Nyírségi anziksz

Nyíregyházáról írom ezeket a sorokat. Elkeseredett emberek élnek errefelé, zömüknek nincs igazán jövőképük. Vendéglátóm mondja, sok ok tényleg nincs errefelé az örömre, nincs munkahely, tönkrement a gumi-, a papír-, a ruha-, a konzerv-, a dohány- és az építőipar. A gyárak bezártak, vagy legalábbis eltanácsolták a dolgozók zömét, menjenek Isten hírével, kívül tágasabb…
Miért olcsóbb az itt lakó, mint az ország másik szögletében, nyugatabbra…? Két-háromszáz forintos órabérben mérik az itteni embert, pedig a kenyérért, a villanyért ugyanannyit kell fizetni – hetente áramszünet, vasárnap is –, mint Sopronban vagy Szombathelyen. Ha erre látogatna Gyurcsány Ferenc, mondja házigazdám, számolhatna egy záptojássorozattal, kifütyüléssel.
A legszomorúbb, hogy nemigen mennek el szavazni az itteniek. Csömör és reménytelenség telepedett Szabolcs-Szatmárra (is), nem hiszik, hogy érdemes még hinni valamiben, értelme lenne letenni valahová a voksot.
Ráncos ábrázatú hatvanas férfival beszélgetek az újságosbódénál (később kiderül, csak negyvenöt), kőműves, régen a téesznél dolgozott, de már nincs téesz, az almafákat kivágták, a tagokat elküldték, ő meg most azt kérdi, szerintem mi jöhet még. Meg hogy tényleg megőrült itt mindenki…? Mit keres a magyar baka Irakban? Ki hívta ide ezt a Gyurcsány Ferencet? Miért nevetgél olyan felhőtlenül Németh Imre agrárminiszter? Mikor lesz végre tavasz?
Csak kapkodom a fejem. Mit mondhatnék…