Kispálya

… az ellenség napról napra közeledett, a mi katonáink a Muraközt pusztították. Templomokat törtek fel, nőket gyaláztak meg, de harcolni senki sem harcolt. Sőt ahelyett, hogy védekeztek volna, ellenállás nélkül elvesztek. Hallatlan dolog ez! Ötven, pusztán karddal felfegyverkezett török kikergetett az árokból és sáncból háromszázötven németet, és sokat meg is ölt közülük. Csak egyetlenegy ember sütötte el puskáját, kardot egy se rántott. Montecuccoli, úgy látszott, hogy haragszik, sőt azt mondta, példás büntetést szab ki, de ez is csak szó maradt.
De mit fárasszam Felségedet ezeknek a szégyenletes dolgoknak további részletezésével? Végeredményben ötven török futamította meg összes embereinket az árokból és sáncból, s a várfalakra hágva nemcsak hogy sok németet leöltek, hanem annyira megzavarták őket, hogy valamennyien rögtön elhagyták állásaikat, és rendetlen futásban menekültek a híd felé. A törökök pedig éppen azon a kis kapun keresztül, amelyet a sáncból ijedten menekülők nyitva hagytak, behatoltak, és aki még a várban volt, azt nyomorultul felkoncolták.
Kérem Legszentebb Felségedet, gondolja meg, megvolt-e gróf Montecuccoliban a jó szándék, hogy megvédje a várat, amikor tudtomon kívül már mindent úgy készített elő, hogy jelére levegőbe röpíthesse a várat? (Amint föl is robbantották a bástyákat, mielőtt valaki megpróbált volna fölhágni rájuk.) A parancsnok egy nappal a vár elfoglalása előtt, kétségtelenül Montecuccoli gróf parancsára, azt is elrendelte, hogy az a száz katonám, aki a várban volt, kivonuljon onnan, mert azt mondta, elegen vannak a németek. Sőt mikor utolsó éjjel Batthyány gróf azt kérte, engedje be a várba kétszáz katonáját, kérését nem teljesítette. Talán attól féltek, hogy tovább védték volna a várat, mint kívánatos volt. Az elmúlt esztendőben mindössze százhúsz német és százötven magyar három teljesen váratlan és nagyon heves támadás ellen védte meg a várat, nagy veszteséget okozva az ellenségnek. Most pedig ezerkilencszáz katona és egy egész hatalmas hadsereg szégyenletes módon elvesztette a várat.
Bizony szép segítség, mely elvette váramat, elpusztította a Muraközt, elűzte és megölte a jobbágyokat! Nagy dolgok ezek az én számomra, de mégsem fáj nekem annyira, mint az, hogy az én katonáimat, akik annyi éven keresztül nemcsak a Muraközt, hanem Felséged tartományát, Stájerországot is védték, otthonukból kiűzték, és arra kényszerítették őket, hogy feleségeikkel és gyermekeikkel együtt elmeneküljenek. Arról nem is beszélek, hogy ilyen módon folt esett Felséged fegyvereinek becsületén is.
Ezek azok az okok, Kegyelmes Uram, amelyek arra kényszerítettek, hogy Felségedhez siessek, s megtudjam, mit tegyek most már. Birtokaim földúlva, jobbágyaim szétszórva, magam katonáimtól megfosztva az elpusztított, névtelen, az ellenség előtt nyitva álló Muraközben, amit negyven éven át védtem mostanáig a magam és enyéimnek sok verejtékével és vérével az ottománok óriási hatalmával szemben, és most onnan eredt romlásom, ahonnan segítséget kellett volna remélnem, amibe minden bizalmamat és reménységemet helyeztem. És ami a legnagyobb fájdalmam: hogy sem Felségedet nem szolgálhattam, sem a kereszténységnek nem lehettem hasznára, s most ezzel az egy szál karddal oldalamon várom Felséged parancsait.
Kelt Bécsben 1664. július 17-én
Legszentebb Felségednek
alázatos és örökké hűséges alattvalója,
Comes Nicolaus a Zrinyo

(Részlet Zrínyi Miklós Emlékirat Lipót császárnak című művéből)