Az a polgári határmezsgye

Szerény személyemet vezércikkre méltatta hétfői számában a Népszabadság. Régebben ilyenkor (igaz, akkor a lapot még csúfondáros módon Szabad Népnek nevezték) az ember elkezdhetett csomagolni, a legszükségesebb ruhaneműket meg három- napi hideg élelmet; s nem ártott azt sem, ha ellenőrizte: rendben van-e a végrendelete. Vannak íróbarátaim között, akik évtizedek múltán is hordozzák sajgó sebeiket, amelyeket egy-egy Népszabadság-kritika okozott: a kulturális írásműnek álcázott ledorongolás vagy felmagasztalás életet vagy halált jelentett – évekre, sőt évtizedekre meghatározhatta egy-egy irodalmár boldogulását, presztízsét, sőt egzisztenciáját. A rendszerváltozás látszólag nem ártott ennek az igazságosztó szerepnek: a hithű kommunisták éppúgy átmentették befolyásukat a „mértékadó” sajtóban, mint az üzleti életben. Már másképpen hívták magukat és más nyelven beszéltek, de ha összegyűltek egy kerti partira, akár a régi alapszervezeti gyűlést is megtarthatták volna. A szalonképesítés éppolyan technikával történt meg, mint a nagypolitikában: némi pénzért és befolyásért cserébe táborukba gyűjtötték a szalonliberálisokat. Ők voltak hivatva a rendszerváltó legitimitást szolgáltatni a kommunisták demokratikus cégtáblaátfestéséhez. Szégyen, gyalázat, hogy kaphatók voltak erre a szellemi aljamunkára, hogy demokrata létükre a diktatúra működtetői mellé álljanak. Bizonyos történelmi szituációkban a bűnpártolás megbocsáthatatlanabb, mint maga a bűn.
Jómagam abba a szerencsés nemzedékbe tartozom, amelynek már nem kellett félnie a kommunistáktól. Mire én újságíró lettem, akkorra már korruptak voltak és megalkuvók, épphogy a nyáluk nem folyt. Még átéltem az utolsó lapbegyűjtést, amit amiatt rendelt el a magasságos pártbizottság, mert egy karakán kolléganőm riportjából a széles publikum is megtudhatta: Magyarországon tömegével vannak erdélyi magyar menekültek – de a legendás piros telefont már nem láttam működés közben. Noha az újságírás nem volt többé buli (nem lehetett lakáshoz és más javakhoz jutni általa), kárpótolt a veszteségért a tudat, hogy egyre többet lehetett megírni a valóságból. Egy kitárulkozó világba léptem be – azért viselem mostanság olyan nehezen, hogy a sajtószabadságot önös érdekből sokalló politikai elit ismételten résnyire zárná az ajtókat. A rendszerváltozást a húszas éveim végén egyetlen nagy eufóriában éltem át, mint minden rendes demokrata, aki gyűlöl mindenféle diktatórikus kötöttséget. S már akkor sem bocsátottam meg Antall Józsefnek, hogy a rendszerváltozás szimbolikus betetőzéseként, történelmi igazságszolgáltatás gyanánt nem vonta meg a Népszabadság című újságtól a megjelenés jogát. Emiatt érezhetjük úgy, hogy az 1990-es cezúrában több volt a kontinuitás, mint a szakítás. Többek között ezért érezhetjük tökéletlennek a rendszerváltozást is.
Ha a Népszabadságot annak rendje és módja szerint – a választópolgárok túlnyomó többségének messzemenő egyetértésével – annak idején betiltják, most nem kellene polemizálnom (vagy nem így kellene polemizálnom) Zappe Lászlóval sem. Zappe vezércikkíróban a Harminckét nevem volt című publicisztikám verte ki a biztosítékot, amelyet annak apropóján írtam, hogy Hiller István kultuszminiszter emléktáblája felavatásával rehabilitálta Ságvári Endrét. Zappe talán nem érezte írásomban a bujkáló iróniát, úgyhogy most ezt lehetőség szerint mellőzném is. Zappe úgy gondolja: „a jobboldalon szemlátomást fölöttébb örvendenek” e politikai provokációnak. Hát nem. Szerintem jobb- és baloldalon minden demokrata végtelenül el van keseredve emiatt, s legfeljebb kínjában humorizál. Zappe szerint „a demagóg publicisták” szerint „kibújt a mai szocialisták álarca alól a sztálinista kommunista; hogy Ságvárit valóban annak kell-e gondolnunk vagy inkább az antifasiszta ellenállás mártírjának, az persze történelmi kérdés”. Mivel Zappétól megkaptam a demagóg jelzőt, s szerinte a demagóg publicistát nem érdeklik a történelmi kérdések, kénytelen vagyok azt mondani: vagy olvasni nem tud, vagy hazudik. Hiller provokatív húzását épp azért tartom megbocsáthatatlannak, mert civilben történész, aki pontosan tudja, mit cselekszik. Írásom legfőbb megállapítása pedig épp az volt, hogy a fegyveres antifasiszta ellenálló és a demokrata kizárhatja – s ez esetben ki is zárja – egymást. A „terrorista” jelzőt azért használtam, hogy a mai olvasatban is nyilvánvalóvá tegyem: a fennálló rend ellen fegyverrel fellépőket manapság egyöntetűen így nevezik. (Elmúltak a daliás Szabad Nép-es idők, amikor a „haladó” terroristákat önkényesen meg lehetett ajándékozni a „gerilla” jelzővel.) Ságvári persze Zappe interpretációjában a németek ellen harcol, tehát hazafi. Csakhogy e logika alapján nehéz ide suvasztani a Gömbös-szobrot robbantgató Göncz Árpádot, pláne a háború után hősködő, püspökszobrot döntögető Faludy Györgyöt. Azt írtam, hogy utóbbi urak „túlléptek a civil kurázsi polgári határmezsgyéjén”, s ezt változatlanul így gondolom. Gömböst magam is a magyar történelem leggyászosabb emlékezetű figurái közé sorolom, de berzenkedik bennem a kisördög, ha a (bármily) szobrot felrobbantani képes Gönczről halálosan komolyan azt képes mondani a politikai hátországa, hogy ő „maga a szeretet”. Zappénak abban igaza van, ha megkérdőjelezi, hogy 1944-re vetítve léteztek-e a mai értelemben vett polgári határmezsgyék. Nyilvánvalóan nem. De ma léteznek. Ságvári emléktábláját pedig 2004-ben avatták fel, s jól érzi Zappe, hogy az én dilemmáim XXI. századiak.
Miközben a Népszabadságnak nyilván kínos a védhetetlen Ságvárit védenie (még Hiller is kap egy „kérdéses” jelzőt), a liberális szenteket, Gönczöt és Faludyt mentegetnie kell. Ezért tulajdonít nekem Zappe „általános erőszak-ellenességet” (s mivel a jogállam notórius híve vagyok, nem is jár messze az igazságtól), hogy aztán felfedezze hozzáállásomban a rendszerhibát: 1956 hőseit nem tartom terroristáknak. Sőt, győzedelmesen kivágja a fő érvet is: „És azért sem szerencsés az 1944-es Göncz Árpádot és Faludy Györgyöt terroristának bélyegezni, mert akkor talán az 1956-os szabadságharcosok között is illene megemlíteni őket.” Mea culpa: ezúton ünnepélyesen megemlítem őket az 1956-os szabadságharcosok között. Ez azonban semmit nem változtat azon, hogy Göncz a háború előtt, Faludy meg a háború után megítélésem – s a mai terminológia – szerint terrorista jellegű tevékenységet folytatott. A kettő együtt igaz, nem egymást kizárva. Mint ahogy Ságvári is egyszerre volt antifasiszta és antidemokrata. Utóbbi kizárja, hogy az előbbinek demokrata miniszter emléktáblát avasson.
Zappe ezután még kicsit védelmezi a haladó fegyveres ellenállás megkérdőjelezhetetlennek tartott történetírói doktrínáját, majd nyakamba akasztja „a mai magyar jobboldal két alapvető törekvését”, amely szerint megszépítjük a Horthy-korszakot, s úgy véljük: lőni csak baloldali diktatúrákra szabad. Az első az én esetemen nyilvánvaló tévedés: aki megvizsgálja írásaimat, nem talál bennük Horthy-nosztalgiára utaló jeleket, sőt még a mai baloldalnál is a baloldali értékeket hiányát sérelmezem. Lövöldözni pedig lehetőleg semmikor ne tessék; annak érdekében meg végképp ne, hogy ha ezáltal mi kerülünk hatalomra, az igazságos diktatúra nevében falhoz állíthassunk bárkit, akit nem tartunk elég haladónak. S még valami: felejtsük el az „antifasiszta” jelző abszolút értelemben való használatát. (S nemcsak Kiss János altábornagy meg Bajcsy-Zsilinszky Endre besorolása az érdekes történelmi kérdés: hová tegyük Vásárhelyi Miklóst, aki, mielőtt liberális lett, fasiszta is volt meg kommunista, sőt megemlítendő a neve az 1956-os szabadságharcosok között is?) Az antifasizmus vagy antinácizmus szükséges, de nem elégséges ismérve a demokratának. Antifasizmus és antikommunizmus: ha javasolhatom, húzzuk meg itt azt a bizonyos polgári határmezsgyét…