Hogy megértsük, milyen út vezetett idáig, ahhoz éveket kell visszaugranunk az iraki konfliktus magyarországi történetében.
Az USA elnöke 2003. március 20-án jelentette be az Iraki Szabadság hadművelet megindítását. Az Irak elleni háború kapcsán a korábbiaknál is sokkal komolyabb feszültségek keletkeztek az ENSZ és a koalíciót vezető Egyesült Államok között. A tömegpusztító fegyverek után kutató ENSZ-ellenőrök ugyanis 2002-ben a korábbinál nagyobb együttműködést tapasztaltak az iraki vezetés részéről. Az ENSZ BT tagjainak túlnyomó többsége ezért nem járult hozzá olyan új határozat elfogadásához, mely felhatalmazást adott volna egy Irak elleni fegyveres fellépésre. Nem kapcsolódott be a háborúba egységesen a NATO sem, csak egyes tagállamok vállaltak egyedi döntésük alapján szerepet a rendezésben.
A NATO csupán a napokban jutott el odáig, hogy az új főtitkárral, Jaap de Hoop Scheffer volt holland külügyminiszterrel az élén elfogadott egy határozatot arról, részt vesz az iraki rendfenntartó erők kiképzésében, ami azonban aligha tekinthető komoly szerepvállalásnak a térségben.
Az ENSZ BT sem adott felhatalmazást az Irak elleni fegyveres fellépésre, Bagdad ostromát követően 2003. május 22-én is csak olyan ENSZ-határozat született, amely elfogadta a kialakult status quót, és felkérte az európai nemzeteket a stabilizációs folyamatban való részvételre.
Magyarország ezt a határozatot fogadta el jogalapként az iraki rendezésbe való bekapcsolódásunk alátámasztására. Az Országgyűlés 2003. június 2-án járult hozzá a stabilizációs és humanitárius műveletek elősegítése érdekében egy 300 fős, a szükséges technikai eszközökkel, fegyverzettel, felszereléssel ellátott kontingens Irakba küldéséhez. Az Országgyűlés határozata után a kormány 2003. július 20-án írta alá az egyetértési nyilatkozatot az Iraki Stabilizációs Erőkben (Stabilisation Force in Iraq, Sfir) való részvételről.
Tanulságos azonban az is, hogy Magyarország hogyan jutott el eddig az elhatározásig, miközben a Gallup felmérése már 2003 februárjában kimutatta, hogy a magyar állampolgároknak – az iraki konfliktusban való részvételünkről döntő politikusok választóinak – több mint hetvenöt százaléka nem támogatja a magyar szerepvállalást.
Talán sokan emlékeznek a magyar együttműködés első állomására, Taszárra.
Magyarország a kormány döntése alapján 2003 januárjában ajánlotta fel, hogy 3000 iraki diverzáns (tolmács?, ügynök?) civil katonai együttműködő személy kiképzését kezdje meg a somogyi település bázisán. A Financial Times akkoriban úgy írt erről, hogy ezzel Magyarország vált a leginkább részesévé az Irak elleni készülődésnek. Végül alig száz irakit küldtek Taszárról a hadműveleti területekre, kétes küldetéssel.
Miközben Somogyban lázasan folyt a „kiképzés”, 2003. január 29-én Medgyessy Péter hét európai kollégájával együtt egyetértő levelet írt alá az iraki beavatkozásról, sürgetve a rendezést az arab országban. Közben amerikai katonák kezdtek beszivárogni Észak-Irakba arra hivatkozva, hogy a CIA ottani tevékenységét támogatják, Kovács László külügyminiszter viszont még aznap leszögezte: Taszár elegendő volt az Egyesült Államok számára, más segítséget nem kell felajánlanunk az iraki invázióhoz. Az ellenzék már ekkor óvatosságra intette a kormányt, figyelmeztetve arra, hogy könnyen belesodródhat a háborúba. Orbán Viktor, a Fidesz elnöke elhibázott, elkapkodott felajánlásokról, ártalmas levelek aláírásáról beszélt, és arra szólította fel a miniszterelnököt, hogy higgadtan cselekedjen a béke érdekében. Ekkor ugyanis még mindig volt remény arra, hogy a háborút elkerüljék. Legalábbis az ENSZ naivitása nem ismert határt. Igaz, az Európai Unió is a békés megoldás esélyét hangsúlyozta, Colin Powell amerikai külügyminiszter is úgy fogalmazott: békés megoldásra törekednek, de nem riadnak vissza az ostromtól sem.
2003. február elején már hazánkban is felröppentek a hírek, hogy az USA nem elégszik meg a taszári kiképzés támogatásával, és baljóslatú információk szivárogtak ki Magyarország katonai részvételéről egy későbbi iraki háborúban. Gál J. Zoltán kormányszóvivő vádaskodásnak nevezte az erről szóló megnyilatkozásokat, a kormány viszont erőfeszítéseket tett, hogy megfeleljen az USA igényeinek. Miután Juhász Ferenc 2003. február 5-én bejelentette, hogy átengednénk légterünket a szövetségesek mozgásához, a kormány valóságos lavinát indított el: egymást érték az újabbnál újabb ötletek és az erről szóló négypárti tárgyalások.
2003. február közepén Juhász négypárti egyeztetést hívott össze abban a kérdésben, hogy engedjük át az ország út- és vasúthálózatát. A honvédelmi miniszter előterjesztésében azt állította, hogy erre a NATO-nak van szüksége, hogy eszközöket szállíthasson az Irak által fenyegetett Törökország védelméhez.
Németh Zsolt, a parlament külügyi bizottságának fideszes elnöke ekkor kijelentette: az ellenzék csak akkor támogatja a javaslatot, ha garanciát nyújtanak arra, hogy a Magyarországon keresztül történő szállítások nem Irak lerohanását szolgálják majd.
Miközben a képviselők ezen vitatkoztak, lapunk munkatársa leleplezte, hogy amerikai helikopterek és egy C–130-as szállítórepülő landolt Ferihegyen, hogy üzemanyagot tankoljanak és tovább repüljenek a romániai Constanta felé. A magyar külügyminisztérium előbb cáfolta a hírt, majd beismerte azt. Először amerikai felkérésre a kormány úgy próbált finomítani az incidens tényén, hogy azt állították, Afganisztán felé tartottak a gépek. Az amerikai elnök azonban a szolnoki kormányülésen elérte Medgyessy Pétert telefonon, és meggyőzte, talán jobban teszik, ha bevallják az igazságot. A „balhét” ezúttal Juhász Ferenc honvédelmi miniszter vitte el. Ő a parlament honvédelmi bizottsága előtt 2003. március 1-jén elismerte, hogy az amerikaiak alkotmány- és légtérsértést követtek el, „tévedésből”. Az ügy kivizsgálására bizottságot hoztak létre, de az csak alibi vizsgálatot folytatott a kormánypárti képviselők többségével.
A parlament február közepén végül a tevékenységek rögzítésével elfogadta, hogy a szállítmányok áthaladhassanak az országon Románia felé. Irakra közben már lehullottak az első bombák, tönkretéve az arab ország távközlését, és elkezdődött a határok fokozatos lezárása. Ekkor Magyarország újabb felajánlásokba kezdett, amelyek között felmerült egy amerikai katonai kórház létesítése is. Eközben Magyarországot igen komolytalan színben tüntette fel a nemzetközi közvélemény előtt a Törökországnak ígért gázálarcok ügye. Mint ismert, Magyarország felajánlotta a védelmi eszközöket a törököknek, de kiderült, hogy erre nem igazán tartanak igényt, és nincs is megfelelő számú és minőségű ilyen eszköz a magyar raktárakban.
2003. március 16-án a kormány átadta a légteret azoknak az erőknek, „akik az ENSZ határozatainak végrehajtását fogják kikényszeríteni Irakban”.
Németh Zsolt azonnal aggodalmát fejezi ki, hiszen a Fidesz álláspontja szerint újabb alkotmánysértés történt, mert ENSZ-felhatalmazás nélkül nem kerülhették volna meg ezzel a döntéssel a parlamentet. Kovács László külügyminiszter ebben ez időben még azt mondta: Taszáron és a légtéren kívül semmiben sem segítjük a továbbiakban az iraki háborút, katonát egyáltalán nem kell küldenünk a térségbe. Medgyessy Péter ezekben a napokban azt állította, hogy magyar katona nem lép Irak földjére, pedig Colin Powell amerikai külügyminiszter ekkor már Magyarországot is az Irak megszállását támogató 30 ország között sorolta fel, majd március 20-án megkezdte Bagdad bombázását.
Az ostrom idején Bush Irak „felszabadításáról” beszélt, Kovács László pedig kijelentette, hogy Magyarország nem áll háborúban Irakkal. Simicskó István, a Fidesz biztonságpolitikai kabinetjének vezetője viszont leszögezte: hadviselő féllé váltunk a légterünk átengedésével. A legfurcsábban Keleti György, az Országgyűlés honvédelmi bizottságának szocialista elnöke viselkedett, aki az ellenzék kérésére sem hívta össze a parlamenti testületet, mondván, „a körülmények ezt nem indokolják”.
Az ENSZ BT az amerikai offenzíva után azonban olyan határozatokat hozott, amelyben az európai államok támogatását kérte az új iraki kormányzat felállításáig. Az új kormányjavaslat már elkészült „az amerikaiak írógépén”. Először katonai, majd egészségügyi, végül fegyveresekkel támogatott szállítóalakulatot javasoltak kiküldeni Irakba. A Fidesz először ellenkezett, majd egy május 26-i frakcióülést követően mégis beadta a derekát. Németh Zsolt bejelentette: Magyarországnak indokolt részt vennie az iraki „békefenntartásban”, de nem katonai, hanem szállítóalakulattal, mert az ENSZ határozata új helyzetet teremtett.
Az így parlamenti támogatással kiküldött magyar szállító zászlóalj a 26 nemzetből álló, 9000 fős úgynevezett központi-déli koordinációs zónában tevékenykedett Dél-Irakban, a lengyel vezetésű Többnemzeti Hadosztály parancsnokságának fennhatósága alatt. A parlament által megszavazott mandátum szerint a zászlóalj rendeltetése a humanitárius segélyszállítmányok biztosítása és eljuttatása volt a civil lakosság részére, de valójában javarészt hadi érdekű rakományokat, például üzemanyagot szállítottak a magyar katonák.
A misszió 28 milliárd forintba került, a 2005. március végéig tartó külszolgálat további tízmilliárd forintot emésztett volna fel. Az iraki konfliktusnak eddig két magyar halálos áldozata van. Varga-Balázs Péter egyetemistát egy civil cég alkalmazottjaként lőtték le amerikai katonák egy ellenőrzési pontnál, Nagy Richárd posztumusz hadnagy szolgálatteljesítés közben lelte halálát, miután megsebesítette egy rejtett pokolgép egyik repesze.
A kontingens Kuvait érintésével szárazföldi és légi úton térhet haza a dél-iraki El-Hillában található szálláshelyéről, ahol szlovákokkal, mongolokkal, az azóta már visszarendelt Fülöp-szigetekiekkel, románokkal és lengyelekkel táborozott.
A misszió 2003-as megszavazásán néhány fideszes politikus nem vett részt, például Simicskó István. A háttérben már arról beszéltek, hogy a Fideszben belharcok dúltak a kérdésben, a Németh Zsolt nevével fémjelzett úgynevezett „atlantista szárny” győzött a Simicskó István által képviselt „nemzeti vonal” felett. Az mindenesetre tény, hogy léteztek véleménykülönbségek a kérdésben a Fideszen belül, és sokan legszívesebben az MDF-fel együtt nemmel szavaztak volna akkor is, amikor a magyar kontingens mandátumát az Országgyűlés 2003 őszén 2004. december 31-ig meghosszabbította. Az ún. „atlantista szárny” ugyanakkor állandó nyomás alatt állt az Egyesült Államok részéről. Arra is utaltak jelek azonban, hogy a Fidesz „atlantistái” egy idő után már szabadultak volna az állandó megfeleltetés béklyójából. Németh Zsolt a külügyi bizottság ülésén például azt feszegette, hogy az USA önállósult katonapolitikája a NATO egységét veszélyezteti.
Időközben az egész világot megdöbbentő fotók járták be az Abu Graib börtönben folytatott fogolykínzásokról, amelyeket amerikai katonák követtek el felsőbb parancsra az iraki rabokon. Kiderült az is, hogy nem találtak tömegpusztító fegyverek rejtegetésére utaló bizonyítékokat az arab országban. A Fideszben innentől kezdve ismét többet nyilatkozik Simicskó István, sőt közös sajtótájékoztatót is tart Németh Zsolttal és Orbán Viktorral. Az ellenzék nyilatkozatok tömegével teszi egyértelművé, hogy nem támogatja a misszió meghoszszabbítását.
Gyurcsány Ferenc, az új magyar kormányfő ennek ellenére bejelentette, hogy a kormány javaslatot nyújt be az iraki misszió meghosszabbításáról, ám ezúttal a kormány javaslata e hét hétfőjén a parlamentben az ellenzék „nem” szavazatai miatt megbukott.
origo.hu
Orbán Viktor: Magyarország a középmezőny élére kerülhet a bérszínvonalban
