(ki a jó politikus…)

Én nem tudom, hogy egy politikus kvalitásának megítélésében milyen szempontok játszanak szerepet. Természetesen nem a történelmi szituációkban tanúsított magatartás milyenségére gondolok, nem is az ország kormányzásában megmutatkozó erényekre vagy gyengeségekre, még a választási győzelmekre sem, hanem a mindennapok politikai küzdelmében realizálódó képességekre, amelyek egy pártot és egy eszmerendszert a népesség indifferens rétegei előtt is rokonszenvessé tehetnek.
Tehát nem csupán a legfelsőbb elit tagjainak habitusára, debatteri képességeire, meggyőző erejére gondolok, hanem egy tágabb körre, a pártot így vagy úgy a közvélemény előtt reprezentáló személyekre, akár jobb-, akár baloldali eszmék és érdekek képviseletéről, akár hatalmi, akár ellenzéki státusról legyen szó.
A parlamenti viták, tévészereplések, sajtónyilatkozatok arról győznek meg bennünket, hogy a kvalitásos közszereplőknek szűkében vagyunk. Hangsúlyozom: nem ilyen vagy olyan hovatartozásról, erkölcsiségről, értékrendről beszélek, hanem az aktuális politikai küzdelemben játszott szerepről, arról a színvonalról, amely akár szakmai szempontok szerint is értékelhető.
Antall József politikusi példaképe még Sir Winston Churchill volt, abban az értelemben is, hogy amikor a konzervatív államférfi éppen valamely háttérbe szorulási periódusát élte át (ami a demokráciák váltógazdaságában természetes), képes volt olyan publicisztikai teljesítményre, amellyel Anglia egész népességére hatást gyakorolt. Ezt az ideált igyekezett követni a rendszerváltozás utáni idők első magyar miniszterelnöke, debatteri teljesítménye (míg betegsége nem gátolta) elsőrangú volt, soha sem hivalkodó, intellektuális fölényét rendíthetetlen nyugalommal érvényesítette, kitűnően és pontosan érvelt, fanyar, enyhén iróniába hajló humorát elegáns módon alkalmazta, replikái élményt jelentettek. Mindennel lehetett vádolni, csak populizmussal, hatásvadászattal és durvasággal nem. Tisztességes és tehetséges politikai ellenfeleit nagyra becsülte, például Orbán Viktort figyelmével tüntette ki. Mindezzel együtt képtelen volt hosszabb távon elnyerni a magyar választók kegyét, vagy méltányosabb viselkedésre bírni kora ellenzéki sajtóját. Az eleganciát, a széles politikai látókört, a visszafogottságot, úgy látszik, a magyar populáció és a médiavilág nem értékeli.
A kádári iskolát kijárt (vagy ott felvételizett, KISZ-korú) kommunista-szocialista politikusok legmarkánsabbja kétségkívül Horn Gyula volt. Ő a kádári jelleg sűrítményeként kitűnően funkcionált, de a szocialista pártban rajta kívül is számosan akadtak olyanok (a seszínűek), akik a bevált recept szerint működtek, s csodás leleménnyel fejtették ki véleményüket a nyilvánosság előtt a semmiről, ami Magyarországon mindig megértésre talál. Ez a modor persze az MSZP 1998-as vereségével befülledt, majd Medgyessy Péter szónoki teljesítményével elérte a mélypontját, Kovács pedig – utolsó bölényként – hamvába holt. Ők valamennyien a legmélyebb értelemben baloldali populisták voltak, s e minőségben kellő hatékonysággal tették dolgukat.
Torgyán tündöklése és nyomorúsága külön tanulmányt érdemelne; rátalált egy olyan hangra, amely bizonyos ideig visszhangzott egy körülhatároló néprétegben, ugyanakkor alkalommal szolgált a baloldalnak arra, hogy a jobboldali populizmus rémképét vetítse a közvélemény elé. Torgyán tudatosan használta az alpári humor eszközeit; ha nem kerül hatalmi helyzetbe, derűs, mondhatni csiricsáré színfoltja maradt volna talán a magyar közéletnek. Humor tekintetében Kuncze Gábor volt az antagonistája, a magukat halál komolyan vevő, sótlan szürkeállományú szabad demokraták közül az egyetlen, aki megengedett magának néhány jól sikerült bonmot-t a nyilvánosság előtt. „Beköpései” természetesen csak a felszínt borzolják, igazságtartalmuk csekély.
Gyurcsány Ferencet – megnyilatkozásai alapján – akár a Gyurgyán néven is szólíthatnánk, amennyiben van olyan gátlástalan és tudatos, mint nagy populista (jobboldali) elődje. A hatásvadászat persze originál politikusi műfaj, sikeres is lehet – egy ideig. Egy dologban a miniszterelnöknek igaza van: Orbán Viktor mint debatter nagyon hiányzik a magyar parlamentből. A Fidesz nélküle sajnos szürke, kissé görcsös, statikus, képtelen megállítani Gyurcsány maratoni ámokfutását. Remélhetőleg Orbán visszatérésének jól átgondolt koreográfiája van, és a 2006-os választások előtt a jelenlegi helyzet gyökeresen megváltozik.
Hogy a „megújult” MSZP agresszivitásának mi az ellenszere, én nem tudom…