A koreai szemben állás kicsiben olyan, mint annak idején a két szuperhatalom rivalizálása volt. A szögesdrótokkal behálózott demilitarizált övezetből érkező képek mellett az elmúlt hetek fejleményei is erre világítanak rá: mintha csak a nyolcvanas évek fegyverkezési versenyének vélt és valós mozzanatairól tudósítana a szaksajtó – még akkor is, ha a volumen itt jóval kisebb. Alaszkában július végén az elhelyezték silójába az első elfogórakétát, amely tulajdonképpen az Észak-Korea és Kína fenyegetése ellen irányuló amerikai rakétavédelmi rendszer fegyvere; augusztus első napjaiban az angolszász titkosszolgálatokkal igen jó kapcsolatokat ápoló Jane’s-csoport egyik kiadványa az észak-koreai rakétafejlesztés legújabb vélt lépéseit latolgatta, majd hírek lepték el a világot a témában folytatott iráni–észak-koreai együttműködésről. Mindamellett, hogy a reaktív jellegű haditechnikai fejlesztések a hidegháború világát idézik, úgy tűnik, mintha az ezzel kapcsolatos nyilvánosságot, hírverést, illetve ennek pontosságát is abból az időszakból emelték volna át. A hidegháború történetét immár orosz forrásokból is ismerők pontosan tudják, hogy miről van szó: az amerikai védelmi szféra annak idején sokszor veszélyesebbnek láttatta a szovjet fenyegetés eszközeinek minőségét és darabszámát, hogy rávegye a washingtoni döntéshozókat az újabb és újabb haditechnikai fejlesztések és megrendelések finanszírozására. Ahogy naivitásból vagy szándékosságból fakadóan akkor is, a nyugati védelmi szaksajtó mintha most is részese lenne egy ilyen játéknak. Az ok ezúttal annak bizonygatása lehet, hogy a terrorizmus által jelentett „aszimmetrikus” fenyegetés mellett továbbra is fennáll, sőt fejlődik a hagyományos katonai fenyegetés is, például Észak-Korea és Irán egyre nagyobb hatótávolságú ballisztikus rakétáinak képében. Az amerikai rakétavédelmi ügynökség (MDA) felügyelete alatt futó programokba öntött sok milliárd adófizetői dollárról van szó, amelyek aztán a legkülönbözőbb védelmi cégek zsebében kötnek ki.
De vessünk egy pillantást a tényekre! Ez a szándék csak a reaktív amerikai lépések vizsgálatánál vezethet eredményre, hiszen érdekes módon az amerikai rakétavédelmi rendszerről messze több információ áll rendelkezésre, mint az észak-koreai támadórakétákról. Július 22-én az alaszkai Fort Greelyben elhelyezett, úgynevezett „alvó” rakétát (GBI) az év végéig még öt darab követi, majd jövőre újabb tízet telepítenek. A 2007-től bevethetővé váló rakéták célja hivatalos megfogalmazás szerint az, hogy „kezdeti védelmi képességet biztosítsanak az Egyesült Államok ellen nagy hatótávolságú ballisztikus rakétákkal végrehajtott korlátozott csapás elhárítására”. A hírt nem követték hangosabb reakciók. Oroszország, amelynek büszkeségét a legjobban sértette a rakétavédelmi rendsze-rek korlátozásáról kötött 1972-es ABM-egyezmény korábbi felmondása, alighanem belenyugodott abba, hogy az egyelőre korlátozott képességű amerikai rendszer nem csökkenti saját csapásmérő erőinek a hatékonyságát, így politikai jelentőségét.
Éppen ekkor állt elő a brit katonapolitikai folyóirat egy cikkel, amely tulajdonképpen egy 1992-es hír felelevenítése volt. A Jane’s Defence Weekly szerint Észak-Korea két új rakétatípust fejleszt ki és telepít, amely a hatvanas évek szovjet technológiájára épít. Bár konkrétumokkal nem szolgált, arra emlékeztetett, hogy 1992-ben feltartóztattak több Phenjanba tartó orosz szakembert a cseljabinszki Makejev tervezőirodából, mely annak idején kifejlesztette az R–27-es (nyugaton SS-N–6) típusú, tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakétát. Ez a folyékony hajtóanyagú rakéta lenne az alapja egy szárazföldről vagy tengerről indítható hordozóeszköznek. Hatótávolságát 2500 és 4000 kilométer közé tette a brit lap, így az észak-koreai „klón” a Csendes-óceánról indítva ugyanúgy alkalmas lenne amerikai célok támadására, mint szovjet eredetije a hidegháború idején. Az R–27-est már csak azért is jó választásnak nevezte Jane’s, mert negyven évvel ezelőtti technológiai szintje nem jelent nagy kihívást a helyi iparnak. Hajtóműve hasonló, mint a híres Scudé, amelyet számos példányban már sikerrel előállítottak, sőt, tovább is fejlesztettek Taepodong típusú rakétáihoz. Ezek 1998-as próbája szolgáltatott az amerikai rakétavédelmi lépésekhez motivációt.
Kívülállónak természetesen nehéz a zárt Észak-Korea fejlesztéseibe látnia, csak információmorzsákból lehet továbbgondolkodni, talán helyesen. Akár igazak az új rakétáról felröppentett hírek, akár nem, biztos, hogy kapóra jöttek az amerikai rakétavédelemben érintetteknek, akik a mai napig sajnálják, hogy a Szovjetunió szétesése miatt a háttérbe szorultak. Számukra talán Észak-Korea nemcsak ellenség, hanem reménység is egyben.
origo.hu
Megvan a Voks 2025 végeredménye, mutatjuk a pontos számokat!
