Röviden

S. Gyurkovics Mária (Budapest): A magyar társadalom egyik fele elképedve bámul egy jelenséget. Valaki itt ágál, pózol, abszolút biztos a dolgában; szellemeskedik, kifejt, ígér – és most már cselekszik is, országos méretekben mer cselekedni… Miként állt elő ez a jelenség? Valójában irigységből született. Addig szidták, gyalázták, rágalmazták a polgári koalíció miniszterelnökét s az őt hitelesnek tartó polgári tömegeket, mígnem a tudatalattukba szorított irigység megszülte a minta negatívját. Előttünk áll a negatív kép: az „anti”. A mélylélektan (s a tömeglélektanra fokozottan igaz ez) a kutakodásai közben ilyen irracionalitásokra bukkanhat, ami néha már a misztikát érinti. Anélkül, hogy az anti-szóösszetételek misztikus régióiba tévednénk, tudnunk kell, hogy az antijelenségekre nem szabad túlzottan figyelni. A tényekre, eseményekre, realitásokra, tennivalókra kell figyelnünk, s erre figyeljenek politikusaink, vezető szellemi embereink is. Az „anti” idővel amúgy is oly gyorsan tud elolvadni, köddé válni, mintha ott se lett volna.

Amberger Evelin (Budapest): Új, önjelölt miniszterelnökünk nagy lendülettel látott neki, hogy imázsát felépítse. Reklámfilmet is készíttetett magáról, amely sokoldalúságát volt hivatott hangsúlyozni. Eddigi nyilvános szereplései inkább hasonlítottak egy haknizó színész fellépéseire, akárcsak mondanivalójának őszintesége. Egy alkalommal – saját értékét emelendő – elmondta, hogy életének egy szakaszában pap akart lenni. Ejnye – gondolná a felületes szemlélő –, mégiscsak egy bölcs gondolkodású, felelős ember kerül a kormányfői székbe, aki már fiatalkorában elfordult a materializmustól. Aztán következett a miniszterelnöki eskü a Parlamentben. Az esküszöveg után a jelölt tetszése szerint mondhatja, hogy „Isten engem úgy segéljen”, vagy elhagyhatja ezt a mondatot. A hajdani, reménybeli papnövendék nem vette szájára Isten nevét. Ő tudja, miért. Azért erős a gyanúm, hogy a kacérkodás a papi hivatással csak egy hamar lelepleződött politikai marketingfogás volt.

Dr. Zsédelyné László Ildikó (Monor): Gyurcsány Ferenc két évig volt Medgyessy Péter legfőbb bizalmasa, tanácsadója, program- és beszédírója. Ezután a csúfos két esztendő után azonban úgy tesz, mintha neki semmi köze nem lenne semmihez. Mint egy rossz ripacs, kilibben középre, kifordítja finom öltönyének üres zsebeit, jelezvén: ilyen üres az államkassza, hagyják már őt békén – s ezek után nem átall még többet ígérni mindenkinek. Ócska demagógiával én is javaslatot tehetek; kezdje az osztogatást Gyurcsány úr a saját vagyonával. Adja vissza az államnak, ami az államé, három és fél milliárdos vagyonát ossza szét a koszlott aluljárók szegényei között. Ez a javaslat legalább annyira nevetséges, mint a baloldali-szélsőbaloldali pártsajtó, valamint a bulvárlapok, magazinok ízléstelen és visszataszító szervilizmusával előidézett Gyurcsány-kultusz. A giccses kampánycirkusz zokogó anyával, okos feleséggel. (Vajon mit kapott volna Orbán Viktor ugyanettől az igen tisztelt sajtótól, ha ilyen eszközökkel próbálta volna manipulálni a közvéleményt kampánya időszakában?) Másfél év, még ennyi a királyság, ennyi idő bőven elég ahhoz, hogy Gyurcsány a leggátlástalanabb populizmust valósítsa meg saját hatalmi céljainak érdekében.
n
Hegedűs Gábor (e-mail): Délután fél öt, a Ferenciek terei aluljáró. Egy idős néni járókerettel, kis szatyrát szorongatva áll a metróhoz levezető mozgólépcsőnél. A néni nem részeg, nem koszos, nem büdös. Emberek tucatjai mennek el szótlanul mellette. Odaérek, s kérdezem: segíthetek-e valamit. Szól, köszöni igen, de kéne még valaki, mert ugye itt a járókeret, meg a szatyor is. Egymásután három férfit szólítok meg, kérem segítenének-e a néninek? Jön a döbbenet, mindegyik megrázza a fejét, az egyik még oda is vakkantja: nem! Aztán jön egy fiatal lány, őt is megkérem. Ő segít a néninek, én viszem a járókeretet. Ennyi a történet. Milyenek lesznek azok, akik most járnak óvodába, ha szüleik ilyen érzéketlenek?