A forradalmak sikerére nincs recept, kiismerhetetlenek

Nagy volt az ideológiai jövés-menés az l848 márciusa előtti időkben Európában. Már nemcsak a negyedik rendről, a proletariátusról beszéltek, de élesebb szemű megfigyelők, mint Jósika Samu báró, Erdély alkancellárja Párizsból az ötödik rend veszélyeiről levelez a Schwarzenberg hercegekkel, akik közül az idősebbik ág családfője, Felix l848 decemberében Ferenc József pucscsal való trónra emelésével fogja megmenteni a Habsburgokat a bukástól. Az ötödik rend érdekes elegy, amelyet – mint a magyar hadszíntereket is megjárt Friedrich herceg írja – a történelem a forradalmak fizetett zsoldosaiból, azaz modern condottierikből, az egyetemek és a külvárosok félművelt értelmiségéből és a nagyvárosi, a munkáserényeket megvető csőcselékből gyúr öszsze. Ha mindez meg is volt Bécsben – ahol a bécsi Rotschild-ház feje értesült először a párizsi forradalomról, s a tőzsde uraként azonnal lépett a pénzpiacon –, Pesten aligha. Bécsben a polgárnak és a munkásnak, azaz a harmadik és negyedik rend képviselőjének elege volt Metternich herceg uralmából és az ultrakonzervatív Szent Szövetség szellemiségéből, ám az ötödik rend szószólóihoz és agent provocateurjeihez Rotschild báró pénze szólt: Metternich ment, a bankház maradt. S maradt a kancellár már a svájci polgárháború során vázolt programja – tanulva l789-ből s a francia arisztokrácia teljes vereségéből –, a forradalmat kézben tartani tudó s a végén győzedelmes, a forradalom végrendeletét is végrehajtani tudó ellenforradalom.
Magyarországon minderről csak nagyon tisztán látó és a Nyugatot jól ismerő koponyák – mint Széchenyi vagy Eötvös – sejtettek valamit. Jókai (képünkön) is ráérzett erre, amikor Emléksorok címen kiadott naplójában azt írja, hogy a magyarországi „mozgalom inkább szociális, mint politikai forradalomnak” tekinthető. „Ezért találtak ennek sarkalatos pontjai nagyobb ellenzésre a magyar országgyűlés arisztokratikus frakciói közt, mint a bécsi kabinetben, s ezért maradtak fenn ennek kivívott eredményei a politikai forradalom eleste után is” – vonja le a következtetést az író, aki barátja, Petőfi mellett egyik főszereplője volt március 15. eseményeinek. Maga Pest, ez a birodalmi mértékkel mérve közepes nagyságú, szellemében igen provinciális jellegű város többségében német nyelvű és kultúrájú volt, s céhes polgársága és mesterlegényei csak felületesen érintkeztek a magyar nemesi és honorácior értelmiséggel, a dunai kikötő és a vásárok kétes népességét pedig megfelelően ellensúlyozta a nagyszámú helyőrség. Szélsőséges, új jakobinus eszméknek egy ilyen városban a radikális értelmiségieket befogadó Pilvax kávéház falain kívül csak egy pillanatra lehetett sikere: a divatos francia ideológiákat nem lehetett tartósan becsempészni ide. A társadalom szükségszerű megosztottságának okairól szóló olyan történelmi magyarázatot pedig, mint az értéktöbbletét és az azt kisajátító tőkéét – amely kidolgozatlan formájában épp Marx szájából, a forrongó Bécs forró, augusztusi napjaiban fog a „Balkán kapujában” egy munkásgyűlésen az eszmék színpadán először elhangzani – még a Marx köré sereglett vájt fülű lengyel és zsidó condottierik sem értették. (Metternich sértő mondásainak egyike volt, hogy a Landstrassén túl már a Balkán kezdődik.)
A március l3-i bécsi forradalom híre március l5-én azonban egy olyan „balkáni” városba robbant be, amely egy pillanatra levetette bőrét, s erőt és vidámságot sugalló vásári maskarába öltözött. A klaszszicista, új városháza felé hömpölygő emberáradat képe már nem a tíz órára hirdetett, Petőfi és Jókai köré sereglett kezdeti, értelmiségi képet mutatta besúgók tollára váró költőkből, jurátusokból, írókból, egyetemistákból s fiatal ügyvédekből, hanem egy szokatlan és a város német szellemiségétől teljesen idegen, alföldi népgyűlését. Csizmás, fekete ruhás parasztok, falusi magyar iparosok, állatot felhajtó legények özönlöttek hosszú menetben a rákosi negyedéves vásár felől a belvárosba. Rottenbiller alpolgármester pártolta a tüntetők általi követelést, a 12 pont aláírását, amelynek a viharzó tömeg láttán a konzervatív tanácstagok és a sokáig ellenkező Szepesi Ferenc polgármester is kénytelen volt engedni. A tömeg egy része, élén az értelmiségi „élcsapattal”, a Dunán átkelve a várba indult, hogy az ott székelő legfőbb magyar kormányszervvel, a helytartótanáccsal is elfogadtassa a pesti magisztrátus által már aláírt 12 pontot.
A forradalmak sikerére nincs recept, kiismerhetetlenek. A dunai átkelés alaposan megapasztotta a tömeget, s Lederer báró parancsára a várbeli tüzérek kivonultak ágyúik mellé, de tüzelésre nem került sor. Mi bénította meg a bárót, hogy egy ágyúzásra kiadott paranccsal véget vessen a rebelliónak? Talán azt érezte, hogy a rendi Magyarország már megérett a pusztulásra, s nincs fegyver és hatalom, amely megmenthetné? S miközben a helytartótanács tagjai beadják derekukat, s Zichy Ferenc ideiglenes helytartótanácsi elnökkel az élen elismerik a követelések jogosságát, még mindig könnyen véget lehetne vetni a forradalomnak. Degré Alajos jurátus, a Pilvax-kör egyik tagja fel is jegyezte, hogy „A helytartótanácsnak csak a kaput kellett volna bezáratnia, hát el van fogva az egész forradalom, minden vezetőivel, minden kezdeményezőivel együtt”.
A kapuk nyitva maradtak, a tüzérek kanócai csak díszkivilágításra szolgáltak, harsogott a Rákóczi-induló és a Marseillaise, a Nemzeti Színházban este Jókai ott villogott a nemzet színésznője, Laborfalvi Róza oldalán, s talán csak Kossuth és Széchenyi látta, hogy a békés forradalom komfortos sötétjében nagy, elintézetlen kérdések rejtőznek. Mit is keresett hát Kossuth a pesti forradalom napján Bécsben, s miről tárgyalt Ferenc Károly főherceggel?
Délután érkezett meg a hajó Pozsonyból Bécsbe a magyar országgyűlés küldötteivel. A forradalmi napok lelkes közönsége várta őket, harsogott a vivát és a hoch, ropogtak az ünnepi taracklövések, egy öreg munkás zokogástól elfulladó hangon kiáltotta: „Éljen Kossuth, a mi szabadítónk!” Kossuth németül szónokol, s a történész ma sem mondhat mást, mint a kortárs ítészek, azt, hogy a forradalom keresztelőbeszédét mondta az ünneplő bécsieknek. „Minden nagyítás nélkül mondhatom – írja egyikük –, hogy Kossuth Lajos a bécsi népnek bálványa s Bécsnek két napig ura volt.”
A küldöttséget az ifjú István nádor vezeti az uralkodó, V. Ferdinánd elé, akit ma a társadalomba jól beilleszkedni tudó értelmi fogyatékosnak neveznénk, s aki papírlapról, óvatosan válaszolt a nap hősének. A nádor a „liberális Habsburg” pózában tetszeleg, a kamarilla pedig – ez a szűk, nem hivatalos, de minden nagy döntést a kezében tartó arisztokratákból és főhercegekből álló „informális” csoport – összeül, hogy megvitassa a magyar kérdést. Ott van köztük Jósika Samu báró és Szőgyény alkancellár, s még a gyűlölködő Lajos főherceg és Zsófia főhercegnő is – aki már fia, Ferenc József mielőbbi trónra lépésének gondolatát dédelgeti magában – úgy érzi, hogy engedni kell. Ferenc Károly főherceg már tárgyalt a Burgba egyedül érkezett Kossuthtal, akinek megígérte, hogy teljesítik a magyar kívánságokat. István nádor nyilvánosan is hangoztatja, hogy „azon pillanatban, melyben a magyar nemzet felterjesztett kérései megtagadtatnának, megszűnt nádor lenni”. A kamarilla azonban nem lenne önmagához hű, ha kényszerű beleegyezése mögött nem rejlene alattomos, ellenforradalmi szándék. „Utóbb azonban, ha a dolgok fejleményei megengedik, minden alkalmat meg fognak ragadni, hogy az engedményeket egészben, vagy legalább részben visszavehessék” – rögzítik titkos elhatározásukat.
A független és felelős magyar minisztériumról szóló királyi kézirat kinyerésében március 15–16-án Széchenyinek és Esterházy Pál hercegnek is múlhatatlan érdeme volt. Amikor a királyi kancellária végez a munkával, s ott a pecsét és a királyi aláírás is az okmányon, valaki elkiáltja az ágyúkkal és katonákkal tömött Burg ablakából: Megvan! Ferdinánd király hosszú, bambán melankolikus arca is feltűnik, kardok repülnek ki hüvelyükből, s a királyhűség határai között mozgó és mégis buzgón forradalmasdit játszó bécsieknek ismét Kossuth szónokol egyenlőségről és szabadságról, valamint Ausztria és Magyarország közös, alkotmányos jövőjéről. Később, amikor önmagát ünnepeltetendő a magyar küldöttség kikocsizik a városba, Széchenyi jobbján Meszlényi Teréz, Kossuth nem éppen szép hitvese ül. Mint Kerékgyártó János Kossuthról írott, a ’48-as centenárium idején megjelent nagy ívű életrajzában megjegyzi: „A gróf, akit nőben a bájos szépség vonzott, fanyar megadással viseli el ezt a kocsiutat a merev, öntelt Kossuthnéval. Észreveszi, hogy a mellette ülő asszony reszket. Vajjon az örömtől, a diadalmas ujjongástól, vagy őt is az a szörnyű félelem vacogtatná, mely olyan elviselhetetlenül, olyan kínzó élességgel gyötri a grófot?…”
„A küldöttség – olvashatjuk Szeremlei Samunak az l867-es kiegyezés évében közzétett l848. és l849. évi krónikájában – márcz. 17. estére visszaérkezik Pozsonyba, honnan Batthyány első rendeletét írja a törvényhatósági elnökökhöz, a közcsend és biztonság érdekében.” Batthyányt, az ország első miniszterelnökét Zsófia főhercegnő gyűlölte, a közhiedelem szerint azért, mert ifjúkorában a gróf az arisztokrata hölgyek bálványa volt. A kamarilla az ő befolyására vette elő az ugyancsak szép és férfias Jellasics bárót a horvát határőrvidékről – akinek az 1. báni határőrezred parancsnokaként szabadidejében még érzelmes versek írására is futotta –, hogy horvát bánná kinevezve fegyverrel regulázza meg Magyarországot. Hiábavaló közvetítési kísérletek után az uralkodójától elhagyott kormány feje kihirdeti a népfelkelést, s ezzel aláírja saját halálos ítéletét: a szabadságharc leverése után a főhercegnő konokan ellenszegül minden közbenjárásnak, amely Batthyányt megmenthetné a hóhértól.
Hatásos, a kamarillára jellemző bosszú volt. S az új, rendőrileg biztosított polgárvilágban megjelent Háy Gyula Kucsera elvtársának őse, aki besúgóként, Bach-huszárként, föld- és kocsmabérlőként vagy gyárosként kész volt bárki vérét ontani saját jólétéért.
Ahogy Ady mondta a ’48-as időkről, „elhibázás” történt.