Ne kérdjék, miért. Itt vagyok otthon. A Duna mellett. Vácott születtem, a Dunakanyarban élek. Sok csodálatos tája van a Földnek, számomra ez a vidék a legkedvesebb.
– A Dunához, amióta az ifjabb Johann Strauss a Kék Duna keringőt megkomponálta, a könnyed táncmuzsikát képzelik hozzá az emberek. Friss ritmikát, édes melódiát, nem pedig Liszt Ferenc, Chopin és Bartók Béla zeneszerzői komolyságát. Az augusztus 19-én este a Duna fölött elhangzó örömkoncertnek azonban ők lesznek a „főszereplői”, nem pedig a báltermek kedvencei.
– A zseniális ötletre: épüljön színpad a Dunán, a Batthyány tér alatt, az Országházzal szemben, állítsanak fel rajta egy szál zongorát, és ültessenek mellé egy zongoristát, ők ketten szolgáltassák Szent István napjának előestéjén az örömkoncertet, nem lehetett mást mondani, csak azt, hogy vállalom. Sokat gondolkodtam rajta, hogyan lehet koncertteremmé alakítani a Dunát. Aztán arra a meggyőződésre jutottam, hogy a zene igazságának és erejének e szokatlan környezetben csodálatos hatása lesz, talán felejthetetlenebb élményt ad ez a hangverseny a hallgatóságnak, mint ha négy fal között rendeznék meg. Ahol máskor, köznapokon a nagyváros rettenetes lármája jelenti az embereknek az „élményt”, ezen az estén a zene legmélyebb üzenete jusson el hozzájuk. Azt szinte azonnal eldöntöttem magamban, hogy nem a „tűzijátékos”, hatásvadász zeneművek közül válogatok. A Duna fölé olyan művek illenek, amelyeknek örök érvényű a mondanivalójuk.
– Liszt Ferenc XV. magyar rapszódiája, a Rákóczi-induló a koncert nyitódarabja, a hangverseny befejezéseként pedig a II. magyar rapszódia hangzik el. De Chopin Polonéze és Mazurkája és Bartók Béla Allegro barbarója, valamint az Este a székelyeknél című zongoraműve is a hazaszeretet csodálatos megnyilvánulása. Ma ezt a fogalmat, hazaszeretet, a legtöbben igen óvatosan, szinte pironkodva használják. Ha használják őket egyáltalán… Ilyen mentális környezetben nem kis bátorságra vall olyan ünnepi hangversenyprogramot összeállítani, amelynek fő vonulatát a klasszikus zene legnagyobbjai éppen ennek az élménynek, a szülőföldjükhöz való ragaszkodásuknak az ihletésére komponálták.
– Ha valamilyen értéket lejáratnak, attól annak még nem csorbul a jelentősége! Engem személy szerint nem is érdekelnek a természetes emberi kötődéseinket érintő negatív megközelítések. Liszt Ferencnek is, Bartók Bélának is és a lengyelnek született Frédérik Chopinnek is igen fontos volt a szülőhazája, nemzete, annak hagyományvilága, nyelve, kultúrája. Liszt, noha nem beszélt magyarul, számos alkalommal kinyilvánította, mit jelent számára a magyarság. Mindhármukról elmondható, hogy hovatartozás-érzésük pátosz nélkül, a maga természetes egyszerűségében nyilvánult meg.
– Az Este a székelyeknél című zongoradarab, amelyről, hogy, hogy nem, olykor még a komoly lexikonok is elfelejtkeznek, eddig még nem tűnt fel Bogányi Gergely repertoárján…
– A dunai örömkoncert kedvéért most vettem fel, ünnepélyesen. A darab zenei textúrája voltaképpen igen egyszerű, s mivel kora gyermekkoromtól fogva gyakran hallottam, könnyen tudtam azonosulni vele.
– A dunai koncert hirdetményei legalább akkora betűkkel tüntetik fel a tutajszínpadra felállítandó versenyzongora márkáját, mint a műsoron szereplő zeneszerzők nevét. A súlyáról sem feledkeztek meg a reklámszakemberek, időben tudatták mindenkivel, hogy körülbelül háromnegyed tonnányi. Milyen szempontok szerint választották éppen ezt a hangszert?
– Az én ötletem volt, hogy olasz zongorán szólaljon meg a zene a Duna fölött, kifejezetten erre az alkalomra vettük bérbe a zongorák Ferrariját. A képességei is bámulatosak, a kivitelezése is az. Nincs annál fontosabb, hogy lelke legyen a hangszernek. Ha nincs, rettentően nehéz rajta játszani, mert a zene mondanivalóját, mélységét és igazságát lehetetlen felszínre hozni egy mégoly pontosan kidolgozott, tökéletes, ám lelketlen hangszer segítségével. Rettentően zavar, ha a hangszer, maga a test nem érzi át a zene mondanivalóját, nem veszi át a rezonanciáit. Sajnos elég sok ilyen hangszer készül mostanában.
– A nemzetközi hírű ifjú zongoraművésznek nagy öröm szeretett folyója, a Duna fölött a legnagyszerűbb mesterek megidézésével hangversenyt adnia kedvenc zongoráján nemzeti ünnepünk, Szent István napja előtt. De vajon országnyi hallgatóságának, a szabadtéri koncertet a folyó partjáról hallgató tömegeknek és azoknak, akik Bogányi Gergely játékát az élő televíziós adás révén figyelik, lehet-e okuk az örömre?
– Kell hogy legyen okunk az örömre. Az előadóművésznek nem lehet más dolga, mint felszínre hozni, kinyilvánítani, lehetőleg minél több emberben tudatosítani a zenének azt az örök érvényű mondanivalóját, amitől jobbak lehetünk. Tisztábbak, egyenesebb lelkületűek, egészségesebb észjárásúak. Magamon is érzem, hogy miközben Liszt Ferenc, Chopin vagy Bartók Béla műveivel foglalkozom, miként formálódik át a lelkem, a gondolkodásom, hogyan késztetnek engem ezek a nagyszerű zeneszerzők, hogy az ő szellemi és érzelmi szintjükre próbáljak meg emelkedni. Mi másért vállal szerepet a magamfajta zongorista egy ilyen gigantikus rendezvényen, ha nem a konok reményért: valami igazat és felemelőt tud átnyújtani annak a tömegnek, amelyet nap mint nap a nagyváros megannyi ártalma éri.
– A közszolgálati televíziókban nyilatkozó fontos emberek kedvenc hivatkozási pontja lett az utóbbi időben a zebegényi kocsma. A zebegényi kocsmában azt tartják az emberek… – így kezdik figyelemre méltónak csak ritkán nevezhető eszmefuttatásaikat ezek a nyilatkozók. Ezeknek a legfeljebb maligánfokkal hitelesíthető „közbeszédeknek” az ellensúlyozására nem diskurálhatnánk most mi arról, hogy milyen gondolatai támadnak az embernek a zebegényi templomban? Mondjuk egy Bogányi-koncert alkalmával? Ott, a Kós Károly által tervezett szent falak között ugyanis az az érzése a zongoraművész hallgatójának, hogy a muzsika voltaképpen ugyanazt cselekszi vele, mint az ima: fölemeli a szívét a mennyekig. Nagy kérdés azonban, hogy ezt a hatást el tudja-e érni a zene, ha grandiózus produkció vagy televíziós adás közvetíti?
– Elképzelni sem vagyok hajlandó, hogy a méretek, a közvetítő technikák kiölik a zenei produkcióból ezt a fölemelő érzést. Egy hangversenyterem zárt terében – kiváltképpen, ha templomból lesz „hangversenyterem” – persze hogy erősebben érvényesül ez a hatás. Föltéve, természetesen, hogy átélt és mély zenei interpretációt hallunk. Az előadóművész azonban, előadásának helyszínétől és hatásától függetlenül, soha nem lehet elégedett önmagával, nem pihenhet meg sohasem. Aki elégedett önmagával, „fénymásolt” koncerteket játszik, mindig ugyanazzal áll elő s ugyanúgy. A szegény befogadó meg olyan produkciót hall, mintha egy CD-t tett volna fel magának odahaza, noha titokban azt remélte, hogy a hangversenynek sajátos varázsa lesz, egyszeri s megismételhetetlen.
– Kitől tanulhat egy világhírű zongoraművész?
– A tanáraimtól, Baranyay Lászlótól például ma is örömmel fogadok minden észrevételt, tanácsot. Sokat számít azután, hogy képes-e nevelni az ember önmagát. Tud-e mesterkurzust tartani saját magának…
– Hát a pályatársak, a többi nemzetközi hírű magyar zongorista jól megvannak egymással? Tanulnak egymástól?
– Én nagyon jól megvagyok a pályatársaimmal. Nincs bennem féltékenység, irigység. Miért is lenne? Örülök a sikereiknek, boldog vagyok, ha szépen zongoráznak, és bosszús, ha rosszul.
– Vajon mivel magyarázható, hogy ez a kis ország immár évtizedek óta nemzetközi rangú muzsikusokat ad a világnak, szinte minden évjáratból egy-egy zenei talentumot vagy többet is. A kiváló magyar zeneoktatással? Sajátos génállományunkkal?
– Lehet, hogy egyszer majd a tudomány megtalálja a zenei képességeinkért „felelős” géneket? De az is lehet, hogy a Jóisten nem hagy el bennünket, és megajándékozza a magyarságot egy-egy világraszóló tehetséggel.
– És hogy áll a kritikusaival? Használnak írásaikkal az előadóművésznek, vagy csak felpaprikázzák?
– Általában örülök a kritikáknak. Számomra a kritika csak pozitív lehet, akkor is, ha nem jót írnak rólam. Ha őszintének és szakmailag is korrektnek érzem a kritikus hozzáállását a munkámhoz, a negatív kitételeiket is fel tudom használni.
– Hány órát gyakorol naponta?
– Én akkor is gyakorolok, ha nem vagyok zongora közelében. A zene mindig bennem van. Nekem a „munkám” nemcsak munka, hanem elhivatottság. A szerzetesi hivatáshoz hasonlatosan…
– A szent hivatásának élő szerzetest ezernyi kísértéssel veszi körül egyre durvább és könyörtelenebb világunk. Aki a zenének szenteli életét, milyen kísértésekkel kell hogy birokra keljen? Kordivatokkal, koncertszervezői önkényekkel, rajongói túlfűtöttségével? Egyáltalán, kinek vagy minek kell megfelelnie a zongoraművésznek, ha fiatal és magyar?
– A legjobb, ha minél több várakozásnak meg tud felelni az ember. De nem mindegy, milyen fontossági sorrendet állítunk fel magunknak. Egy darab komolyságát például soha nem szabad feláldozni semmilyen külső elvárásnak. De erre, szerencsére, rendszerint nincs is szükség. Mi következik ezután? Jó zenét kell játszani jól, arra törekedve, hogy a zene csodáját minél több emberhez juttassuk el. És végül, de nem utolsósorban szeretnék méltó lenni azokhoz, akiknek a műveit játszom. Hogy azt érezzem, ha hallották volna a játékomat, örültek volna neki.
– Talán hallják is valahol…
– Remélem, jobb dolguk van annál, semhogy engem hallgassanak!
– Hol helyezkedik el ebben a fontossági sorrendben a Duna?
– Előkelő helyen. Összeköt bennünket, mai embereket azzal, akire augusztus 20-án emlékezünk, Szent István királlyal és azokkal is, akiknek a művei elhangzanak a víz fölött. Az esztergomi születésű István király bizonyosan ismerte a Dunát, Liszt Ferenc és Bartók Béla is gyakorta láthatta Pest és Buda között hömpölyögni. Chopin, ha máshol nem, bécsi tartózkodásának éveiben köthetett ismeretséget vele. Misztifikációk nélkül, örömmel mondhatom tehát, a szép folyó is kapocs közöttünk, nem csak a zene.
Bogányi Gergely zongoraművész 1974-ben született Vácon. Tanulmányai: Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, tanárai: Esztó Zsuzsa és Baranyay László. Sibelius Akadémia, Helsinki, Matti Raekallio. Indianai Egyetem, Sebők György tanítványa.
1980-ban díjat nyer a nyíregyházi zongoraversenyen, 1983-ban ugyanitt az első díjat kapja. A budapesti Chopin-verseny és Mozart-verseny első díja (1993), a Liszt-zongoraverseny első díja (1996), Liszt Ferenc-díj (2000). Hét lemeze jelent meg többek között Liszt teljes zongoraéletművével.
