Egy fél miniszterelnök és a legkisebb fiú

Amikor Medgyessy Péter – talán hogy Horn Gyulával szolidáris legyen, talán rosszféle jópofaságból – azt nyilatkozta egyik baloldali napilapunknak, hogy ő ugyan vinné az egész országot az Európai Unióba, csak a fél országot hagyná itthon, érdekes módon sokkal nagyobb lett a botrány, mint más csacskaságai hallatán. Persze kapitális ostobaságokról is be lehet bizonyítani, hogy valójában mély értelmű paradoxonok, de ez ügyben most nem történtek különösebb erőfeszítések.
Két éve kényeztet minket Medgyessy a negatív bon mot-jaival, s milyen hálátlanok vagyunk. Rögtön mindenkinek eszébe jutott, hogy mit és kiket hagyna itthon ő, ha szemelgethetne kicsit a Parlament üléstermében. Horn és Medgyessy válaszai méregpermetként hullottak alá, s mint tudjuk, az ilyesmit mindenki kénytelen beszívni, pártállásra való tekintet nélkül. A két fél miniszterelnöki poénkodás nem fog a kampányban annyi hasznot hozni, mint amennyi kárt okozott az emberek lelkében. A joggal megsértődő elit értelmiség jobboldali prominensei Horn megjegyzésén fölhorkanva azonnal aláírásgyűjtésbe kezdtek, levélben adtak hangot tiltakozásuknak művészek, tanárok, tudós szakemberek.
Nem minősítem most Horn és Medgyessy megjegyzéseit, megtették azt éppen elegen. De akár a jobboldalt, akár a fél országot érzi egy miniszterelnök – vagy volt miniszterelnök – otthon hagyandó tehernek, tanúságot leginkább arról tesz, hogy nincs ereje a vállalt feladat egészéhez. Fél országra fél miniszterelnökök tartanak igényt. Hogy a jobboldalt csepülő Horn és a fél országot magáról levakarni kívánó modern Medgyessy együtt kitennének-e egy egész miniszterelnököt, abban azért ne legyünk biztosak.
De miért hatott még az utca emberére is ennyire elemi módon ez a kijelentéspáros? Miért nem nevetgélt csak vagy legyintett, mint a többi aranymondáson, miért volt olyan érzékeny ezekre a kitételekre nem csupán a jobboldal, hanem olyanok is, akik politikailag meg sem határozzák magukat?
Először azt gondoltam, hogy a mély gyökerek a XX. századba nyúlnak vissza, amikor is a kommunista hatalomátvételt követően a diktatúra urai látványosan lemondtak körülbelül a fél országról. Végeláthatatlan sorozatát tudnánk idézni azoknak a mondatoknak, amelyek így kezdődtek: „Nincs szükségünk a…”, és folytatódtak ekképpen: „parazitákra”, „jobboldali elhajlókra”, „a szocialista eszme elárulóira”, „a kulákokra”, „a Nyugat-bérencekre”, „a reakciós középosztályra” stb., tetszés és származás szerint bárki gazdagíthatja a feledhetetlen arzenált. Magyarországon tehát a fél ország, hogy úgy mondjam, ahhoz lett hozzászoktatva, hogy nincs rá szükség. Méghozzá azért nincs, mert nem tetszik a hatalomnak. Kádár, ezt nem árt tudni, annak köszönhette relatív népszerűségét – bár emiatt nem kellene némely segédértelmiséginek a diktátorra emlékezvén újra és újra bemutatni a virtuális talpnyalás művészetét –, hogy ki tudta jelenteni: aki nincs ellenünk, az velünk van. Ez volt a fordulat, mert csak ettől kezdve nem volt lesöprendő pondróknak feltételezve a fél ország.
Akiket tehát felbőszített Horn és Medgyessy szellemkedése, zsigereikben őrizték ezt a családjuk sorsát meghatározó, hatalmilag jóváhagyott agresszív lepasszolást, és ha nem tudatosították is, a zsigereik egészségesen tiltakoznak az ellen, hogy most ismét előálljon valaki, és úgy viselkedjék „viccesen”, mintha nem is egy demokratikus ország szolgálatára tett volna hűségesküt, hanem egy öreg bolsi lenne. Kellene tudni emlékezni arra, hogy hajdan – szintén a modern jövő igézetében – a komisszár miként sajnálta le a maradinak bélyegzett parasztot, vagy nevezte kispolgárnak a kicsit többre vágyó, kiemelkedni akaró munkást. Lesajnálásban, gúnyűzésben a balos értelmiség mindig jó volt.
Ezért hát sem Horn, sem Medgyessy poénján nem tud nevetni körülbelül a fél ország.
De távolodjunk el kicsit az aktualitásoktól! Mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az emberek gondolkodását nemcsak a politika, nem is csak a történelem vagy az egyéni sors, hanem még sok minden más is meghatározza, befolyásolja.
Például az óvodáskorban hallott vagy a tévében kisgyerekkorban látott magyar népmesék. (Nem tartom véletlennek, hogy a jobboldal egyik meghatározó alakja, világhírű művészünk képzelte őket rajzfilmsorozattá.)
A véletlen úgy hozta, hogy Illyés Gyula örök szépségű gyűjteményét, a Hetvenhét magyar népmesét kellett egy történetért átlapozgatnom. Szerencsésen ráakadtam, de találtam más érdekeset is. Korábban is tudtam, hogy a magyar királyok a népmesékben néha kiváló egyéniségek, de még gyakrabban tutyimutyi alakok, akik bizony rászorulnak a legkisebb fiú leleményességére, értelmességére, bátorságára és szókimondására. A legkisebb fiú persze beleszeret a királylányba, de a tutyimutyi királyok sosem felejtkeznek el a kötelező pragmatizmusról, és jól tudják, hogy illik a lány mellé hozományt is adni.
Ahogy olvasgattam ezeket az eredeti elmondás ízeit olyan gyönyörűen őrző meséket, megdöbbentett, hogy a visszatérő motívum rendre így szól: „odaadta a lányát és a fele királyságát”, „övék lett a birodalom”, „odaígérte neki a fele királyságát”. Vagyis aki az ország élén áll, ha egyáltalán lemond valamiről, soha nem a fél országról, hanem csak a fele királyságáról mond le. Azaz még kényszerhelyzetben sem az országot felezi, hanem a hatalmat.
Nagy különbség.
Nézzünk néhány példát: „Neked adom a lányom s a fele királyságom” – olvashatjuk A bolondos legényben. A diákot erővel királlyá teszik című mesében az új király éppenséggel „ipa s napa halála után két országnak lett királya” (ejha, a kis területgyarapító sovén!), fél országról ott sincs szó. A Ribike című mesében a birodalmat csak saját fiai között ígéri harmadolni az öreg, de hát a dinasztikus utódlások idején ez teljesen rendjén való.
Az is előfordul (a mesében), hogy ha nagyon szorult helyzetben van az öreg király – mondjuk elgurul az országalma vagy a jogart kiejti a kezéből –, akkor az egész birodalmat rábízza a legkisebb fiúra. Ez akkor történik, „amikor már Brüsszel is tüszszent” (székely mondás), s a teszetoszaság elér egy kritikus pontot. Az aranyszóló pintyőkében „az öreg király a fiatal párnak adta egész birodalmát”, a Rózsa vitézben pedig a fiatalok „az óriásoktól megmentett országot kezükre vették”. (Talán még a lakáshitelt is visszaállították az eredeti feltételekkel.)
A zöldszakállú király című mesében – informatikusok már dolgoznak azon a programon, amely az eléggé el nem ítélhető Döbrentei-ügy következményeként az antifasizmust deklarálandó piros hullámos vonallal aláhúzza a „szakáll” szót a rút, közönséges és mellőzendő szavak listáján – az ördög arra figyelmezteti az ország fejét, hogy amiről a királynak a saját országában nincsen tudomása, az bizony az övé lesz. A király nagyképűsködik, övé az egész médiabirodalom, őt szolgálja minden csatorna – a Hír TV-ért persze nem tette tűzbe a kezét – Hencidától Boncidáig. „A legutolsó tűt is tudom!” – mondja a zöldszakállú. Mégis az ördögnek lesz igaza, mert van, amiről nem tudott, és a király foghatja a fejét, mert mint ismeretes, amiről egy vezető nem tud, az az ördögé. Ma ezt unalmasabb megközelítésben úgy mondanánk, hogy amennyiben egy kormány képtelen reálisan tájékozódni teendői között, és azokat értékük, hozadékuk szerint csoportosítva előbbre vinni az országot, az kudarcra, azaz örökös kampányra van ítélve.
Lehet, hogy aki meg akar tartani egy hatalmat, annak érdemes népmeséket olvasni?
Bizony, Ron Werber sok mindent tud, amit Willi Münzenbergtől és tanítványaitól meg lehetett tanulni, de az illyési hagyományokban és a magyarokról oly sokat eláruló népmesékben aligha mélyedt el. Pedig pusztán PR-szempontból, egy turista fizetéséért ezt is megtehette volna. (A független értelmiségiek élcsapata, amely őt körülveszi, percek alatt lefordítaná neki A kis gömböcöt.)
Végül tűnődjünk el a Győző című mesén, amely cím egyúttal a legkisebb királyfi neve. A király a három fiút próbára teszi, mert nem tudja eldönteni, melyik lenne legalkalmasabb az ország irányítására. Amikor a megpróbáltatások közepett a legkisebb fiút óvják a veszélyektől, ő így felel: „Miért hívnának Győzőnek, ha nem én győznék?”
Nem szaporítom a szót, így is elég az áthallás, amelyről persze Illyés tehet, nem én. Most csak a mese végét idézem föl, amely oly sokat elárul a magyar lélekről. A két idősebb fiú aranyat és ezüstöt hozott, hogy bizonyítsa alkalmasságát – Istenem, hol vannak? –, de a vénséges vén, valószínűleg tőke- és globalizációellenes, werberi javadalmazás nélkül foglalkoztatott tanácsadó a következőt mondja: Igaz, hogy Zoltán és Árpád hozták az aranyat és az ezüstöt, Győző pedig a vasat. De – mondja bölcsen – mielőtt döntenénk, gondoljuk ezt át alaposan, mert hiszen kemény munkával és „vassal műveljük a földet”.
A mese utolsó mondata meglepetés, 2006-ban visszatérünk rá.

A szerző irodalmi szerkesztő