A bolondok hajója

Régi farsangi szokás volt, főként tőlünk nyugatabbra, hogy a városok főutcáján kerekeken végiggördült a bolondok hajója, rajta kerge figurák: trombitaszóban és dobok buffogása közepette mindenféle álarcos népség. Hogy a szokás él-e még valahol, nem tudom. Néha viszont az az érzésem – és ez talán nem mond ellent a régi szokás sugalmazásának –, hogy egész glóbuszunk olyan, mint a hajdani bolondok hajója, beleértve a megbolydult évszakokat is, amelyek mintha farsangi maszkajátékba bonyolódnának évről évre.

Ez a hosszúra nyúlt tél is eljátszotta a maga kerge játékait. Hóba merültek olyan déli tájak is, amelyekre ez csöppet sem jellemző. Láthattuk a fehérbe öltözött Jeruzsálemet és Dél-Spanyolországot, sőt Napóleon szülővárosát, a korzikai Ajacciót is – amelyet újabban franciásan Azsaksziónak illik mondani –, ahol a havazást amúgy csak hírből ismerik.

Láttam minap egy riasztó „meteorológiai próféciát”, amely szerint néhány évtized múlva – a jós szerint az ifjabb korosztály még megérheti ezt az időt: – glóbuszunk képe úgy átalakul majd, hogy a korábbi atlaszokat akár ki is lehet dobni. Az amúgy sem óriási Európa jóval karcsúbbá válik a baljós tudósi jövendölés szerint, arról már nem is szólva, hogy Hollandiát meg Ukrajnát (e két országra határozottan emlékszem) olyan csinos tenger borítja majd, mint annak a rendje! A lidérces próféciát persze más, kevésbé pesszimista meteorológusok rögtön cáfolták: a globális felmelegedés rémkép csak, a sarkvidék jege olvadozik ugyan, ám ez egy ciklikus rendszerbe illeszkedik, miként a hajdanvolt jégkorszakok és felmelegedések szabályos váltakozása.

Ember legyen a talpán, aki e kérdések labirintusában eligazodik. Ahogy ember legyen az is a talpán, aki itt és most, tél és tavasz között megsejti, mit hoz a holnap. Nyugati végvidékeinken meg fönn Abaújban a tél még tartja magát. Itt, a budai hegyek közt mikrovilágok váltogatják egymást: hótorlaszok meg zöldülni indult rétek, itt-ott tengeredő sár, amelyből kikandikál az aranysárga martilapu. A hegyoldalakon a hó megroskadó halmai közt apró, jégfalú üvegházak csillognak – mélyükön felüti fejét a hóvirág.
A Városligetet néhány napja ellepték az északi kemény telet jelző fenyőrigók százezres csapatai. A Dunán itt röpdösnek még fel-alá a téli vendégek, a kormoránok meg a kontyos kercerécék, ám a dankasirályok feje már egyre feketébb.

Borzongató hírek érkeznek arról, hogy a Tisza meg a Duna felső folyása mentén akkora hótömeg gyűlt össze, mint talán még soha, aztán ha mindez hirtelen alázúdul – mondják: ami megtörténhet, előbb-utóbb be is következik! –, nos, ha a Fekete-erdőtől a letarolt Tátrán át a Radnai-havasokig egyszerre indul be a gyors olvadás, olyan árvíz kerekedhet a nyomán, hogy a geológusok szeme előtt újratámad az egykori Pannon-tenger, s az Alföld végtelen mocsárvilágra emlékeztet majd.

Láttam egyszer egy sokatmondó karikatúrát. Vigyorgó emberke ül a vastag faágon és azt a tövénél fűrészeli, miközben eszébe sem jut: ha balgatag művelete sikerül, az ággal együtt alázuhan. Gyakran eszembe jut ez a szemléletes kép, mert jól fogalmazza meg, hogyan gazdálkodik a „fenntartható fejlődés” hagymázos rögeszméjét hirdetve az emberiség a természet kincseivel. Pusztítja a hegyet, az erdőt, a folyót és a tengert. Aztán csodálkozik árvízen és sárlavinán, sivatagosodáson meg szökőáron. Az európaiak által lesajnált „történelem előtti” népek még tudták, meddig mehetnek el a természet megvámolásában, tudniuk is lehetett, hiszen részei voltak az évszakoknak meg a szélzúgásnak, a folyam öntözte réteknek és az erdőknek. Ám a civilizált ember mintha semmit sem értene abból, ami vele történik, s amit végső soron maga idéz a fejére. Ha tragédia történik, szidja – az oktondiak utolsó mentsváraképp – a fránya „körülményeket”, miközben mindenféle tarkabarka álarcot öltve ül a bolondok hajóján. Veri a dobot, fújja a trombitát és a lila jövőről álmodik, aminek a körvonalai egyre bizonytalanabbak.