Hősök és sztárok

Mindenkinek megvan a maga olimpiája. Életkortól függ, kinek melyik a kedvence, de az első itt is legalább annyira emlékezetes, mint a randevúknál. Ha azt mondom, „Dömötör, lőj…!, Dömötör, lőj…!”, mások ismernek rá Tokióra, a nekünk kedves pólódöntőre, mint akik az Egerszegi Krisztinára rácsodálkozó „Jön a pici lány…” riporteri fordulatra kapják föl a fejüket Szöullal nosztalgiázva.
Így van ez jól, kérem, elvégre csaknem száztíz esztendő és huszonhét randevú van mögöttünk most, amikor újra Athén a soros. Mondhatnám, hogy az olimpia a ma esti megnyitóval visszatér a bölcsőjéhez, ám ez nem több látványos fordulatnál. Elvégre már az 1896-os, újkori kezdetek is a (rég)múltba szerelmesen indultak, az alapító atyák, Coubertin báró és Kemény tanár úr az antik szellemet igyekeztek visszahozni – koruk állapotán fölindulva. Sikerük persze nem lehetett teljes, hiszen a világ attól függetlenül halad (majd azt írtam: előre…), hogy ki milyen ideálokkal fölvértezve igyekszik védekezni a változások ellen.
Mindhiába – amire az olimpia is példa. Ha hiszik, ha nem, első bajnokunk, Hajós Alfréd úgy indult el 1896. április tizenegyedikén hajnalban a pireuszi öbölbe megküzdeni a hullámokkal és az ellenfelekkel, hogy honfitársai közül senki nem kísérte el. Fáradtak voltak az előző esti mulatozástól, de ez mellékszál. Ahhoz képest mindenképpen, hogy a mostani játékokon a hivatalos magyar küldöttségben 216 versenyzőre 139 kísérő jut. Tudjuk be ezt annak, hogy nagyot változott azóta a (sport)világ, mostanság minden apróságra ügyelnie kell annak, aki a csúcsokat ostromolja.
Mások a klasszisok is. Maradva Hajósnál, akit – miközben két olimpiai bajnoki címe mellett futballban válogatott volt – leginkább az izgatott, hogy megszerezze építészdiplomáját, mert ugyebár élni is kell valamiből. Mára alaposan megváltozott a helyzet, a sport s persze az olimpiai indulás enyhén szólva sem úri passzió, teljes életet követelő elfoglaltság, röviden: hivatás. Nagy titka az olimpiai játékoknak, hogy miközben pénz, paripa és fegyver nélkül képtelenség eljutni az aranyéremig, a négyévenkénti megméretés semmit nem vesztett varázsából.
A drukker persze a huszonegyedik század elején másként tekint a győztesekre, mint egykoron. Hajós és az utána következő bajnokok vágya a biztos megélhetésre ismerős volt neki, így aztán magától értetődő volt, hogy előbb a rádió, majd a televízió előtt izgulva együtt ugrott, futott, úszott, lőtt, labdázott a versenyzőkkel, akiknél azt érezte, hogy helyette, de legalábbis az ő nevében nyernek. A tudományos megállapítás szerint hősként őrizgette őket az emlékezete, mint a népmesék legkisebb királyfiját. A maiakkal más a helyzet. Hiába legalább akkora klasszisok, mint a letűnt korok nagyjai, nem a hősöknek, hanem a sztároknak járó érzelmek illetik meg őket. Nem szeretik őket, rajonganak értük, nem a kézfogásukat keresik, az autogramjukat, kevesebb a követőjük, mint az irigyük. Erről persze nem ők tehetnek. Mondhatnám, hogy a modern kor, ám ez botor magyarázat, a világ változásaiért nincs kit felelősségre vonni általában, az emberiségtől nem várható el, hogy törvényt üljön önmaga fölött.
Más dolga van. A mai megnyitó után mindentől függetlenül az, hogy az athéni játékok jóvoltából a sportvilág legnagyobbjaira figyeljen, és lássa: ha már ott tartunk, hogy csak a teljesítmény számít, a legjobbak kimagasló produkcióval szolgálnak.
Ez egyébként garantálható. Ezért olimpia az olimpia.