Színház az egész kormány

Berlinben ezekben a napokban dugig vannak a kormányhivatalok – nem az ügyes-bajos dolgaikat intéző, hanem a kíváncsiskodó német polgárokkal. Nyílt napok vannak a végrehajtó hatalom csúcsain: a választópolgár csak kézen fogja a gyerekeit, s miután kiállják a sort, a kordon mentén elhaladva rámutathatnak egy telefonáló úriemberre: látjátok, ott van a kancellár bácsi, amint épp az atyaföld felvirágoztatásán ügyködik… Képzeljük el ugyanezt budapesti változatban! Vonul a magyar família, megtekintené a munkálkodó miniszterelnököt, de üres a szék. Sebaj, megnézünk néhány minisztert – mondja a családfő; de azok meg vagy le vannak váltva, vagy állandóan pártgyűlésen ölik egymást. Inkább menjünk mégis az állatkertbe – dönt a családi kupaktanács: az ott láthatók nem annyira demokratikusak, viszont lehet pereccel etetni őket.
Ezzel a mi kormányválságunkkal az a legnagyobb baj, hogy semmi köze a valósághoz. Orbán Viktor királydrámának nevezte a Polgárok Háza vasárnapi avatásán, aminek nem tanácsos bedőlni – de szerény véleményem szerint ezzel túlságosan megemelte az MSZP és az SZDSZ belső hatalmi huzakodását. A királydráma Shakespeare óta nemes műfaj: olyan, mint a felszegett fejű ló a spanyol lovasiskolában. Igaz, mindenféle öldöklések és cselvetések történnek benne, de a trónért folytatott küzdelem mögött mégiscsak fölsejlik valamiféle értékütköztetés, erkölcsi magasztosság, emelkedett tragikum. Itt ilyesmit lámpással is hiába keresnénk. Ez egy olyan királydráma, ahol a trónfosztott királyt alsók és filkók puccsolták meg, hogy aztán igyekezzenek mihamarabb a helyére türemkedni. A minden képzeletet alulmúló morális és stiláris nívót még a kormánypárti elemzők sem tagadják (bár rögzítsük ehelyütt a legalantasabb reagálást az immár emberi mivoltából is kivetkezett Tóta W. Árpád többszörösen díjazott publicista tollából: „Ilyen még nem volt. Antall József is inkább meghalt.”) Királydráma helyett ez bizony inkább csak cirkusz, sőt vurstli. Bohóctréfa.
A „nem bedőlni” orbáni intése mindenesetre megfontolásra érdemes. A szereposztás változhat, a szabad demokrata befolyás tovább növekedhet a kormányzaton belül, a válság voltaképpeni okai (a gazdasági toporgás, az európai hátraszorítottság, a kulturális tetszhalál) azonban továbbra is változatlanok. A média most elemében van: a valóságos gondok taglalása helyett fojtott hangon színházat közvetít, mint a rádió szokta. Abszolút nem érdekli, hogy Gyurcsány Ferenc (aki – miután leváltóját leváltották – értelmezésem szerint változatlanul sportminiszter) otthagyta az athéni olimpiát is, hogy sürgősen belevesse magát Budapesten a Medgyessy-puccs második hullámába. Nagy Tímea aranyérme után még Schmitt Pál és Gémesi György nyakába ugrált, most meg Kiss Péterrel csúcstalálkozgat, hogy halálosan komolyan biztosítsák egymást a konc felől: bármi történjék is, ők lesznek egymás kancelláriaminiszterei. A sajtó meg igyekszik ezt a „páros versenyfutást” is afféle tisztességes olimpiai versenyszámként beállítani – mintha nem volna úgyszólván érdektelen a pártonkívüliek tömege számára a befutó sorrendje. Kiss és Gyurcsány mint egymás alternatívái? Ugyan már! Ezen a helyen csak Dévényi István kollégám poénját tudom idézni: a Kisst az Európai Unióban KISZ-nek ejtik. Hozzáteszem: a Gyurcsányt is.
A kormányválság sokféle kommunikációs hordalékot is felszínre hoz. Avar Jánosék például a Vasárnapi Hírekben nem átallották olyan hírbe keverni a makulátlan erkölcsű Mádl Ferencet (aki nem engedte saját testvérét sem kitüntetni), hogy Medgyessy lemondása, s ezzel a konstruktív bizalmatlansági indítvány megtorpedózása esetén az államfő netán ellenzéki politikusnak adna kormányalakítási megbízást. Nem zavarta őket, hogy ez ellentmondana a politikai racionalitás és a parlamenti matematika törvényszerűségeinek – úgy gondolhatták: ha a köztársasági elnökre feldobnak egy kis sarat, valami biztosan megtapad belőle. A kedvencem azonban Lengyel László, a hivatásos anti-Kasszandra nagy ívű jóslatfüzére a Népszabadság szombati számából. Ez azon a napon volt, amikor az újság azzal a kétsoros szalagcímmel jelent meg: Medgyessy megy, a koalíció marad – kongresszus dönt az utódról. És most hadd idézzek hosszabban Lengyel írásából. „Az első szakaszban Medgyessy Péternek ki kell egyeznie az új szocialista vezetővel – Szilivel és/vagy Hillerrel –, hogy a 2005-ös költségvetés még nem választási, hanem megalapozó költségvetés. Meg kell állapodniuk a pénzügyminiszterrel, hogy a politika nem elvörösödik, hanem még fehér és türelmes marad, nem osztogat, hanem visszafog, nem szórja a pénzt, hanem összpontosítja stratégiai csomagokra. (…) Ekkor jön el, 2005 őszén, Medgyessy Péter békés és önkéntes hatalomátadásának ideje. Ha Medgyessynek sikerül 2004 őszétől egy reformot beindítania és a gazdaságot stabilizálnia, akkor szépen és hálás tapsok között távozhat.” Ez olyan kerek, hogy legszívesebben nem is fűznék hozzá semmit. Mégis kénytelen vagyok. Ha Medgyessy egy évvel korábban távozott, csúnyán, legkevésbé sem önkéntesen s hálás tapsok nélkül; akkor most búcsút is inthetünk a reformnak? (Reform helyett váratlan fordulat jött – mondhatjuk a Fordulat és reform hajdani prófétájának, Lengyel Lászlónak.) Ki egyezik ki Szilivel és/vagy Hillerrel? Kiegyezés-e, ha Gyurcsány egyezik ki Kiss Péterrel, netán Kiss Péter saját magával? A politika akkor vajon elvörösödik, vagy marad falfehér? S mi lesz, ha a stratégiai csomag elől lemarad a stratégiai jelző?
A baloldali hatalmi belharc magával ragadja az olimpiára szocializálódott publikumot is, s elterelődni látszik a figyelem arról, hogy itt alapvetően mégiscsak a kormányoldal áll szemben az ellenzékkel, s nem mindenféle kormányoldali érdekcsoportok egymással. A szocialista párt kibővített választmányán belüli 103:99-es szavazati arány Kiss és Gyurcsány között kosárlabda-eredménynek kétségkívül kiváló volna, a demokráciát azonban csak olyan megszorításokkal modellezi, mint a késő Kádár-korban, mikor bizonyos választókörzetekben a Hazafias Népfront két jelöltje feszülhetett egymásnak. A szavazócédulákra meg akár azt is ráírhatták volna: kádkő vagy Zsidesz? Az SZDSZ-nek például ez teljesen mindegy: a „mi-az-hogy-nagyon-is!” milliárdossá válást épp úgy szalonképesnek és elfogadhatónak tartja a cél érdekében, mint a BIT-plakátokon rögzített egykor zsigeri antiszemitizmust.
Színház az egész kormány – legyint erre a sokat tapasztalt polgár, és már előre látja a szabad demokrata értelmiség öntömjénezését: lám, menesztettük Weklert, csúnyán néztünk Demszkyre (érdemei elismerése mellett), amúgy mellékesen meg kimentettük az országot a kormányválságból. Igaz, hogy a kormányválságot mi magunk robbantottuk ki, de hát mik vagyunk mi: Aranypók, hogy ügyeljünk a részletekre?
Az előadás folyik tovább, s nap mint nap új, meghökkentő jelenetekkel gyarapszik. De mit várhat az ország a magas pozíciókban való puszta személycseréktől? Jószerivel semmit. Ugyanaz a klientúrakör csapolja meg a közpénzt ezután is, ugyanaz a sodródó politika lesz az osztályrészünk, ugyanaz a kórus fogja teli szájból szidni az ellenzéket és Orbán Viktort. Elértéktelenednek ugyan a kémviccek meg a régi „ócsított könyveket” hirdető álborítók, viszont helyettük jönnek majd mások. De képzeljünk csak el egy Orbán Viktor–Kiss Péter tévévitát. Komoly kommunikációs kihívás lesz ez egy olyan országban, ahol a politikusnak nem árt egyszerűbb eszűnek mutatkozni a siker reményében, mint amilyen…