A víz évszázada

Az elmúlt évszázadban – a robbanásszerűen növekedő népesség és a nagyüzemivé váló mezőgazdaság igényeit kielégítendő – a világ számos országában gigantikus vízügyi projektek valósultak meg. Korábban elképzelhetetlen módon hatalmas városok jöttek létre sivatagos területeken (elég, ha az amerikai Los Angelesre gondolunk), amelyek sok száz kilométerről arrébb szállítják lakóiknak az éltető ivóvizet. A világon termelt elektromos áram mennyiségének ma már majdnem egyötödét a víz energiáját hasznosító erőművek adják, amelyek – hatalmas völgyzáró gátak, a folyók medrének megváltoztatása – egyben bravúros mérnöki teljesítményt is jelentenek, ugyanúgy, ahogy az egyre nagyobb vetésterületeket elérő öntözőrendszerek.
Mégis, e hihetetlen fejlődés ellenére, bolygónk népességének fele még ma is kénytelen olyan vízszolgáltatással beérni, amely alacsonyabb színvonalat képvisel az ókori római vagy görög városokénál.
Bárhogy is végződjön az Egyesült Államok iraki kalandja, és bárhogy is alakuljon az izraeli–palesztin konfliktus, legyen bármilyen megnyugtató a világ számára az olajban gazdag arab országok termelésének biztonsága, a legsúlyosabb válság akkor is megoldatlan marad a térségben: ez pedig az ivóvíz kérdése. A Közel-Kelet azonban csak egy azon válsággócok közül, ahol az ivóvíz, illetve annak hiánya súlyos konfliktusokhoz vezethet. Nem véletlen, hogy 1995-ben Ismail Serageldin, a Világbank egyik akkori alelnöke arra figyelmeztetett: „Ha ez a század (a XX. – A szerk.) az olaj fölötti harcról szólt, akkor a következő a víz felettiről szól majd.”
A terrorizmus elleni harc erősödésével maguk a terroristák is egyre félelmetesebb eszközökhöz nyúlnak. Nem véletlen, hogy az ivóvízkészletek elleni támadás szerepel a legpusztítóbb terveik között.
*
2003-ban az Al-Kaida nyugati nagyvárosok ivóvizének megmérgezésével fenyegetett, az olasz biztonsági szervek pedig valóban felgöngyölítettek egy olyan akciót, amelyben terroristák Róma vízkészleteit próbálták megmérgezni. Ám ha eltekintünk a terroristáktól, az iparilag fejlett országokban a balesetek, gondatlanság, a kapzsiság és a kulcsfontosságú területeken az állami kontroll csökkenése önmagukban is súlyos válsághelyzeteket idézhetnek elő. Elég csak az egész országot megrázó dorogi vészhez hasonló balesetekre utalni ahhoz, hogy végre megértsük: mekkora kincs lett a tiszta ivóvíz. Gondoljunk a mezőgazdaság hihetetlen fejlődésére, a „zöld forradalomra”, amely minden eddiginél nagyobb terméshozamot biztosító növényekkel, hibridikkel próbál lépést tartani a növekedő népesség élelmiszerigényével. Az eredmény: az őshonos szárazságtűrő növények helyébe öntözésigényes ültetvények léptek, aminek következtében a világ édesvíz-felhasználásának immár 65 (!) százalékát öntözési projektekre fordítják.
Ennek tükrében nem meglepőek azok az adatok, amelyeket az UNESCO egy tavalyi tanulmánya összegez (a múlt évet az ENSZ az édesvíz évének nyilvánította). Ezek szerint a földön jelenleg több mint egymilliárd ember nem jut tiszta ivóvízhez, miközben az utóbbi száz évben az emberiség vízfogyasztása a harmincszorosára növekedett. A borúlátó előrejelzések szerint 2050-re 60 országban hétmilliárd embernek kell majd szembenéznie kisebb-nagyobb vízhiánnyal, amennyiben nem találunk megoldást a vízzel kapcsolatos problémákra.
A környezetszenyezés, a gondatlanság mellett a pazarlás tűnik a legnagyobb gondnak (ennek kirívó példája volt a májusi uniós csatlakozás ünnepségei során a Budapesten a Dunába csobogtatott nagy mennyiségű ivóvíz). A becslések szerint a világ városi vízfelhasználásának 40 százaléka pazarlás, és több országban a fogyasztás nagyobb, mint amennyit gyorsan megújuló forrásokból pótolni lehetne.
Talán meglepő, de a kitűnő forrásairól és gazdag vízkészleteiről ismert Magyarország is azon országok közé tartozik, amelyek több vizet fogyasztanak annál, mint amennyit „büntetlenül” használhatnának. Évente lakosonként 598 köbméter vizet termelhetnénk ki „büntetlenül”, az egy főre jutó édesvíz-felhasználás mégis 612 köbméter, ami azt jelenti, hogy a különbözetet a felszín alatti vízkészletekből kell fedeznünk.
Magyarország egyébként vízügyi szempontból példátlanul kiszolgáltatott, „alvízi” ország. Földrajzi fekvésünk és a trianoni diktátumból eredő területveszteségeink okán vizeink 95 százaléka külföldről érkezik. Mégis Budapest és több más város közműveinek privatizációja, külföldi kézbe adása, a könnyelműsködés a dorogi szennyezés ügyében azt mutatja, mintha nem lennénk tisztában kiszolgáltatottságunkkal, mintha nem tudnánk, hogy a XXI. század nem az olaj, hanem a víz évszázada lesz.