A balliberális echóhoz

Örkény István hagyatékából szerkesztőségünk birtokába kerültek a holnapi kormánypárti lapok, amelyek Orbán Viktor ma esti, egyetemi országértékelő beszédét vesézik ki. Mint emlékezetes, a groteszk nagymestere egy ízben remekbe szabott egypercest kanyarított abból a szituációból, hogy a főhős saját halálhírét olvassa a holnapi újságban. Noha esetünkben ilyesfajta gyászos vonatkozások nincsenek, a feltehetően széles körű érdeklődésre számot tartó, tárgyilagos elemzéseket rövidített formában, ezúton adjuk közre.
A Népszabadság vezércikke Orbán Viktorral kapcsolatosan – talán az egyetemi genius locitól megtermékenyülve – annak a feltételezésének ad hangot, hogy az ellenzéki politikus az emberi lélek mérnökének tartja magát. Ha azonban mérnöki tudományokról beszélünk, helyesebb hadmérnököt emlegetni, aki – kedvenc hasonlatával – ül a sátorban, míg odakünn a hadnép mozdulásra vár. E harci díszt öltött, rikító festékkel rémítő sminket magára kent gyülevész sereg viszont (amely a visegrádi macskákra különösképpen veszélyesnek mutatkozik) nem érti és értékeli a mérsékelt hangvételt, a békülékeny hangot – ezt a rongyos gárdát lelkesíteni csakis az ellenség gyűlöletével, a vér szagával lehet. Nem érti azt sem, mikor a Legfőbb Hadúr européer álarcot ölt, hogy szenvtelennek tetsző hanghordozással mutasson rá a kormányzat állítólagos hibáira, amelyek amúgy jobbára az orbáni uralom gondosan elhelyezett taposóaknái. Leplezetlen politikai hátsó szándékkal belehajszolták a gyanútlan szocialistákat és szabad demokratákat egy olyan ígérgetési versenybe, amiből menet közben aztán már nem lehetett kiszállni. Az elnök emberei jól végzik a dolgukat: ott vannak a frontvonalban, a kartácstűzben, de ott a jobbszárnyon is. Most ugyan a hadvezér úgy tesz, mint ha semmi köze nem volna hozzájuk, de mi tudjuk, amit tudunk: aki előfizetésre buzdít, annak nem feltétlenül az olvasó nép eszménye lebeg a szemei előtt. Az igazi jobboldalnak nincs jobboldala – ezt minden moszkvai vörös diplomás stratéga tudja. A keresztényi magatartás pedig tudvalevőleg olyan, hogy nem fogunk fegyvert a másikra: ha leverik az egyik vesénket, odatartjuk a másikat is. Orbán Viktor rosszul gondolja, hogy országrontó, dekonstruktív ellenzékiségét elviheti szárazon: hasztalan ül sebes hajókra, előbb-utóbb úgyis kifogy a tankból a Király B. Izabelláék által belecsempészett olaj.
A Magyar Hírlap nem rejtette véka alá: mindenkinek üdvösebb volna, ha Orbán hadvezéri sátrát egyetlen célzott csapással és koncentrált kommandóakcióval a földdel tennék egyenlővé a szabadságszerető emberek egyöntetű, felszabadult örömére. Orbán Viktor olajozott bülbülszavai nem téveszthetik meg a felvilágosult szavazóközönséget: mondjon bármit, az igazság mégiscsak az, hogy a Szabad Európa-listát a Tilos Rádióval szembeállítani a liberális alapelvek hipokrita meghazudtolása. Orbán a falak építését leste el a németektől, nem pedig a történelmi lelkiismeret-vizsgálatot, a következetes antifasizmust. Bár a kormányzat szürke robotosai a szabad demokrata miniszterek kivételével tényleg bénák, feljogosíthat-e ez a mellékes körülmény bárkit is arra, hogy egy demokratikus álom rendpárti alternatíváját nyújtsa? A sima szavú orbánizmusok nem feledtethetik el velünk, hogy ők hozzá se nyúltak a már meglévő autópályákhoz – inkább gyáván és megalkuvón építettek maguknak sajátot, hogy azon élhessék ki infantilis hajlamaikat. Orbán Viktor behízelgő, hamis frazeológiája egyszer már megtévesztette a magyar szavazópolgárok többségét: nem mulasztotta el kétségbe vonni, hogy világvárost és világállamot építünk, sőt kommunikációs zsoldoscsapatai azon sem átallottak élcelődni, hogy miként lehet néhány száz milliárdos megszorítással előkészíteni egy középtávú adócsökkentést. Eközben olajba áztatott izraeli lobogóval a hónuk alatt már ott settenkednek a régi-új utálatosok, akik az antikommunizmus talmi álarca mögé bújva igyekeznek restaurálni a haladásellenes, tekintélyelvű államot. Orbán Viktor hiába képzeli magát bölcs és tapasztalt hajóskapitánynak: a valóságban rég lejárt jeggyel utazik a négyes metrón. Tűrhetjük-e vajon, hogy már megint eljöjjön az ő országa?
A Népszava több publicisztikában is leleplezi az angyalbőrbe bújtatott farkast, illetve a magát báránybégetéssel álcázó ördögöt, akiktől még a publicista nagymamája is teljes joggal retteg. Él a gyanúperrel – és erre tekintélyes anonim tanúkat is felsorakoztat, akik látták a feljegyzést, miszerint léteznek ilyen cáfolhatatlan dokumentumok –, hogy Orbán Viktor országértékelő beszédét voltaképpen Kondor Katalin írta álnéven, amit az árulkodó névelőhasználat is megfellebbezhetetlenül bizonyítani látszik. Ugyancsak elgondolkodtató, hogy a mentálisan zavart, szuicid hajlamú önégető nők még véletlenül sem a Szentkirályi utcában, hanem a Köztársaság téren lobbantják lángra magukat – átlátszó kommunikációs kifogás, hogy az egyik helyen vannak bokrok, a másikon meg nincsenek. Mindez azonban kismiska ahhoz képest, hogy a szónok beszéde során olyan mélyre került, akár a közismert Orbán-bányák. Látszólag pacifikáló, ám valójában a gyűlölet slájmját harákoltató mondataiban minden együtt van, amit a lopakodó nácizmus propagandája Weimartól napjainkig felhalmozott. Végtelen cinizmusra vall, hogy mintha tudomást sem venne arról, a választási kampány előkészítő szakaszában milyen leleményesen szétpereltük, szétlőttük, kriminalizáltuk komprádor sajtóját és utcai különítményeseit – az már csak a jogállam hazai, kezdetleges állapotával indokolható, hogy ez jóformán meg sem kottyant nekik. A beszéd alatt azonban új, demokratikus érv jutott az eszünkbe: Orbán Viktor haladéktalanul határolódjon a Thürmer Gyula- és Tamás Gáspár Miklós-féle szélsőségektől!
A Blikk fényképes riportban számolt be az eseményről, munkatársai azonban nem vittek magnót, így az országértékelés tartalmáról egy árva sor sem jelent meg. A fotós már csak közvetlenül a politikus lábánál kapott helyet, így merev szögben, alulról fényképezte. Az így keletkezett dokumentációt aztán az európai bulvárnormák szerint egy haláltusáját vívó háromfejű disznó és a turmixgépet megkívánó villalakó hölgy úttörő aktusát taglaló képriport közé helyezték el. A szalagcím: Veri az Orbán a feleségét?
A Metró című szuperfüggetlen hírújságban egy sikamlós stílusú külsős kommentárjában úgy véli, hogy már Orbán sem a régi: tokái a nehezen feldolgozható hirtelen jólétről, karikás szemei a politikai marihuána eltúlzott élvezetéről árulkodnak. De ha ez téves helyzetértékelés volna is, nem nehéz észrevenni azt a rosszul leplezett hataloméhséget, amely a szónokot jellemezte. Márpedig egy politikus részéről a hatalom akarása a lehető legellenszenvesebb tulajdonság. Kormányozni csak amúgy mellékesen, szabad időben, két szafari között szabad, amikor a hatalom birtokosait nem hozzák kísértésbe a költségvetési milliárdok, mert amúgy is van nekik belőle elég. Így aztán a maga részéről sokkal szívesebben hallgat egy talán döcögősebb, de mégis a hiteles személyiség varázsával átitatott országértékelést. Mert nincs is zavaróbb annál az okostojásnál, aki még azt is tudni véli, mit írnak holnap a lapok…