Farkas Ágnes arra hivatkozott, fizikálisan, egészségügyileg nem érzi felkészültnek magát, nem akar csalódást okozni szurkolóinak, nem szeretné lerombolni a róla kialakult képet. Ha az időzítés nem is, a bejelentés tartalma korrektnek hatott, bár többen egészen más okokat sejtettek a háttérben. Vagy azt vette a szívére, hogy a felkészülési mérkőzéseken kevés lehetőséget adott neki Kiss Szilárd szövetségi kapitány, vagy azt, hogy az elhatározása előestéjén a keret csapatkapitányt választott, és ő, a tisztség addigi viselője, mindössze egyetlen szavazatot kapott. A rosszakarói szerint azt is saját magától – de Farkas Ágnes ezzel a sanda feltételezéssel nem is kívánt foglalkozni. További kérdéseinkre viszont szokásos „sarkos” stílusában válaszolt.
– Egy hónapja hagyta ott a válogatottat, azóta nemhogy nem játszott, nem is beszélt…
–… mert nem kérdeztek.
– Most kérdezzük. Valóban megsértődött, akár a szövetségi kapitányra, akár a játékostársaira?
– Nem vagyok sértődékeny típus. Mindig a maximumra törekszem, ezért igyekszem kizárni azt, ami érzelmileg befolyásolhat. Most sem indulatból döntöttem, hanem tudatosan, és a játékostársaimnak csak annyit mondtam: lányok, nem kell hogy megértsetek, mert nem vagytok az én helyzetemben, csupán azt kérem, fogadjátok el, ami történt.
– Hogyan élte meg kívülállóként a norvégoktól az elődöntőben elszenvedett tizenöt gólos vereséget? Megkönnyebbülve, mert kimaradt belőle, vagy inkább önmagát vádolva?
– Nem magammal foglalkoztam. Már a mérkőzés előtt rossz érzéseim támadtak, hiszen Dániában játszom, elég jól ismerem a skandináv kézilabdát. Tudtam, hogy a norvégok oroszlánok módjára nekünk ugranak, és ha nem kellően felpörögve kezdünk, meg is esznek bennünket. Sajnos így is történt. Leginkább az bántott, hogy megadtuk magunkat, nem „haltunk” meg azért, hogy a vereség arányát csökkentsük.
– Indokolt, hogy többes számban fogalmaz? Hiszen azt sem tudjuk, hol nézte a mérkőzést?
– A televízióban…
– Éppen ez az. Az Eb során egyetlen meccsen tűnt fel Győrben, akkor is a sajtóhelyen, mintha demonstrálta volna, nem tartozik a csapathoz.
– Mert nem is tartoztam oda. Saját példámból tudom, ha én játszom, zavarnak, akik feladat nélkül lebzselnek körülöttem, de lélekben és néhány társamhoz írt sms formájában azért én is ott voltam.
– Az athéni olimpiának és a decemberi Eb-nek is az aranyérem megszerzése reményében vágott neki a magyar csapat, azután mindkétszer azt rögzíthettük, hogy a skandinávok egészen más szférában kézilabdáznak. Az Aalborg légiósaként önnek még megalapozottabb tapasztalatai lehetnek; biztatóbb vagy reménytelenebb a helyzetünk a látszatnál?
– Egyáltalán nem reménytelen. Az északiak annak idején tőlünk tanulták meg a kézilabda alapjait, a különféle játékrendszereket, most itt az ideje, hogy mi tanuljunk tőlük. Nem életszemléletet, mert azt nehéz, de legalább sportolói habitust, és minden mást, ami a játékot körülveszi. Skandináviában a leghumánusabb a sport közege, mert ott nem terhelik egészen éven át mindenfélével az embert, hanem egyetlen fő feladatot szabnak neki, és engedik, hogy százszázalékosan arra koncentráljon.
– Hangsúlyozta, hogy csak az Eb-szereplésről mond le, a válogatottságról véglegesen nem. Ön szerint a történtek után van még ennek a különbségtételnek gyakorlati jelentősége?
– Annyiban mindenképpen, hogy tartózkodom a kategorikus kijelentésektől. Én sem mondom soha, hogy soha. Ha az egészségem engedi, és az új szövetségi kapitány meghívna, nem mondanék nemet.
– Három nappal az aktuális világverseny kezdete előtt sem?
– Vegyük úgy, hogy ez a kérdés el sem hangzott.
origo.hu
Orbán Viktor: Ha az ukránokat felvesszük az unióba, akkor felvesszük a háborút is
