A normális ország

Tegnap délután a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség budapesti választási nagygyűlésére igyekezve egy hatalmas hajóra lettem figyelmes, amelyen a Műegyetem felőli oldalról jól láthatóan virított az elmúlt napokban agyunkba vésett szlogen: Állítsuk meg együtt a Fidesz hazugsággyárát!

Nem tudni, véletlenül vagy nagyon is szándékosan, a provokáció egyértelmű szándékával úsztatták-e arra kampányladikjukat a kormányzó szocialisták. (Ugyanezt a kérdést veti fel a Medgyessy Péterrel a sokadik szervilis interjút készítő Népszabadság szombati kapitális, a metróaluljárókban közszemlére tett bakija is, amely szerint a Fidesz a Kossuth téren tartja nagygyűlését.) Bármi volt is az MSZP szándéka, a Műegyetem előtt összegyűlt, számomra felbecsülhetetlen nagyságú tömeg (mi lett volna, ha az időjárás is kegyesebb egy kicsit?) csöppet sem hergelte fel magát a barátságtalan választási jelszó láttán, meglehet, a többség észre sem vette.
Az, amit a kormányerők korteshadjárat címén művelnek, illetve az a méltóságteljes, elszánt, mégis szelíd emberáradat, amit a Duna partján láttam, azok vélekedését látszik igazolni, akik szerint két Magyarország van. A Fidesz gyűléseire jellemzően családostul hömpölygő polgárok és a szocialista kampányeseményekre toborzott aktivisták, tűzön-vízen át kitartó törzsgárdisták lelkesedését, gondolkodásmódját, érzéseit, vágyait tényleg mintha egy világ választaná el egymástól. A kormány vezető politikusai szerint a június 13-i európai parlamenti választás tétje Magyarország nyugalma, s nyilatkozataikban félreérthetetlenül utalnak arra, hogy ezt a nyugalmat szerintük a Fidesz politizálása, az utcára vitt közélet fenyegeti. Csakhogy aki egy pillanatig is szemtanúja volt egyszer az effajta „utcai politizálásnak”, az egyszerűen nem érti, miért láttatja azt bárki fenyegetőnek. A két évvel ezelőtti, valóban a Kossuth téren rendezett, hasonlóan emelkedett népgyűlés óta eltelt időszak a legelvakultabb ellendrukkerek kivételével remélhetőleg mindenki számára egyértelművé tette, hogy az Orbán Viktor hívó szavára mozduló százezrek, milliók semmiféle fenyegetést nem jelentenek parlamentáris demokráciánkra. Ezeken az alkalmakon a normális Magyarország mutatja meg magát.
A kampány finiséhez érkezve a Fidesz szónokai is végre keményebb hangra váltottak: a bankárkormány megszegett ígéreteiről, a választások után várható példátlan megszorításokról, az ellenfél háborús módszereiről, az emberek hiszékenységével való gátlástalan visszaélésről beszéltek. Mégis feltűnő, hogy az ellenzék vezető erejének kampányában mennyivel több pozitív elem szerepel, mint az elvileg a kormányzása félidejénél járó MSZP-ében, amely vonzó jövőbeni tervek felvázolása helyett ismét kizárólag a Fidesz-ellenes indulatok felkorbácsolásával igyekszik mozgósítani szavazóit. Ez még akkor is meghökkentő, ha a nemzeti petíciót amúgy ízekre próbálja szedni a baloldal és a hozzá szorosan kötődő közgazdászi, újságírói gárda.
Nem nehéz megjósolni, hogy különlegesen durva választási hét áll előttünk, amikor ismét abszurdba hajló vádak özöne zúdul majd a polgári oldalra. Tetteik bizonyítják, hogy a kormánypártok is tisztában vannak a voksolás belpolitikai tétjével. A Fidesz legfőbb ellenfele most mégsem az MSZP, hanem a szkepszis, a közélet szereplői által nagykanállal adagolt undor és a kiábrándultság. Ez egy olyan választás lesz, ahol a részvétel a legfontosabb. A többi majd jön magától.