aztán lőni kezdték őket.
A sortűz végén 318 töltényhüvely, 46 halott és 98 sebesült maradt a kövön. Akik lőttek, kitüntetést kaptak, akik emberibb világot akartak, akasztófát és börtönt. Nagyon sokan nagyon sok év börtönt. Legtöbbje munkás.
Ezzel kezdődött a leépülés: a gépeké, a munkaerkölcsé, az egészségé. Mindezt lehetett takargatni, s takargatták is: NB I-es futballcsapattal, szocialistabrigád-vacsorákkal, bölcsődeépítéssel, de csak a vak nem látta, hogy Ózd azért működőképes, mert a Rimamurány–Salgótarjáni Rt. tulajdonosai jó munkát végeztek annak idején. A legújabb gépeket hozták az acélműbe, a legkorszerűbb kolóniákat építették, s a jó fizetésért a legjobb munkát követelték.
(Ez volt a képlete az ötvenes–hatvanas évek sportsikereinek is: a két háború közti edzők hozzáértése és keménysége nélkül nem győztünk volna annyi világversenyen. Az utánuk jövők más szellemet hoztak, s attól fogva zülleni kezdett a sporterkölcs.)
Ózdon addig volt elviselhető világ, míg jó karban voltak a rimamurányi létesítmények. Amint a Kádár-rendszer felélte őket, térdre rogyott a vasmű és nem sokkal később a város.

Mi bizonyítja ezt? Például egy telefonhívás. Hívott valaki, s megkérdezte, miért nem írtam a múlt héten az ózdi nyomortelepről, a hetési részről. Most bontják. Az ok egyszerű: a hetési rész nem volt mindig nyomortelep. A később betelepülők tették azzá. Őket pedig az elmúlt fél század olyanná, akik felélik a házukat. Tessék elolvasni, mit ír a hitelét vesztett napilap 2001. október 13-i számában:
„Ózdon évente 20-30 otthon tűnik el oly módon, hogy az ott élők a saját fejük fölül elbontják a házat, eladogatják belőle az ablakkereteket, a téglákat, a cserepeket, a vezetékeket. Amikor a házakból már szinte semmi nem maradt, másik üresen álló lakást törnek fel és foglalnak el – jogellenesen.”
Ehhez még annyit fűznék hozzá, hogy a városban csaknem háromszáz kocsma van, a lakosság negyven százaléka nem fizet adót, s ennek előzménye az ottaniak szerint, hogy 15 ezer ember vesztette el munkahelyét a rendszerváltás kezdetén.
A számok stimmelnek, az előzmények nem.
Másként és mással kezdődtek a dolgok.

Elsőként azzal a bizalmatlansággal, amivel a Moszkvából ránk küldött Rákosiék nézték az országot negyvenöt után. Gyanús volt számukra minden és mindenki, lehetett kommunista, lehetett munkásember, lehetett bevált módszer, bármi. Azonnal kezdték a „levadászást”, hogy ezzel az új keletű, Rózsadombról származó gengszterkifejezéssel éljek. Célkeresztbe először a szocdemek kerültek meg az úgynevezett „munkásarisztokrácia”. Ők ugyanúgy útjukban álltak Rákosiéknak, mint a parasztság legjobbjai, a kulákok.
Miért?
Mert tekintélyük volt. Mert értettek a mesterséghez. Mert tudták a módját, hogyan védjék meg érdekeiket. De legfőképp azért, mert keresztbe tettek a tervgazdálkodásnak. Ők diktálták az üzemi szolidaritást, ők voltak, akik nem engedték szabadjára a túlmunkát s vele a bérkiáramlást. Ne menj 130 százalék fölé, mert fél év múlva kevesebbért dolgozol, mondták a heves ifjúnak, és az, morogva ugyan, csak annyit teljesített.
A kommunisták prüszköltek, s azt mondták: ha ti úgy, akkor mi így, és kitalálták a munkaversenyt. Tüzelték a munkásokat, termeljetek, a több munkáért több pénzt kaptok. A heves ifjú szemébe nevetett a régi szakinak, és hajtott, mint akinek az esze elment. Csak utóbb jött rá – normarendezéskor –, hogy tényleg elment az esze.
De a munkaversenyt kevésnek találták. Kellett valami jobb. És következett a sztahanovista mozgalom. A legjobbakról naponta írt a Szabad Nép, jutalmuk Kossuth-díj lett, a kommunisták így deklarálták, hogy attól fogva Pióker Ignác számukra egyértékű Kodály Zoltánnal vagy Illyés Gyulával. Egy baj volt csak: a melósok tudták, hogy az újpesti esztergályos eredménye csalás. A tervet nem lehet sok ezer százalékkal túlteljesíteni, az pedig végképp hazugság, hogy Pióker már a következő ötéves tervén dolgozik, hiszen még nem is volt új ötéves terv.

Rákosiék mániája az iparfejlesztés volt, de ahhoz szakember kellett, és szakember nem volt. Semmi baj, majd képezünk, harsogták, és már az első ötéves tervben munkába akartak állítani negyedmillió szakmunkást. Hogyan? Úgy, ahogy minden másban: csalással. „Átigazították” az addig érvényes képzést: egyik gyorstalpaló tanfolyam követte a másikat.
Kik voltak a résztvevők?
A gyökértelenek. Legtöbbje faluról jött, s nem fogta fel, hogy ugyanazok karjába fut, akik elől menekült. Ez a módszer szemébe kacagott a magyar ipar kiegyezés utáni tradícióinak. A tanonc, segéd, mester rangsor megszűnt, s vele minden korábbi értékrend.
A párt lett az úr a gyárakban.
S vele a fejetlenség. Az anyaghiány. A lógás. A sok baleset.
Megmaradt a gyökértelenség is, hiszen az „újmunkásságot”, ahogy nevezték őket, nem tudták letelepíteni. Hová? Nem volt lakás. Belőlük lettek az ingázók, a munkásszállók lakói, akik ettől fogva se városiak, se falusiak nem voltak, inkább csak olyan „sehonnaiak”. Az a milliós tömeg lett a legkizsákmányoltabb, melyet maguknak neveltek Rákosiék.
Vasárnap délelőtt írom ezt, Heller Ágnes beszél a rádióban. Azt mondja, az államtól nem várható el, hogy polgárait megvédje a betegségektől. Nem-e? De még mennyire, filozófus asszony! S ha nekem nem hisz, higgyen Fejes Endrének, ő munkásként kezdte. Olvasson bele a Cserepes Margit házasságába. Mondjuk abba a részbe, ahol Vitok Feri, a tisztakezű a hajnalban kelők nem múló fáradtságáról szól. Erre azért utalok, mert életrajzi könyvének 187. oldalán tudtomra adja, hogy „többnyire nemzetközi proletárnak” érezte magát. Ez meglep. Azért az érzés, mert Marxszal is foglalkozott?
Ha megkérhetem, szálljon le a földre, és a nemzetközi porond helyett érje be a monori pályaudvarral. Hajnali négy óra van. Tél. Mínusz nyolc fok. Járt már ilyen helyen, kedves Heller Ágnes?

Itt gyülekezik reggelente az ország legtöbb ingázója. Egyik kezükben cigarettát, a másikban nejlonszatyrot tartanak. Ne kérdezze, milyen cigarettát. Valami ukránt, felelnék, ami azt jelenti, hogy csempészáru, és hitvány, doboza 180-190 forint, de hát csak ezt tudják megfizetni. Hunyorogva néznek kelet felé, a ceglédi személyt várják.
Ők az eltartói a nemzetközi gyáriparnak, a hazai szociológiának, és annak a valaminek, amire büfé van kiírva, de láthatóan kocsma. A pult mögött szeszt mérnek, töményet, mely éppúgy gyilkolja őket, mint az ukrán cigaretta. Mégis isszák, ahogy isszák a híg kávét is, hátha könnyebben ébrednek: négy tízkor az ember még csak arra képes, hogy kábán egyensúlyozzon ébrenlét és álom között.
Ezt a hajnali tömeget sárga Ikarusok veszik fel Bényén, Felsőfarkasán, Csévharaszton, hogy aztán kiöntsék őket az állomás előtti téren, mint krumplit a piacon – ha látná őket, eszébe jutna-e, mikor jutottak erre a sorsra? Talán abban az időben, mikor Lukács Györgyöt hallgatta az egyetemen annak jól fűtött szobájában, ahol a professzor elmondta: mikor Kun Bélát letartóztatták és megölték, ő és társai Moszkvában ünnepséget rendeztek, sok vodkával locsolva a jó hírt.
Lehet, hogy az inkriminált történet korábban hangzott el, lehet, hogy később, a lényegen nem változtat: egy kommunista szemében gyönge érték az emberélet.
Ezeké a legolcsóbb itt, a monori peronon, s tudja, miért? Mert Lukács György és tanítványai vagy a pártbéli ellenfelek egyszer, legalább egyszer elérték, hogy viszonylag nyugalomban, anyagi gondok nélkül éljenek néhány évet.
Nekik, akik a ceglédi személyre várnak, nincs és nem volt módjuk erre, mert mióta élnek, a kommunisták és közvetlen utódaik „gyámolítják a gyáripart”.
Látja azt az asszonyt lila dzsekiben?
Csévharasztról jár be, gépkezelő a kőbányai textilgyárban. Faluja húsz kilométerre van Monortól, vekkere három órakor csörög. A férje villanyszerelő ugyanott. A két gyerek miatt nem lehetnek azonos műszakban. Most az ura vigyáz rájuk, délután meg ő. Menjen oda hozzá, kedves Heller Ágnes, kérdezze meg: mikor találkoznak? Vagy azt, hogy mikor beszélgetnek? Mikor vannak együtt négyesben a gyerekekkel? És mikor szeretik egymást?
Én csak arra voltam kíváncsi, mi a legnagyobb vágya? Tudja, mit felelt? Aludni. Sokáig. Legalább tízig.
És még azt mondja, az állam nem felel polgárainak az egészségéért?
Akkor mi az istenért felel?
Vigyázzon, közeledik a ceglédi személy…

A filozófus asszony az interjúban sokat emlegette a liberalizmust. Nemigen andalítja el vele a munkásembert. A liberalizmus zászlóvivői már a tizenkilencedik században rászedték. Angliában zajlottak bizonyos ügyek 1840 körül, Günter Grass külön kitér rájuk egyik könyvében (Álmom Európáról, T-Twins Kiadó, 1994): „Sok szenvedést látott szemünket a múltra vetve, felismerhetetlen volna, hogy az európai munkásmozgalom civilizálta a galád Manchester-liberalizmust, és varrt szociális kötelezettségeket a kapitalizmus nyakába? Egyéb dolguk mellett a munkásmozgalomra és a szakszervezetekre hárul a feladat, hogy ennek az erős motorú járműnek a fékje legyenek. Aki e féket kiszerelni akarná, és az ócskavasak közé, a történelem szemétdombjára hajítani, most völgynek rohanván, megérheti a fékezhetetlen kapitalizmust.”
Megértük, kedves Heller Ágnes.
Itt vagyunk a kellős közepén.
Azzal kezdődött – ismételjük át a leckét –, hogy a munkást kivégezték. Nem egyszer: háromszor. Negyvenöt után, ötvenhat után, nyolcvankilenc után, és mindig ugyanazok. A gyáriparban a mesterek helyére betanított mozdulatokkal és betanított aggyal élő munkásokat raktak. Nekik már fogalmuk se volt, mi a munkásmozgalom, mire való a szakszervezet. Öntudat nélkül botorkáltak a hajnali büfék, a délutáni fusi és az otthoni disznóól közti szűk játékterén, s elhitték, amit Kádárék mondtak: elintézünk helyetted mindent. Képviseljük érdekeidet, elosztjuk, amit termelsz, s építünk bölcsődét a gyereknek. Így lett a munkásságból puha massza, melyet mindenki olyan formára gyúr, ami beleillik a képbe – az övébe, nem a munkáséba.
És a történetnek még nincs vége.
Egy Bokros Lajos nevű nemzetközi – nem proletár, mint Heller, hanem – bankár azt bizonygatja karácsony óta, hogy kilencmillió ember fölélte a jövőt a tizedik millió, a szegények rovására. Nono! Álljon meg a menet, bajuszos a menyasszony!
Magyarországon ma hárommillióan élnek a létminimum alatt, havi 34 ezer forintnál kevesebb pénzből. Van ezenkívül hárommillió nyugdíjas. Kik tüntették el a pénzt, amit Révész Sándor szerint Bokrosnak köszönhetünk?
Isten az atyám, a gyárak felszámolói lesznek azok. Vagy mégis az új bankrendszer haszonélvezői? Netán a privatizáció nyertesei? Vagy mind együtt, miszter Bokros?
És most jön a java.
A hitelét vesztett napilap publicistája megfejeli azzal, hogy „a kapitalizmust lehet utálni, lehet a közelgő csődjéről profetálni, de egy ország csak a jelenlegi világrend szerint lehet versenyképes, másik világ pillanatnyilag nincs”.

Révész jól tudja, hogy volt és van másik világ.
Miért állítja az ellenkezőjét?
Csak nem azért, mert a gyárak felszámolóinak, az új bankrendszer haszonélvezőinek, a privatizáció nyerteseinek oldalán áll? Ahol Bokros. Ahol Medgyessy. Ahol Gyurcsány. Akik nem átallják azt mondani, hogy a szegények pártján vannak. Érdekes…
Kilencvenötben a Zsolnay-cég a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank tulajdonába került. Nem rögtön: előzőleg megvásárolta egy érdekes összeállítású csapat. Benne volt Medgyessy Péter veje is, de ilyen apróságon ne akadjunk fenn. Minket csak az érdekel, miért csökkent harmadára a Zsolnay-cég létszáma a tulajdonoscsere után? Azért netán, mert kipöckölték a munkásokat? Igen, azért.
Míg el nem felejtem, lehet tippelni, ki volt az idő tájt az MBFB elnök-vezérigazgatója?
Bizony, Medgyessy Péter. Akinek újabban csudamód megnőtt a szociális érzékenysége.
Nem szenved véletlenül skizofréniában?
Ami pedig a másik világot illeti, melyet Révész tagad, az embereknek kezd elegük lenni a globalizációból, ami nem más, mint az amerikai modell, csak jelmezben közeledik, a megmentő, a segítő jelmezében: azannyát, csuda jól kitalálta… Ez a modell országok lerohanásával, hamis főkönyvek gyártásával és a világ szembeköpésével tett szert hegemóniára – talán emlékeznek még a kyotói egyezmény aláírásának megtagadására.
Csakhogy közben a trend megfordult, és gazdasági téren hamarosan Kínáé lehet az utolsó szó. De baj van a sokat emlegetett mássággal is: az istenekkel jó viszonyt ápoló Indiában ugyanis mindenki „más”, ezért példaadóbb, mint Amerikában. Ráadásul ez a jótevő Amerika egyre nyugtalanabb: veszélyt érez Kína meg persze az iszlám világ felől.
Amerika félelme jogos.
Csak a vak nem látja, hogy ezekben az országokban elevenek a hagyományok, kitartó a munka kultúrája, és erősek a családi kötelékek. A pénznek ilyesmik fölött nincs hatalma. A pénz ott diktál, ahol mindez hiányzik: például Magyarországon.
Pedig nálunk is lehetett volna jó világ. Kezdeményét munkástanácsnak hívták. Ötvenhéttől ez szándékozott gyakorolni a munkás-önigazgatást, mellyel sok bajunkat megoldottuk volna.
Hogy álom volt? Ó, nem. Létező valóság, csak eltiporták.
Kik? A Münnich Ferenc vezette Magyar Honvédelmi Karhatalom. Amelynek tagja volt, például, Horn Gyula. Ez a „gárda” akadályozta meg, hogy az Országos Munkástanács 1956. november 21-én összegyűljön a Nemzeti Sportcsarnokban.
Ez lehetne a magyar munkásság emléknapja.
Szégyen, hogy nem az.
Azok szégyene, akik mindent elkövettek, hogy az ország megtagadja ötvenhatos önmagát. Ezek közé tartozik a legnagyobb példányszámú napilap, mely évfolyamait, rendszerváltás ide vagy oda, a Szabad Nép megjelenésétől számolja, tehát esze ágában sincs szakítani a szégyennel.
Erről az önmegtagadásról írta naplójában Hamvas Béla, hogy olyan borzalom, melyből nem tudni, hogyan fog talpra állni Magyarország.
Maradjunk annyiban, hogy ma sincs talpon.

A Magyar Szocialista Munkáspárt központi bizottsága 1957. június 22-én ülést tartott. Jegyzőkönyve ennyi év után is szörnyű olvasmány. Ám találni benne valamit, amin az ember nevetni kezd. Kínjában, persze. A bizottság tagjai arról vitatkoztak az ülés végén, ki milyen származású. Közvetlen előtte Kádár dohogott, mondván, „hét hónap alatt egy olyan felhígult munkásosztályt, mint a miénk, nem lehet, elvtársak, egyértelműen meggyőzni”. A hígulás miatt-e vagy se, a végén csaknem mindenki munkásnak mondta magát: Kádár éppúgy, mint Aczél vagy Marosán.
Dencs Géza, a házunkban lakó pékmester erről csak annyit mondott: „Ezek nem munkások, kérem, ezek munkakerülők.”
Dencs Géza nagy tudás birtokában szólt.
Azon kevesek közé tartozott, akik várták negyvenötben az oroszokat. Úgy hitte, amint átlépik Sztálin katonái a határt, a munkásemberre rögtön ráköszönt a jó világ. Belépett a pártba, és várta, mikor jön el a Kánaán. Már negyvennyolcat mutatta a naptár, még mindig semmi, mikor is éjfélkor három férfi kezdte rugdosni lakásuk ajtaját. Öltözzön fel, parancsoltak rá, majd betuszkolták egy autóba, és elrobogtak vele.
A Nemzeti Sportcsarnok előtt fékeztek. Akkor, azon az éjszakán jelentette be Rákosi, hogy a százfős üzemeket államosítják, s akiket autóval odavittek, azok lettek a munkásigazgatók. Dencs Géza örült, a Perl-kenyérgyárra gondolt, a Koronára – ám hová került végül? A Magyar Acélba.
Attól fogva nem aludt. Gyomorfekélyt kapott. Szenvedett. Nem volt még kommunista, aki úgy örült ötvenhat október huszonharmadikának, mint ő. Hátat fordított a gyárnak, a pártnak, mindennek. Viszszament szépen a pékségbe, gyúrni kezdte újra a kenyeret, a mozdulat még benne volt a kezében, és boldogan élt a Práter utcában, míg meg nem halt.

Várszegi Jánosné nyolcvanegy éves, pék volt ugyanúgy, de ő mindezt túlélte. Az egészségére nem panaszkodik, csak a környékre, mert lezüllött, pedig más volt valamikor. A Kén utca és a Gubacsi út sarkán ma már csak három ház áll a tizennyolcból, az ezernyolcszázas évek végén építette őket a főváros. A többit „lelakták” az elmúlt ötven évben, ugyanúgy, mint Ózdon a hetési részt. A maradék négyszintesekben ma már csak öregeket találni meg cigányokat. Szóval olyanokat, akiknek már nincs hová menniük.
Az elején nem így volt. A környékbeli gyárak tisztviselői, vasutasok, néhány tanítónő, mestermunkások, fővárosi altisztek népesítették be a telepet. Ápolt belső udvaruk volt, a kétszintesekhez előkert tartozott.
Szemben a vegyiművek, melyet többször átszerveztek, átkereszteltek, majd száz év után, nem olyan rég, megszüntettek. Nem hallani már a targoncás Szepi kiáltozását, aki a Honvédnak drukkolt, és a góllövők nevét üvöltötte szét; nem áll udvarán a szovjet emlékmű, mely elé november hetedikén kellett felsorakozni. Nincs Poros Tamás se, az igazgató, akit a Farkasréti temető előtt gázolt halálra Keserű Jánosné, a miniszter, akit természetesen nem vontak felelősségre, pedig Poros nagy potentát volt: a Gömbös-szobor felrobbantásához ő kutyulta ki a hatóanyagot. Ennek jutalma lett az igazgatóság a Lenin Intézetben, majd a vegyiművekben. Puritán kommunista volt, villamossal járt a gyárba, minden munkatársát tegezte, őt azok Poros elvtársnak szólították – ha a Kádár-időket kéne megjeleníteni, a Budapesti Vegyiműveknél nem találnánk tökéletesebbet.
A cég a kilencvenes években megroppant, Kén utcai telepét Poros utóda azonnal dobra verte. Az épületek egy részét az új gazdák kipingálták, a többit sorsukra hagyták. Ahogy egymás mellett állnak, olyan a kép, mint mikor a kanászt frakkba bújtatják, hogy abban őrizze a disznókat.
Ott a konda, itt egy lepusztult ház, és beszélgettünk, bár ez nem pontos így, mert én többnyire hallgattam, s próbáltam jegyezni, amit az asszony mondott.

Azt kérdi, honnan kerültem ide? Kőbányáról, a külső Jászberényi útról. Ott is szoba-konyhában laktunk, de tartozott hozzá kert, 300 négyszögöl. Apám vasbetonszerelő volt, jó szakember, fizetéséből eltartotta az egész családot. Építette a selypi cukorgyárat, Ausztriában a Steyr fegyverüzemét – Olga, a húgom ott halt meg, négyéves volt, ráesett egy vasgerenda.
Tizenketten voltunk testvérek, anyám nem dolgozott, de nyaranta elment a Konek családhoz egy hónapra befőzni. Nem ismeri a nevet? Konek Emil altábornagy, Vilmos császár út 5. Azért tudom ilyen jól, mert minden csütörtökön odajártunk uzsonnázni. Igen, mindannyian. S nem csak mi, gyerekek ültünk az asztalnál. Pinki bárónő, aki olasz volt meg Barcsay ezredes, Goello hercegék, jó társaság. Az altábornagyék minden karácsonykor felöltöztettek: kaptunk cipőt, ruhát, kabátot, mindent. Régen a gazdagok gondoltak erre. Ezek a mai újgazdagok semmit nem tesznek a szegényekért.
Kijártam a hatodikat, aztán elmentem a hengerdobozgyárba. Tejfölösdobozokat csináltam. Huszonkét évesen mentem férjhez, az uram pék volt, én is az lettem a régi Perl-kenyérgyárban a Hungária úton, ha ismeri azt a környéket. Lehúztam huszonöt évet, negyvenhét évesen ideg-összeroppanást kaptam, és azóta nyugdíjas vagyok. A férjemtől addigra elváltam, nem bírtam már, hogy annyit iszik. Egy fiam van, negyvennégyben született, vasöntő.
Mikor idejöttünk, más viszonyban voltak egymással az emberek. Nagytakarításnál bármit kitehetett az ember a folyosóra. Ennek vége. Este előfordul, hogy a szomszédok felnyomják a rolót, téglát raknak alá, és leselkednek. De nem csak ez a baj. Másfél köbméter vizet fogyasztok, mégis kilencet fizetek, mert elosztják az összfogyasztást. Így hülyeség spórolni…
Mennyi a nyugdíjam? 50 ezer forint. Nehéz kijönni belőle. Ma bablevest főztem, tettem bele szalonnahéjat, ezt fogom enni egy hétig. A reggeli többnyire tojás. Régen kimentem a sarokra, van itt egy bódé, két kínaié. Halat vettem, de mikor lemérte, és azt mondta: 600 forint, azt mondtam, ez volt az utolsó.
Az a baj, hogy nincs már itt semmi. Régen volt trafik, cukrászda, hentes, tejbolt, posta, cipész, Röltex – ha hiányzott valami, nem kellett bemenni érte a városba. Moziban nem voltam legalább tizenöt éve. Mit csinálok? Olvasok. Passuthot szeretem, Victor Hugót, Sienkiewiczet. A tévével sok bajom van. A Való világot meg Claudiát soha nem nézem, számomra ezek mocskosak. Néha fürdőbe járok. Tegnap felöltöztem négykor, és elmentem a Dandárba. Ingyenjegyet kapok az orvostól, sajnos csak harmincat egy évben. Hazafelé vettem tejet, mert együtt szoktunk kávézni a sógornőmmel, az Irénnel, s jó, hogy hoztam, mert a maga kávéjába is tudtam tölteni.
Hát így élek. Kérdezte, elmondtam.

Ilyesmiket hallva arra gondol az ember, hogy péknek lenni nem jó, de ugyan jó-e a csőszerelőnek, jó-e a kárpitosnak, egyáltalán jó-e magyar munkásnak lenni 2004-ben?
Ha ez a kérdés, eszembe jut Steve Ball, az angol szobafestő, akiért, bár bukott gyarmatbirodalom polgára volt, nem jött lefüggönyzött autó, nem mondták rá, hogy a nép ellensége, mert Bathban, a régi fürdővárosban házak és lakások falait, ajtóit festette, és ebből megélt. Nem kötelezték, hogy lépjen be szövetkezetbe vagy egy pártba, nem lesték meg, templomi esküvőt tart-e. Megmaradhatott annak, ami lenni akart: a maga gazdájának.
Vendéglátóimnál, a Malin családnál találkoztam vele.
Mikor csöngetett és belépett, azt hittem, a városházáról jön. Ez ideidézi azt a két szobafestőt, akiket nemrég a metrón láttam. Az emberek félrehúzódtak tőlük: olyan piszkosak voltak, hogy az ördög nem engedné be őket a pokolba.
Steve Ball először kivett a kocsiból egy táblát, s leállította a járdára. Két lábon állt, mint egy létra, s ezt olvashatta rajta az arra járó: „Itt dolgozik Steve Ball.”
Ilyesmi nálunk elképzelhetetlen. Először is: fél óra múlva nem volna ott a tábla. Másodszor: ha meglátja egy másik festő, biztosan jelenti valahol. Harmadszor: senkinek nem jutna eszébe, hogy a tábla önbizalmat jelez. Annak tudatát, hogy érti a szakmát. Meg azt, hogy aki tisztességesen dolgozik, az tartsa egyenesen a gerincét.
Steve Ball behozta szerszámait, a festékeket, átöltözött, és munkához látott. Én azt hittem addig, hogy a szobafestés elkerülhetetlen kosszal jár. Tévedtem, s ott értettem meg, miért: az angol mesterember lassan, ám haladósan dolgozott. Nem csapkodott, nem fröcskölt – festett. Közben zenét hallgatott, többnyire rockzenét, főleg Van Morrisont, aki Bathban született, és Steve Ball nemcsak festő volt, lokálpatrióta is. Inni csak teát kért, ebédidőben szendvicset evett, kizárólag azt, amit otthonról hozott.
Nyolckor jött, négykor ment. Soha nem maradt utána lecsöppent festék, ottfelejtett ecset. Malin doktor a város tüdőgyógyász főorvosa volt, Kathy, a felesége tanár, házuk tágas, szép formájú, akkor kezdték felújítani. Steve Ball két utcával odébb lakott, és háza nem volt kisebb, mint az övék. Ez szemernyi zavart vagy szociális sértettséget nem okozott a tüdőgyógyászéknál. Egy jó szobafestőnek legyen szép a háza, nincs annál jobb referencia.
Próbáltam néhányszor elképzelni Dencs Gézát saját pékségében.
Nem a fantáziám bizonyult gyöngének: a „munkásállam” korlátai voltak erősek. Elzárták a Práter utcai pékmester elől a lehetőséget, pedig ő abban a világban hitt, de csak egy darabig, aztán soha többé.

Egy kérdés vár még válaszra, hogyan él a munkásember a Lajtától nyugatra?
Élt már jobban is. A globalizált világot ugyanúgy utálja, mint magyar társa, mert ő is állandó bizonytalanságban él: jól megy-e a cégnek, vagy sem, marad-e jövőre, vagy sem.
Hogy minapi példát mondjak: a dán Lego, a világhírű játékgyár a csőd szélén egyensúlyoz. Két éve még mindenki irigyelte őket a szakmában. 2002-ben 830 millió koronás nyereséggel zártak, tavaly 1,4 milliárdos veszteséggel. Már ’98-ban látszott a baj, nosza, elbocsátottak 900 embert, hátha ez segít. Nem segített. 2003-ban újabb 500 embernek kötöttek útilaput a talpára, s az idén ugyanennyit fenyeget hasonló sors.
Akkor mégis, mi a különbség a magyar és a dán munkás kiszolgáltatottsága között?
Meg kell nézni egy szoba-konyhát a Gubacsi út és Kén utca sarkán, és a villát, melyben az egykori Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank elnöke lakik. Ha végeztek, tekintsék meg egy dán munkanélküli és egy ottani bankár otthonát, életvitelét, és azt, hogy hol nyaral.
A különbség lesz a különbség.

A Magyar Szocialista Munkáspárt központi bizottsága 1957. június 22-én ülést tartott. Jegyzőkönyve ennyi év után is szörnyű olvasmány. Ám találni benne valamit, amin az ember nevetni kezd. Kínjában, persze. A bizottság tagjai arról vitatkoztak az ülés végén, ki milyen származású. Közvetlen előtte Kádár dohogott, mondván, „hét hónap alatt egy olyan felhígult munkásosztályt, mint a miénk, nem lehet, elvtársak, egyértelműen meggyőzni”. A hígulás miatt-e vagy se, a végén csaknem mindenki munkásnak mondta magát: Kádár éppúgy, mint Aczél vagy Marosán.
Dencs Géza, a házunkban lakó pékmester erről csak annyit mondott: „Ezek nem munkások, kérem, ezek munkakerülők.”
Dencs Géza nagy tudás birtokában szólt.
Azon kevesek közé tartozott, akik várták negyvenötben az oroszokat. Úgy hitte, amint átlépik Sztálin katonái a határt, a munkásemberre rögtön ráköszönt a jó világ. Belépett a pártba, és várta, mikor jön el a Kánaán. Már negyvennyolcat mutatta a naptár, még mindig semmi, mikor is éjfélkor három férfi kezdte rugdosni lakásuk ajtaját. Öltözzön fel, parancsoltak rá, majd betuszkolták egy autóba, és elrobogtak vele.
A Nemzeti Sportcsarnok előtt fékeztek. Akkor, azon az éjszakán jelentette be Rákosi, hogy a százfős üzemeket államosítják, s akiket autóval odavittek, azok lettek a munkásigazgatók. Dencs Géza örült, a Perl-kenyérgyárra gondolt, a Koronára – ám hová került végül? A Magyar Acélba.
Attól fogva nem aludt. Gyomorfekélyt kapott. Szenvedett. Nem volt még kommunista, aki úgy örült ötvenhat október huszonharmadikának, mint ő. Hátat fordított a gyárnak, a pártnak, mindennek. Viszszament szépen a pékségbe, gyúrni kezdte újra a kenyeret, a mozdulat még benne volt a kezében, és boldogan élt a Práter utcában, míg meg nem halt.

Várszegi Jánosné nyolcvanegy éves, pék volt ugyanúgy, de ő mindezt túlélte. Az egészségére nem panaszkodik, csak a környékre, mert lezüllött, pedig más volt valamikor. A Kén utca és a Gubacsi út sarkán ma már csak három ház áll a tizennyolcból, az ezernyolcszázas évek végén építette őket a főváros. A többit „lelakták” az elmúlt ötven évben, ugyanúgy, mint Ózdon a hetési részt. A maradék négyszintesekben ma már csak öregeket találni meg cigányokat. Szóval olyanokat, akiknek már nincs hová menniük.
Az elején nem így volt. A környékbeli gyárak tisztviselői, vasutasok, néhány tanítónő, mestermunkások, fővárosi altisztek népesítették be a telepet. Ápolt belső udvaruk volt, a kétszintesekhez előkert tartozott.
Szemben a vegyiművek, melyet többször átszerveztek, átkereszteltek, majd száz év után, nem olyan rég, megszüntettek. Nem hallani már a targoncás Szepi kiáltozását, aki a Honvédnak drukkolt, és a góllövők nevét üvöltötte szét; nem áll udvarán a szovjet emlékmű, mely elé november hetedikén kellett felsorakozni. Nincs Poros Tamás se, az igazgató, akit a Farkasréti temető előtt gázolt halálra Keserű Jánosné, a miniszter, akit természetesen nem vontak felelősségre, pedig Poros nagy potentát volt: a Gömbös-szobor felrobbantásához ő kutyulta ki a hatóanyagot. Ennek jutalma lett az igazgatóság a Lenin Intézetben, majd a vegyiművekben. Puritán kommunista volt, villamossal járt a gyárba, minden munkatársát tegezte, őt azok Poros elvtársnak szólították – ha a Kádár-időket kéne megjeleníteni, a Budapesti Vegyiműveknél nem találnánk tökéletesebbet.
A cég a kilencvenes években megroppant, Kén utcai telepét Poros utóda azonnal dobra verte. Az épületek egy részét az új gazdák kipingálták, a többit sorsukra hagyták. Ahogy egymás mellett állnak, olyan a kép, mint mikor a kanászt frakkba bújtatják, hogy abban őrizze a disznókat.
Ott a konda, itt egy lepusztult ház, és beszélgettünk, bár ez nem pontos így, mert én többnyire hallgattam, s próbáltam jegyezni, amit az asszony mondott.

Azt kérdi, honnan kerültem ide? Kőbányáról, a külső Jászberényi útról. Ott is szoba-konyhában laktunk, de tartozott hozzá kert, 300 négyszögöl. Apám vasbetonszerelő volt, jó szakember, fizetéséből eltartotta az egész családot. Építette a selypi cukorgyárat, Ausztriában a Steyr fegyverüzemét – Olga, a húgom ott halt meg, négyéves volt, ráesett egy vasgerenda.
Tizenketten voltunk testvérek, anyám nem dolgozott, de nyaranta elment a Konek családhoz egy hónapra befőzni. Nem ismeri a nevet? Konek Emil altábornagy, Vilmos császár út 5. Azért tudom ilyen jól, mert minden csütörtökön odajártunk uzsonnázni. Igen, mindannyian. S nem csak mi, gyerekek ültünk az asztalnál. Pinki bárónő, aki olasz volt meg Barcsay ezredes, Goello hercegék, jó társaság. Az altábornagyék minden karácsonykor felöltöztettek: kaptunk cipőt, ruhát, kabátot, mindent. Régen a gazdagok gondoltak erre. Ezek a mai újgazdagok semmit nem tesznek a szegényekért.
Kijártam a hatodikat, aztán elmentem a hengerdobozgyárba. Tejfölösdobozokat csináltam. Huszonkét évesen mentem férjhez, az uram pék volt, én is az lettem a régi Perl-kenyérgyárban a Hungária úton, ha ismeri azt a környéket. Lehúztam huszonöt évet, negyvenhét évesen ideg-összeroppanást kaptam, és azóta nyugdíjas vagyok. A férjemtől addigra elváltam, nem bírtam már, hogy annyit iszik. Egy fiam van, negyvennégyben született, vasöntő.
Mikor idejöttünk, más viszonyban voltak egymással az emberek. Nagytakarításnál bármit kitehetett az ember a folyosóra. Ennek vége. Este előfordul, hogy a szomszédok felnyomják a rolót, téglát raknak alá, és leselkednek. De nem csak ez a baj. Másfél köbméter vizet fogyasztok, mégis kilencet fizetek, mert elosztják az összfogyasztást. Így hülyeség spórolni…
Mennyi a nyugdíjam? 50 ezer forint. Nehéz kijönni belőle. Ma bablevest főztem, tettem bele szalonnahéjat, ezt fogom enni egy hétig. A reggeli többnyire tojás. Régen kimentem a sarokra, van itt egy bódé, két kínaié. Halat vettem, de mikor lemérte, és azt mondta: 600 forint, azt mondtam, ez volt az utolsó.
Az a baj, hogy nincs már itt semmi. Régen volt trafik, cukrászda, hentes, tejbolt, posta, cipész, Röltex – ha hiányzott valami, nem kellett bemenni érte a városba. Moziban nem voltam legalább tizenöt éve. Mit csinálok? Olvasok. Passuthot szeretem, Victor Hugót, Sienkiewiczet. A tévével sok bajom van. A Való világot meg Claudiát soha nem nézem, számomra ezek mocskosak. Néha fürdőbe járok. Tegnap felöltöztem négykor, és elmentem a Dandárba. Ingyenjegyet kapok az orvostól, sajnos csak harmincat egy évben. Hazafelé vettem tejet, mert együtt szoktunk kávézni a sógornőmmel, az Irénnel, s jó, hogy hoztam, mert a maga kávéjába is tudtam tölteni.
Hát így élek. Kérdezte, elmondtam.

Ilyesmiket hallva arra gondol az ember, hogy péknek lenni nem jó, de ugyan jó-e a csőszerelőnek, jó-e a kárpitosnak, egyáltalán jó-e magyar munkásnak lenni 2004-ben?
Ha ez a kérdés, eszembe jut Steve Ball, az angol szobafestő, akiért, bár bukott gyarmatbirodalom polgára volt, nem jött lefüggönyzött autó, nem mondták rá, hogy a nép ellensége, mert Bathban, a régi fürdővárosban házak és lakások falait, ajtóit festette, és ebből megélt. Nem kötelezték, hogy lépjen be szövetkezetbe vagy egy pártba, nem lesték meg, templomi esküvőt tart-e. Megmaradhatott annak, ami lenni akart: a maga gazdájának.
Vendéglátóimnál, a Malin családnál találkoztam vele.
Mikor csöngetett és belépett, azt hittem, a városházáról jön. Ez ideidézi azt a két szobafestőt, akiket nemrég a metrón láttam. Az emberek félrehúzódtak tőlük: olyan piszkosak voltak, hogy az ördög nem engedné be őket a pokolba.
Steve Ball először kivett a kocsiból egy táblát, s leállította a járdára. Két lábon állt, mint egy létra, s ezt olvashatta rajta az arra járó: „Itt dolgozik Steve Ball.”
Ilyesmi nálunk elképzelhetetlen. Először is: fél óra múlva nem volna ott a tábla. Másodszor: ha meglátja egy másik festő, biztosan jelenti valahol. Harmadszor: senkinek nem jutna eszébe, hogy a tábla önbizalmat jelez. Annak tudatát, hogy érti a szakmát. Meg azt, hogy aki tisztességesen dolgozik, az tartsa egyenesen a gerincét.
Steve Ball behozta szerszámait, a festékeket, átöltözött, és munkához látott. Én azt hittem addig, hogy a szobafestés elkerülhetetlen kosszal jár. Tévedtem, s ott értettem meg, miért: az angol mesterember lassan, ám haladósan dolgozott. Nem csapkodott, nem fröcskölt – festett. Közben zenét hallgatott, többnyire rockzenét, főleg Van Morrisont, aki Bathban született, és Steve Ball nemcsak festő volt, lokálpatrióta is. Inni csak teát kért, ebédidőben szendvicset evett, kizárólag azt, amit otthonról hozott.
Nyolckor jött, négykor ment. Soha nem maradt utána lecsöppent festék, ottfelejtett ecset. Malin doktor a város tüdőgyógyász főorvosa volt, Kathy, a felesége tanár, házuk tágas, szép formájú, akkor kezdték felújítani. Steve Ball két utcával odébb lakott, és háza nem volt kisebb, mint az övék. Ez szemernyi zavart vagy szociális sértettséget nem okozott a tüdőgyógyászéknál. Egy jó szobafestőnek legyen szép a háza, nincs annál jobb referencia.
Próbáltam néhányszor elképzelni Dencs Gézát saját pékségében.
Nem a fantáziám bizonyult gyöngének: a „munkásállam” korlátai voltak erősek. Elzárták a Práter utcai pékmester elől a lehetőséget, pedig ő abban a világban hitt, de csak egy darabig, aztán soha többé.

Egy kérdés vár még válaszra, hogyan él a munkásember a Lajtától nyugatra?
Élt már jobban is. A globalizált világot ugyanúgy utálja, mint magyar társa, mert ő is állandó bizonytalanságban él: jól megy-e a cégnek, vagy sem, marad-e jövőre, vagy sem.
Hogy minapi példát mondjak: a dán Lego, a világhírű játékgyár a csőd szélén egyensúlyoz. Két éve még mindenki irigyelte őket a szakmában. 2002-ben 830 millió koronás nyereséggel zártak, tavaly 1,4 milliárdos veszteséggel. Már ’98-ban látszott a baj, nosza, elbocsátottak 900 embert, hátha ez segít. Nem segített. 2003-ban újabb 500 embernek kötöttek útilaput a talpára, s az idén ugyanennyit fenyeget hasonló sors.
Akkor mégis, mi a különbség a magyar és a dán munkás kiszolgáltatottsága között?
Meg kell nézni egy szoba-konyhát a Gubacsi út és Kén utca sarkán, és a villát, melyben az egykori Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank elnöke lakik. Ha végeztek, tekintsék meg egy dán munkanélküli és egy ottani bankár otthonát, életvitelét, és azt, hogy hol nyaral.
A különbség lesz a különbség.