Uniós sodródás atlanti vizeken

H Á T T É R

Washingtonba utazott tegnap Javier Solana, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője. Személyében olyan politikus érkezett az amerikai fővárosba, akinek pályáján – ellentmondásos módon ugyan, de – fontos szerepet játszottak a transzatlanti kapcsolatok. A spanyol Solana megrögzött baloldaliként a nyolcvanas években mindent megtett hazája NATO-tagsága ellen, hogy aztán 1995-ben átvegye a korrupciós ügy miatt megbukott Willy Claes főtitkár helyét a szervezet élén. Ez a tudathasadással felérő történet megfelelő alaphangot teremt
az immár EU-„külügyminiszter” aktuális útjához is, amelyre olyan időszakban kerül sor, amikor a transzatlanti kapcsolatok fejlődésének irányáról biztosat jósolni lehetetlen, s csak beismerni lehet jelenlegi helyzetének tarthatatlanságát. Az EU széles körű bővítésével, az Egyesült Államok unilateralista külpolitikájával változatlan módon aligha tartható fenn a hidegháború alakította együttműködés. Más részről viszont senki sem tudja, hogy akkor milyen formában lehetne új életet lehelni bele, vagy ha a különválás biztos, azt miként értelmezzék az érintett felek. Washington tovább tud menni a maga útján, ahogy eddig tette. Egy „önálló” Európának azonban még ki kellene találnia magát.
A kérdések hátterében, ha nem is mélyültek el, de nem is gyógyultak be az iraki háború okozta sebek. Az óceánon innen érzékelhető fejetlenséget jól illusztrálja az a tény is, hogy Európán belül még mindig óriási szakadás van a kérdésben, bizonyságául annak, hogy a 2004-es uniós bővítés nem járt a sorok diplomáciai szempontból történő szorosabbra zárásával. Ha az EU nyugati tagállamai nem tudtak megegyezni, úgy a 25-ök esetében erre még kevesebb remény van.
Bár a konszenzus hiányzik, bizonyos jelek arra utalnak, hogy egyesek már készülnek valami egészen újra: mondjuk egy magát önálló nagyhatalomként értelmező Európára. Farkastörvények vezérelte világunkban nem véletlen, hogy ezek a jelek sokszor a biztonságpolitika terén érhetők tetten. Ilyen volt a közös uniós fegyverzeti ügynökség létrehozása, a közös haderő előképeinek életre hívása, vagy az amerikai GPS-től függetlenné tevő műholdas navigációs rendszer, a Galileo útra bocsátása. A tagországok közötti egyezség vagy stratégiai vízió hiányában ugyan a lépések némileg „fű alatt” zajlanak, de kétségtelenül keretet teremtenek valamihez. A tartalom azonban éppen a bizonytalanság miatt kétes: amíg például Lengyelország 2400 katonát tart Irakban egy olyan misszión, amelyet Berlin és Párizs zsigerből ellenez, addig koherens biztonság- vagy katonapolitikáról szó sem lehet.
Bármilyen célt is tűzzenek ki Brüsszelben, az aligha lehet kétes, hogy „Európa-erőd” létrehozása esetén az egykori Nyugat már nem léphet fel egységesen a XXI. század kihívásaival szemben.