Miközben a végletesen kettészakadt Ukrajna nagyvárosainak utcáin hosszú napokon át dacoltak a csípős hideggel Viktor Juscsenko demokratikus változásokat sürgető hívei, úgy tűnik, a megosztottság keleti szomszédunk határain túl sem orvosolható. Az elmúlt nyár elején ukránok akadályozták meg, hogy Budapesten emléket állítsanak Tarasz Sevcsenkónak, mondván, a szobor egyáltalán nem hasonlít az ukrán Petőfiként emlegetett költőre. A mű, bár már régen elkészült, a nem enyhülő feszültségek miatt máig alkotója, Marosits István műtermében pihen.
Műterme emeleti ablakából Marosits István gyakran pillant le a kirakat előtt megálló emberekre, akiknek arcáról mindig leolvasható, milyennek is látják az üveg mögött álló alkotásokat. Ha valaki belép a szobrász műhelyébe, rögtön az ablakkal szemben Tarasz Sevcsenko, a híres ukrán költő mellszobra néz vele szembe, holott az alkotásnak már tavaly június eleje óta a fővárosi Március 15. téren, jól megérdemelt helyén kellene állnia. Ahogy azonban a történelem vagy az irodalom nevezetes alakjainak élete, úgy olykor az emléküket sziklába vájva, bronzba öntve őrző szobrok sorsa is kicsinyes emberi játszmák eszközévé válik. Az utóbbi hónapok eseményei azt mutatják, mondvacsinált ideológiák és politikai, üzleti érdekek összecsapása vagy akár a féktelen szereplési vágy is bőven elég a páratlan teljesítmények semmissé tételéhez. Wass Albert és Teleki emlékműve kapcsán az előző, míg Sevcsenko esetén inkább az utóbbi indok játszhatott főszerepet.
Pedig, mint az ifjú Sevcsenko szobrának atyja, Marosits István meséli, minden készen állt az avatásra. A talapzat zöld gránitból készült, padként is szolgáló peremén pedig egyfajta vázlatként ott állt volna rozsdamentes acélba vésve az idősebb, megtört arcú költő önportré-parafrázisa is. A többek között Munkácsy-díjjal kitüntetett szobrászművész úgy emlékszik vissza, a mű elkészültekor még abban reménykedett, hogy az emberek – éppúgy, mint ablaka előtt – megállnak majd egy pillanatra az impozáns szobor előtt, esetleg le is ülnek mellé, s rápillantva a lelkes fiatal, aztán a megtört idősebb arcra, talán saját életükről is elmélkedhetnek egy kicsit a belvárosi tér fái között. A „nagy Kobzos” emlékművének avatóünnepségen még Volodimir Litvin, a kijevi parlament elnöke is részt vett volna, az Ukrán Országos Önkormányzat tiltakozása miatt a térre már kihelyezett súlyos gránittömb azonban árván maradt. Az eredeti elképzelések így csupán megálmodói képzeletében élhetnek tovább, valamint a kivitelező Kariatida Stúdió által készített fotókon, amelyek megörökítették a mindössze pár percig a talapzatán álló alkotást.
Egyetértés és közös ünneplés helyett jelenleg a „Téboj” (sic!), az „Ukránellenesség?”, s „Az ukránok nemzeti érzéseit sértő önkény” feliratok fogadják azt, aki ellátogat az ukrán önkormányzat honlapjára. Hartyányi Jaroszlava, a kisebbségi önkormányzat vezetője szerint – mint azt a botrány kirobbanásakor lapunknak felvázolta – Sevcsenkóhoz méltatlan a Marosits István alkotta mű, ami ráadásul „nem is hasonlít” az ukránok büszkeségére.
Hogy mindez igaz-e, azt a szoborról egyébként elismerően beszélő szakértők dolga eldönteni, aki azonban már járt a budapesti műteremben, s látta a kész Sevcsenko-fejet, az hozzáértés nélkül is megállapíthatja, hogy az önkormányzat munkatársai csúnyán eltorzították a honlapjukon a „Nem Sevcsenko”-ként kommentált képet. A szoborról készült felvételek alapján publikált fotó így aztán nem- csak a költő fennmaradt portréira nem hasonlít, de magára a kész szoborra sem.
Marosits Istvánt – aki igen szép kihívásnak tartotta a magyarok körében talán nem kellő mértékben ismert költő megmintázását – nagyon megviselték a történtek, hiszen, mint mesélte, az önkormányzat tagjai valósággal lerohanták őt műtermében, ahol fennhangon ócsárolták a kihelyezésre váró alkotást.
A szoborállítás kezdeményezője egyébként az ukrán értelmiségi társaság azóta elhunyt vezetője, Ruszin Emil volt, akinek közösségét a kisebbségi önkormányzat fantomszervezetnek minősítette. A feszültséget fokozta, hogy állításuk szerint a folyamat beindulta után az közösséget – noha a törvény szerint minden, az adott kisebbséget érintő kulturális kérdést az illetékes kisebbségi önkormányzattal közösen kell megoldani – kihagyták az előkészületekből.
Az ukrán önkormányzat honlapja, az ukrajinci.hu idézi Jurij Muskát, Kijev budapesti nagykövetét is, aki szerint „nagyon nehéz vitatkozni egy-egy szobor esetében a külső hasonlóságról. Ha egy múzeumban látunk egy absztrakt vagy más stílusban megformált művészeti alkotást, amely szerintünk nincs összhangban a mű feltüntetett címével, vajon akkor is tiltakoznunk kell? Ami ezt a bizonyos szobrot illeti, hasonlít Sevcsenkóhoz. Jaroszlava asszony szerint pedig nem hasonlít.” Éppen ezért – közölte Jurij Muska – a szobor felállításáról „nem mondtunk le, csak elhalasztottuk, amíg jobb idők járnak majd”.
A szobor hivatalos „megrendelője”, a fővárosi önkormányzat számára az elmaradt ünnepség a viták miatt egyre terhesebbé vált, sőt egyelőre maga az ügy is lekerült a napirendről. S bár Sevcsenkónak jelenleg több mint négyszáz szobra áll szerte a világban, s őrzi – Dwight Eisenhower amerikai elnök szavaival élve – „az embernek a szabadság végső győzelmébe vetett hitét”, a nagy Kobzos Budapesten egy ideig még biztosan nem lelheti meg igazi otthonát.
origo.hu
Nyomoz a rendőrség: Sorozatosan tűnnek el a gyerekek ebből az otthonból
