Amikor mindenki veszít

Húzzunk egy vonalat, és kezdjünk mindent elölről. Vasárnap este lezárult egy korszak, az új origó a következő számból indul: Magyarországon a 8 047 000 választásra jogosult polgárból 1 519 856 főnek fontos a nemzet újraegyesítése. Nagyjából annyi embernek, mint ahány magyar él Erdélyben – a jövőben ennyiből kell és lehet építkezni. A nemmel szavazók és a választástól távol maradók száma már csak statisztika – politikusok számára ideális terep a különböző fóbiák és választási szlogenek tesztelésére.
A vasárnapi voksoláson mindenki veszített. Elbuktak a kezdeményezők is, bár a kórházak privatizációjáról kiírt népszavazás esetében hajszálon múlt, hogy befusson az igen. A tapasztalat igen szomorú: tizenöt évvel a rendszerváltás után még mindig nem vagyunk elég érettek arra, hogy válaszoljunk civil kérdésekre is, vagyis olyanokra, melyeket nem a nagypolitika tűz ki elénk. Megbukott a vezető kormánypárt kettős nemje is, hiszen mindkét kérdésben az igen hívei voltak többen. Igaz, nem elegen, de a vasárnapi eredmény talán elég lesz arra, hogy a csodaváró MSZP-tagok hite is meginogjon az eddig rendkívül magabiztosan masírozó Gyurcsány Ferencben. A menedzser-szemléletű kormányfőnek túl kemény dió volt az első olyan kérdés, amely nem írható le egy gazdasági mérleggel – az érzelmi pályákon láthatóan nincs elemében, ezért visszakozott az utolsó pillanatban (vagyis a Tőkés László által kezdeményezett tévévitán), és szólított fel a szavazástól való távolmaradásra. Akkor már bizonyosan látta, hogy a 2xNEM! nem győzhet, de akkor dögöljön meg a szomszéd tehene is. Mindehhez egy olyan erőteljes idegengyűlölő, bevándorlásellenes, szociális és gazdasági demagógiára épülő kampányt vittek végbe, amely eddig csak a nyugat-európai szélsőjobboldali pártokra volt jellemző, vagy például Jörg Haiderre, aki miatt Kovács László nemrég azt mondta, őmiatta még síelni se menne el Ausztriába. És akkor még nem szóltunk a közpénzből (!) finanszírozott nemek kampányáról, a pártsajtó hirdetéseiről és a milliószám terjesztett demagóg szórólapokról. A liberálisokról inkább semmit, a tagadáson túl más érvre nekik nemigen futotta.
Nagyot bukott a Magyar Demokrata Fórum is. És most elsősorban nem a kórház-privatizációt támogató álláspontjukra gondolok (melyet hatvanöt-harmincöt százalékos arányban elutasítottak a szavazáson megjelenek), hanem egészen másra. Az ország második legnépszerűbb politikusa, aki szeret a nemzet nagyasszonya szerepében tündökölni, a kampány legfontosabb időszakában, a finisben Ausztráliában volt. A magát nemzetinek mondó párt első embere több ezer kilométerre az anyaországtól, egy programon vett részt, amikor a határon túli magyarok életében talán legfontosabb kérdésről folyt a vita. Kérdezte már valaki Dávid Ibolyát arról, hogy miért nem használta ki a népszerűségéből adódó lehetőségeit a határon túli magyarok kettős állampolgársága érdekében? Miért volt neki fontosabb az ausztráliai út az igenre való buzdításnál? Az általa sokat kritizált Orbán Viktor az utolsó napokban hátára vette az országot, és napi két-három vidéki nagygyűlésen érvelt a szavazáson való részvétel fontossága, az igen mellett. Ki kell mondani azt is, hogy a Fidesznek is csak pirruszi győzelemre futotta, hiszen nem tudta mozgósítani azokat, akik 2002-ben rá szavaztak. Bár megvan a két igen (a második eléggé nehezen), nem tudni, hogy a kettős állampolgárság ügyében leadott másfél milliónyi igen szavazatból mennyi a bal- és liberális oldalról igennel voksolók aránya. Legalább egymillió jobboldali szavazó otthon maradt, aminek el kell gondolkodtatnia a párt vezérkarát 2006-ot illetően (is).
Az utóbbi hetekben gyalázatosan leszerepelt a határon túli magyarság érdekében az adófizetők pénzéből létrehozott Határon Túli Magyarok Hivatala is. Az elnök, Bálint-Pataki József (aki maga is erdélyi magyar volt nem is olyan régen) sunyin végiglapította a kampányt, a hivatala nem mutatott be egyetlen hatástanulmányt, egyetlen érvet sem azok érdekében, akiket képviselni, segíteni, támogatni lennének hivatottak. Ha egy normális országban élnénk, akkor hétfő reggelre beadta volna a lemondását a HTMH teljes vezérkara, de tartok tőle, hogy ez nem fog bekövetkezni – még két évig végigeszik a díszebédeket a támogatottak pénzén, szétosztják a Szülőföld-program morzsáit a Kárpát-medencében, és nagyon fel fognak háborodni akkor, ha valamelyik határon túli területen esetleg tojás csapódik páncélozott állami autójuk szélvédőjének.
S végül felháborító és aljas volt a magyar közszolgálati televízió eljárása is a szavazás estéjén. Az urnazárást követően Lagzi Lajcsi Szuperbulijára dáridózhatott a nép, majd Friderikusz a szólásszabadság jegyében egy szellemtelen humoristát küldött tudósítónak a választási központba. Ez az egész népszavazás egy hülyeség – sugallta az MTV az adófizetők pénzén, és könnyen lehet, hogy ennek (sem) lesz következménye. A legnagyobb vesztesek a határon túli magyarok, akik egy több évtizedes illúzióval lettek szegényebbek. De ne csüggedjünk, mert a leghitelesebb vigasztalás is a határon túlról érkezik: a csángók doktora, Deáky András a Gyimesekből azt írja: „Fáj, nagyon fáj, ami történt, de nem haragszunk rátok. Mi ezután is magyarok maradunk, továbbra is a magyar nemzet részének tekintjük magunkat, még akkor is, ha nincs erről hivatalos papírunk. Gyertek ezután is jó lelkiismerettel Erdélybe, és hozzátok magatokkal a hitetleneket is a Hargita köszöntésére és a Gyimesek hódolatára, hogy személyesen tapasztalják meg az erdélyi emberek világát, vendégszeretetét.”
Vasárnaptól új alapokra kell helyezni a nemzetpolitikát. Tudomásul kell venni, hogy az ily módon feltett kérdés ma Magyarországon csak másfél millió embert foglalkoztat igazán, a többinek más értékek fontosak. Most nem a könnyek ideje van, hanem a munkáé: eltanulva mások módszereit, olyan Magyarországot kell teremteni, ahol az emberek a zsebükön is megérzik azt, hogy jobb, ha nem tízmillióan, hanem másfélszer annyian vagyunk. Gyakorlatiasnak és hatékonynak kell lenniük a konzervatív politikusoknak is, meg kell tanulniuk azoknak a nyelvén beszélni, akik csak a meglévő forintokból és a képzelt félelmekből értenek igazán. El kell tudni magyarázni, hogy a kormányoldal éppen azt teszi fű alatt, amivel riogatott a kampányban: elveszi az emberektől a munka után járó megérdemelt fizetést, a stabil jövő lehetőségét.
Vasárnap szegényebbek lettünk egy illúzióval, de gazdagabbak egy feladattal. Most másfél millióan vagyunk, ennyien nem futhatunk el a tennivalók elől.