Ennek ellenére mindenki, aki él és mozog, a meggyültetvényeken dolgozik a júliusi rekkenő hőségben. Úgy cselekszenek, ahogyan a magyar paraszt mindig is cselekedett: szüretelnek, ha van rajta haszon, ha nincs. Hiszen ami megtermett, azért a jó Isten segítségével, keményen megdolgoztak. Le kell szedni, meg kell becsülni, még akkor is, ha értelmetlennek látszik. Akkor is, ha többe kerül a leves, mint a hús. Csak keveseknek jut eszébe, hogy az egykori szőlősgazda módjára bottal támadjanak a féltve gondozott ültetvényre, azzal a felkiáltással: „Lássuk, Uram, Isten, mire megyünk ketten!” De már ilyen is akad. Vaja határában több család megkezdte a néhány éve telepített meggyültetvény felszámolását.
A Sovány család még a II. Rákóczi Ferenc Tsz-ben kezdte a kertészkedést, aztán a rendszerváltást követően saját hasznára igyekezett kamatoztatni tudását. A vállalkozás lelke az asszony, Sovány Józsefné, aki – mikor a família tulajdonában lévő átvevőcsarnoknál végre megtalálom – büszkén mutatja, hogy annak idején a szövetkezeti üzletrészéből meg egy kis pályázati pénzből milyen felvásárlócsarnokot sikerült építeniük. Aztán az előtte tornyosuló rekeszekre néz, és borongósra vált a hangulata.
– Itt van mindenünk, amiért évtizedekig dolgoztunk – mondja elkeseredetten. – Igazán igyekeztünk a legjobbat kihozni a gyümölcsültetvényünkből és a telephelyből is. Nem is igen gondolkodtunk másban, hiszen tősgyökeres vajaiak vagyunk, ide köt bennünket minden. Álmunkban sem gondoltuk, hogy hiába dolgozunk, hiába tervezünk, hiába fektetjük be a kis pénzünket a mezőgazdaságba, semmi értelme nem lesz, mert a Medgyessy-kormány tönkretesz bennünket. Meg lehet nézni, tavaly a fagyból és aszályból származó kártérítési öszszegnek csak a negyedét fizette ki az APEH, most meg itt van ez a borzasztóan alacsony meggyár! Értem én, hogy a német meg a holland most kevesebbet ad a termésért, mert neki is sok van, de nem a kormány dolga lenne – csakúgy, mint az EU többi országában – valamit tenni azért, hogy a gazdák ne menjenek tönkre? Mondja meg, maga szerint mennyi nyereség termelődhet ötven-hatvan forintos kilónkénti felvásárlási ár mellett? – tárja szét a kezét az asszony, majd beletúr az előtte ládákban halmozódó gyümölcsbe. – Nézze meg, ilyen meggy sehol a világon nem terem! Mégis azzal kell számolni a gazdáknak, hogy még egy ilyen év, és teljesen tönkremennek.
Amíg beszélgetünk, észreveszek egy idősebb, vidámnak éppen nem nevezhető embert. A rekeszeken ül, csendesen várakozik. Odalépek hozzá, kiderül, hogy Molnár Pálnak hívják, és becsületes szakmájára nézve ő is kertész. – 3,5 hektáron termelünk meggyet, s bár a javát már leszedtük, még mindig száz mázsám van a fán – mondja. – A fiam, lányom családjával szüretelünk, és már lassan azon gondolkodunk, hogy otthagyjuk, mert nem érdemes pepecselni vele. De hát, nem tudom én azt megtenni – keseredik neki a 64 éves mezőgazda. – Csak csinálom, még ha értelmetlennek tűnik is. Nem azért dolgoztam keservesen egy életen át, hogy most hagyjam kárba veszni az egészet! Élek, ahogy lehet. Amiért nem tudok fizetni, azt megcsinálom magam! Metszeni egyedül metszettem, egy egész hónapot töltöttem ezzel. Ez napi négy-ötezer forint spórolás, ugyanis ennél kevesebbért senki nem jön el mezőgazdasági szakmunkára. Hétszer permeteztem, mert a rovarkártevők erősen szaporodtak az idén, muszáj volt irtani. A permetszert, azt nem tudom magam megcsinálni, azt csak meg kellett venni, több százezer forintba került. Aztán most meg itt vagyunk, ha nem győzzük magunk szedni, 35 forintot kell fizetni kilónként a munkásoknak, vagy másképpen számolva háromezer forintot napszámba, s még az ellátásukról is nekünk kell gondoskodni. Mondja, meddig lehet ezt így csinálni? – fakad ki, aztán legyint, és megy elszámolni a felvásárlóval. Annyi öröme legalább van, hogy Soványné elismeri: Molnár uram idén is gyönyörű, hibátlan meggyet termelt.
Hasonlóan elkeseredett Tóth Györgyné Angéla is, akinek a családja most szintén kizárólag gyümölcstermesztésből él. – Tavaly igen jó volt a meggy ára, kétszáz forint körül adtak érte, de hát mi sokat nem élveztünk a dologból, mert szinte az egész termésünket elvitte a fagy. Most van meggy, de nincs ára. Hol van ebből a kiút? – teszi fel a költői kérdést az asszony, akinek a családi gazdaságában mintegy negyven mázsa gyümölcs termett az idén.
Megpróbálok válaszolni a költői kérdésre, ha mással nem, hát kérdéssel. Arról érdeklődöm, hogy miért nem lépnek be a kormány által olyan nagy hírveréssel népszerűsített TÉSZ-ekbe (termelési értékesítési szövetkezetek). Ezek ugyanis szándékuk szerint arra lennének, hogy elfogadható áron vásároljanak fel, és megoldják a termelők értékesítési gondjait. – Két TÉSZ-nek is tagjai vagyunk, mégsem érünk vele az égadta világon semmit – fakadt ki a gazdaasszony. – Nemhogy elfogadható felvásárlási árat nem tudunk elérni náluk, de még arra sem képesek, hogy göngyöleget adjanak a szürethez. Nem megyünk velük sem semmire!
Lassan ránk sötétedik, bejövünk a gyümölcsösből, és a falu közepe felé ballagunk. Az útkereszteződésben Szőke Sándor polgármester beszélget Sáfrány Zoltán helyi rendőrparancsnokkal. Miről is folyna a szó másról, mint a szüretről. Meggye itt mindenkinek van, a rendőrnek is, a polgármesternek is, de még az önkormányzatnak is – utóbbit szépsége miatt csak gecsemáni kertként emlegetik a helybeliek. – Itt idén mindenki megfürdött a meggyel – mondja a polgármester. – Én is, más is ötven-hatvan forint között tudtuk csak leadni, de mégiscsak leszedtük. – Annyi haszon volt a dologban – fordítja humorra a szomorúságot Sáfrány Zoltán –, hogy idén nem kellett a meggytolvajoktól tartani, senkinek eszébe nem jutott a más gyümölcsét leszedni azért, hogy jó áron eladja. A beszélgetésből aztán kiderül, hogy tavaly nagy szeme volt a meggynek, a rendőröknek és magának a polgármesternek kellett erélyesen fellépni ahhoz, hogy a lopások megszűnjenek. – Nagyapám is kisbíró volt itt, apám is, magam pedig több mint húsz éve vezetem a községet úgy, hogy ismerem az embereket, tudom, hogy melyik család milyen, a hároméves unokáról megmondom, hogy ki a nagyapja – mondja a polgármester. – Szorgalmas nép a miénk, de itt is van 10-15 százalék, aki nemigen szeret dolgozni – inkább a mások kertjének a dézsmálását választja. Legfeljebb „tíznapolni” járnak – szól közbe Sáfrány Zoltán. Érdeklődésemre, hogy mi az az tíznapolás, elmondják, vannak olyanok is, akik egy hónapban tíz napnál többet nemigen szeretnek dolgozni, ezért viszont elmennek akár a Dunántúlra is. Meggyet azonban legfeljebb „inkognitóban”, az éjszaka leple alatt szednek. Már, ha megéri.
Azért a legtöbb vajai mégis azt mondja: ha eddig jó volt a meggy, jó lesz ezután is. Az nem lehet, hogy évtizedek munkáját néhány fejszecsapással a tűzre vessék. Csak kevesen vannak, akik radikális megoldáson gondolkodnak. Néhány családnál ez abban nyilvánul meg, hogy elkezdték irtani a meggyültetvényt, másoknál meg abban, hogy hallgatva a kormánypropagandára – a meggy mellé – megkezdték a „gumibarack” telepítését a földjeiken. Erről a gyümölcsről ugyanis az FVM szakemberei azt állítják, hogy hosszú távon kiváló piaca lesz az unión belül. Ezt látszik alátámasztani a piacokon és a gyümölcsárusoknál kapható kopaszbarack ára is, hiszen másfélszer-kétszer többet lehet kapni érte, mint a hagyományos magyar barackért. De hát így volt annak idején a meggyel is. Úgyhogy az idősebb vajaiak nemigen kapkodnak a fajtaváltással, inkább abban reménykednek, hogy a két év múlva esedékes kormányváltás oldja meg a bajaikat. Addig is szemükbe húzzák a kalapot, és sokatmondóan azt mondják: majd meglátjuk….
origo.hu
Társasházi lakás ég Budapesten
