Iraki színjáték

Némi gúnnyal azt is mondhatnánk, olyan jól mennek a dolgok Irakban, hogy meg sem várva június 30-át, az amerikaiak előre hozták a hatalomátadást. Kinek van azonban kedve élcelődni, mikor a közép-keleti országban a helyzet manapság rosszabb, mint a háború előtt. Ráadásul mindez nem csupán Irak, s nem is egyedül Washington problémája, hiszen saját, jól felfogott érdekében mindenen átgázolva, az ENSZ-t félretolva az Egyesült Államok úgy felforgatta a nemzetközi viszonyokat, beleértve szövetségesi kapcsolatait is, hogy ma már senki sem szemlélheti közömbösen, mi történik Bagdadban.

Geostratégiai helyzete, s nem utolsósorban olajkincse miatt kapott kulcsszerepet az egypólusú világrend régen tervezett berendezését célzó elgondolásokban Irak megszállása. Bush úgy számolt, hogy a bevonuló amerikai csapatokat majd virágeső fogadja, s Szaddám Huszein megdöntése után ünnepélyesen bemutatják azokat a tömegpusztító fegyvereket, amelyek felkutatására az ENSZ képtelen volt. Ilyet azonban máig nem találtak, mint ahogy nem derült fény Szaddám terrorkapcsolataira sem. Washingtont azonban nem zavarta meg a helyzet fokozatos romlása, ahogyan az sem, hogy hiányoznak azok az okok, amelyekre hivatkozva megindította a háborút. Bush ezután azt kezdte el hangoztatni, hogy a sokat szenvedett iraki népet meg kellett szabadítani a diktátortól. Az Abu Graib börtönben történtek után azonban már ez a szlogen sem állta meg a helyét. A háború tehát több problémát hozott felszínre, mint amiért elindították, s miután megfeneklett az iraki sivatagban az újkonzervatívoknak a világ átrendezését célzó, nagy ívű terve, érthető módon egyre inkább előtérbe került a kármentés. Szorult helyzetében George W. Bush már nem beszélt oly fennhangon a nem is olyan régen még lesajnált ENSZ-szel, s igyekezett megbékíteni a háború ellen következetesen kiálló „vén Európát” is. A Franciaország, Németország, valamint Oroszország vezette béketábor most sem volt könnyű helyzetben, hiszen egyrészről nem nézhette tétlenül a helyzet nemzetközi viszonyokra is kiható romlását, másrész nem lehet egyik napról a másikra túllépni Washingtonnak a nemzetközi diplomáciában súlyos károkat okozó magatartásán sem. A világrendért érzett felelősség végül kompromisszumként a Biztonsági Tanács 2003. október 16-án megalkotott 1511-es és az idén június 8-án meghozott 1546-os számú határozataihoz vezetett, amelyek jobb híján utólag legitimizálták az amerikai megszállást. Párizs és Berlin azonban nem voltak ilyen nagylelkűek, és azt már nem engedték, hogy a NATO is mentőövet dobjon az Egyesült Államoknak. Az észak-atlanti szövetség csak a kisujját mozdította, amikor iraki kérésre segítséget nyújt az új haderő kiképzésében, védőernyőjét azonban nem terjeszti ki a bagdadi stabilizálás fölé. Éppen elég neki a szintén amerikaiak által megkezdett koszovói és afganisztáni „rendteremtés” befejezése. Ráadásul a legutóbbi BT-határozatot – nem túl szigorú – kivonulási menetrendhez kötötték.

Ennek első lépése a mostani hatalomátadásnak nevezett színjáték, amelynek keretében a CIA által kiképzett emigránsokból verbuvált „szuverén” iraki hatalom hivatalosan felveszi a diplomáciai kapcsolatot az „ideiglenesen az országban állomásozó” amerikaiakkal, s az is lehet, hogy utólag még be is hívja őket. Aztán jönnek a természetesen demokratikus választások, majd 2006 elejéig a kivonulás. Ez a menetrend csak azzal nem számol, hogy mit szólnak a demokrácia eme exportjához maguk az irakiak, mitől maradnának abba a merényletek, ha nem olyan rendszer alakul – lehetne az akár tekintélyelvű is, ha stabil, és nem ön- és közveszélyes –, amit a nép is elfogad.