Kijevi kármentés

A külügyminiszter támad. Mint elkésett kijevi útján felbátorodva kijelentette: „alaptalan hülyeség azt állítani, hogy Magyarország Janukovics mellé állt volna.” Pedig sajnos így volt. Idézhetjük ennek bizonyítására immár többedszer azt a lapunk birtokában lévő, a minisztérium politikai igazgatója által aláírt, az ukrajnai elnökválasztás második fordulója után két nappal (sic!) született belső feljegyzést, amely „a magyar és az uniós érdekekkel összhangban állónak tartja azt a forgatókönyvet, miszerint Viktor Janukovics a választási eredmények némi korrekciójával elnök lesz, a tömegmegmozdulások befejeződnek és egyfajta megegyezés jön létre a hatalom, valamint az ellenzék között”. Egyébként volt olyan ország, amelyik így gondolkozott, de az nem tagja az Európai Uniónak, s nem is kíván az lenni. De ha ez nem lenne elég, felhozhatjuk állításunk igazolására a külügyi szóvivő közvetett beismerést jelentő reagálását lapunk cikkére. Polgár Viktor akkor úgy fogalmazott, hogy „az anyag egy adott pontban ismert információkra épül, s a minisztérium álláspontja közben (a dokumentum keletkezése és közzététele között mintegy két hét telt el) aktualizálódott”. Folytathatnánk e sort azzal, hogy a külügyminisztériumnak az ukrajnai válság kapcsán mutatott teljesítményét élesen bírálta a koalíciós partner SZDSZ is. Szent-Iványi István rámutatott, „a magyar diplomácia nem remekelt, s Brüsszel csalódott amiatt, hogy külpolitikánk milyen passzivitást mutat a térség problémáit illetően. Magyarország a térséghez tartozik, az EU-ban ezért arra számítottak, hogy a magyarok vezető szerepet játszanak majd a kialakult patthelyzet megoldásában, ehelyett azonban még a hivatalos magyar álláspont is kínosan semmitmondó volt.” De ha még ez sem elég, a Bem rakparton emlékezhetnek arra, miként utasították viszsza a válság idején a lengyel diplomácia közös fellépésre irányuló megkeresését. Nincs mit szépíteni tehát a dolgon, a Külügyminisztérium e kérdésben (is) hibázott.
Tisztában lehet mindezzel Somogyi Ferenc is, ezért igyekezett – menteni a menthetőt – még Viktor Juscsenko beiktatása előtt eljutni Kijevbe. Ott pedig ugyancsak meglepődhetett azon, hogy menynyire várják keleti szomszédunkban Magyarországtól is a segítséget. E kapcsolatokban rejlő lehetőségeket pedig hűen mutatja, hogy a feltűnő budapesti passzivitás ellenére is fogadta a külügyminisztert az új elit összes vezéralakja. Milyen jó lett volna tehát, ha az elmúlt két és fél évben a magyar miniszterelnök legalább hajlandó lett volna tudomást venni e jobb sorsra érdemes szomszédunkról, ha Budapest nem áll ki teljes mellszélességgel az utolsó pillanatig a bukott hatalom képviselője, a kriminális hátterű kárpátaljai Gajdos István mellett. A Bem rakparti „szakértők” azonban hibát hibára halmoztak, s még a pótvizsgán is megbuktak. A kijevi fordulat heteiben ugyanis némi aktivitással – e relációban legalábbis – megválthatták volna összes korábbi bűnüket.
Jelenlegi állapotában azonban a magyar diplomácia képtelen volt még arra is, hogy időben felismerje, Kijevben új szelek fújnak. Nem segítettek ebben a Bem rakparton uralkodó áldatlan állapotok, amelyek közepette egyre nehezebb minőségi szakmai munkát végezni. Ezt az elmúlt jó két évben maga alá temette a belpolitika. Megmutatkozott ez most is. A külügyi tárcánál megint azt gondolkodhatták, ha Orbán Viktor elmegy Kijevbe, akkor ott csak valami rossz dolog történhet. A 80-as évek máig élő rutinja, a „tanuljunk meg kicsik lenni” mentalitás sokadvirágzása szintén logikusan vezetett a bukáshoz. Ezek után aztán nem maradt más, mint a kijevi kármentő út, megtámogatva egy a diplomáciai offenzíváról szóló sajtópíárral.