Nemzetpropaganda

Vonnegut írja az Időomlás című regényében, hogy John Dillingert, a véreskezű és agyafúrt bűnözőt magyar származású barátnője adta fel a rendőröknek. Az író és nővére, miként az amerikaiak többsége, rajongtak a gengszterért, mert afféle Robin Hood-szerű népi hősnek vélték, ezért nagyon utálták a könnyű erkölcsű barátnőt, meg úgy általában a magyarokat. Vonnegut még egy pikírt megjegyzést is tesz, nem véletlenül tartja a mondás: Akinek magyar a barátja, annak nincs szüksége ellenségre. Vonnegut nagyszerű író, különösen rosszulesik nekünk reánk sújtó oldalvágása, főleg azért, mert ok nélkül, igazságtalanul ítélt meg és bántott minket. Ugyanis Dillingert nem a barátnője, hanem román származású szállásadónője árulta el, aki illegális bevándorló lévén így jutott letelepedési engedélyhez. A román nőszemély árulása eredményeként Dillingert szitává lőtték, és fél Amerika a magyarokat átkozta.
Már akkoriban is jól működött a román nemzetpropaganda.

A nemzetpropaganda nagymesterei az osztrákok. Ők elhitették a világgal, hogy Beethoven osztrák volt, Hitler viszont német.

Nekünk magyaroknak is van nemzetpropagandánk, csak nem igazán hatékony. Úgy látszik, mintha kalandozó őseink örök időkre elrendezték volna ezt az ügyet. Manapság minden átlagos műveltségű nyugati értelmiségi „tudja”, hogy nomád és szilaj népség vagyunk, akik képesek hátrafelé nyilazni, és nyereg alatt puhítják a húst. Semmi más nem érdekli őket, Bolyaiból is csak a Lobacsevszkijt ismerik. Ezerszáz év alatt százezerszer megcáfoltuk már a nyereg alatt puhított hús ostoba mítoszát, nem volt foganatja. Sőt, hála a folyamatos felvilágosuló történelemoktatásnak, egyre több iskolázott honfitársunk hisz benne. A honi normák szerint ártalmas szóba hozni azt, hogy honfoglaló eleink terjesztették el a kabátot, a nadrágot, a gombot, a ruhaujjat, a fehérneműt, tehát sok olyasmit, ami ezer éve meghatározza a civilizált öltözködést, mert ezzel megsérthetjük nyugati jótevőink tunikás őseinek emlékét. A magyar öltözködési kultúrát egyetlen ruhadarab hivatott megjeleníteni: a bő gatya.

1956 őszén szeretett, tisztelt, csodált minket a világ. Nem sokáig. A dicsfény már a megtorlások idején elhalványult, 1968-ban végleg kihunyt. A kommunizmus megdöntésében játszott úttörő szerepünket talán csak a németek ismerik el. Ma már ők sem imádnak érte.

Vannak honfitársaink, akik kötelességüknek érzik, hogy az internacionalizmus, a globalizmus, a haladás, a felvilágosodás, a liberalizmus, a tolerancia, miegyéb nevében rendszeresen lejárassák hazánkat. Nem a töprengő, kétségeket megfogalmazó kritikus megnyilvánulásokra gondolunk, hanem az ideológiához igazított hazugságokra, rágalmakra, hisztériákra. A művelt Nyugatot kevéssé érdekli, hogy mi történik Magyarországon, de vannak olyan hívó szavak, amelyekre az ottani közvélemény-formáló értelmiség érzékeny. Ha azt hallják, hogy nálunk fasiszták masíroznak az utcákon, diszkriminálják a kisebbségeket, veszélyben van a demokrácia, merényletre készülnek a sajtószabadság ellen, olyankor igazolva látják évezredes előítéleteiket: a magyarok továbbra is nomádok, akik képtelenek beilleszkedni a kultúrnépek nagy családjába.

Szeptemberben Brüsszel központjában, egy cirkuszi sátorban nyílt meg az EU történetét és sokszínűségét bemutató kiállítás. A magyar „falvédőn” látható volt Kovács László, Medgyessy Péter, Orbán Viktor, Anettka, Cicciolina, Kulcsár Attila, Lugosi Béla mint Drakula, szerepelt még egy komondor, az Unicum, a bűvös kocka és néhány lesújtó statisztikai adat. Lehetett volna más személyekkel, jelenségekkel, tárgyakkal reprezentálni hazánk állapotait és sokszínűségét, de ne háborogjunk. Hollandiáról nekünk is Mata Hari, Dutch Shultz, az elmebeteg amerikai gengszter, Julianna királynő, a tulipán, a fapapucs, a sajt és a kábítószer ugrik be, nem Spinoza, Rembrandt, Huizinga vagy a hihetetlenül pontos és szervezett vasúti közlekedés. Rem Koolhaas, a holland alkotó, aki eredetileg építész, és valóban nem egy Rembrandt, arra hivatkozott, hogy a magyar sajtóból tájékozódott. Ne rójuk meg, a magyar sajtó nyomán valóban nem juthatott sokkal jobb eredményre. Inkább örüljünk annak, hogy Havas Henrik, Pongó, a kannás bor nem szerepel a képen. Az ország magáról is torz, hazug, beteges képet sugároz, ne a nyugatiakból kérjük számon az igazságot.

Lugosi Béla a Tanácsköztársaság idején összeállt a komcsikkal. Az összeomlás után menekülésre adta a fejét, és az amerikai kapitalizmus farkastörvényei közt vált a rémfilmek sztárjává, világhírűvé. Még itthon készült róla egy fénykép, mikoron éppen Jézust játszotta egy színműben. A fotón olyan álhatatosan álszent képet vág, amilyenre csak egy elmaszkírozott kommunista képes.

Hollywoodban valaha az a mondás is járta, hogy nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned. Vonnegut ezt is idézhette volna, de a jelek szerint nem ez jut eszébe a magyarokról. Kár, de a fejébe verni nem érdemes. A nemzetpropagandánkon már nem segít.

Vannak jó híreink is. Kovács László EU-biztos jelöltként a meghallgatásai során rengeteget javított népünk nemzetközi megítélésén, emelte nemzetünk presztízsét. Karakán kiállásával, megalkuvást nem ismerő elszántságával becsempészte a KGST szellemét az Európai Unióba. Szívének kedves közegbe került, hiszen komisszár lett, akár valamely Solohov-hős. Igaz, az elsőként ajánlott szakterülethez sötét volt, mint a nagy New York-i áramszünet, ám ez nem szegte kedvét. Pontosan tudta, bármely más posztra is tökéletesen alkalmatlan, ám azzal is tisztában volt, az őt vizsgáztató grémium türelme véges, ezért előbb-utóbb feladják reménytelenül küzdelmüket, hogy értelmes válaszokat csikarjanak ki tőle. A praxis Kovácsot igazolta, a bizottság elunta a kínos faggatózást, és a derék apparatcsikot kinevezték az unió főfináncának. Ebből az a tanulság, ha az uniós biztosokat atamánnak vagy hetmannak titulálnák, akkor Kovács nem nyomul oly bőszen a beosztásért, s mi nem lehetnénk büszkék reá.

Az osztrákok nem tudnak felhőtlenül örülni. Az idei irodalmi Nobel-díjat egy Elfridie Jelinek nevű osztrák írónő kapta, aki a maga „művészi” eszközeivel igyekszik országát és honfitársait lejáratni. Úgy látszik, már az osztrák nemzetpropaganda sem a régi. Ellenben továbbra is olajozottan működik a román önfényezés. Beadagolták az európai bürokratáknak, hogy országuk politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális, igazságügyi, környezet- és kisebbségvédelmi, s minden egyéb viszonyai közelítik, elérik, olykor meghaladják az uniós szintet. Ha minden igaz, akkor 2007-ben a közös Európa magához integrálja Romániát (vagy fordítva…).

Nemrég hazánkban járt Tony Curtis. A hajdan híres amorózó méltán népszerű, nagyszerű színész volt, sármos és vonzó férfiú, a pletykarovatok és botránylapok kedvelt hőse. Sosem tagadta, sőt büszkén hangoztatta magyar gyökereit, ezért arra is szívesen vállalkozott, hogy az ország arcaként hírverést csináljon Magyarországnak. Az öregedő arszlánt nézve eltöprengünk, vajon hány plasztikai műtétet hajtanak még végre az ország arcán?