A megosztó politika bajnoka

A miniszterelnököt a Múzeumkertben kifütyülték. Beszéde közben néha gúnyosan szétnézett, néha kifejezetten irritáló volt a mozgalmi tegezés. Ennek a beszédnek a megírásához nem kellett egy üveg whisky. Megtette volna egy Bambi is. A „mértékadó” internetes portálon már napokkal az esemény előtt elkezdődött a jobboldal csürhézése, a szélsőjobbos fasisztázás, a Szent Korona-tanos csurkistázás, a neonácizás, a neonyilasozás, a bunkózás. És a gúnyos köpködések: ilyenek a jól nevelt polgárok.
Nem vita, hanem véleménydüh és izmosodó gyűlölet, ami lassan beborítja az országot, a családi kapcsolatokat, bomlasztja a barátságokat, lehetetlenné tesz bármiféle párbeszédet a két tábor között. Ez nem új. Hogy mégis ide jutottunk, abban igenis komoly szerepe van Magyarország miniszterelnökének, Gyurcsány Ferencnek. Amikor Medgyessy Péter meghirdette árokbetemetési akcióját, már akkor tudni lehetett, hogy ez a legkomolytalanabb választási szlogenje.
Gyurcsány nem ígért ilyet. Esze ágában sem volt, elővette a jól bevált oszd meg és uralkodj receptjét, ami rövid távon látványos sikereket hozott. A magyar társadalom nem most szakadt ketté. Rejtett megosztottság az állampárti időkben is volt a rendszer megtűrtjei és kegyeltjei között. Az előbbiek a pártonkívüliek, az arisztokrácia kegyelemkenyéren tengődő maradéka, a megbélyegzett ötvenhatosok és családtagjaik, a hatalmat gyakorló munkásosztálynak csúfolt melósok tömege, az egyházak – s velük szemben a párttagok, a pártarisztokrácia, a gyilaszi új uralkodó osztály, az aczéli értelmiség kemény magja, a besúgók, a megrendelők és így tovább.
A rendszerváltozás nem volt képes a mélyben lappangó ellentéteket megszüntetni. Legfeljebb enyhíteni tudta azokat. Gyurcsány Ferenc azonban most még azt az illúziót is eloszlatta, hogy a magyar nemzet ritkán, de bizonyos kérdésekben képes egységesen dönteni. A megosztás főpróbája volt a kettős állampolgárság ügye. Gyurcsány és kormánya nyíltan ellene agitált. Sikerült a határon túli magyarokat közönséges potyalesőkké degradálni, szembefordítani őket velünk, súlyos éket verve magyar és magyar közé. Koreográfiája született a heccelésnek, mondhatni, a gyurcsányi taktika részévé vált. A nyugdíjasokkal hangolt, őket mindenkivel össze lehet veszíteni mint a legkiszolgáltatottabb réteget, mindent elhisznek és rettegnek a létbizonytalanságtól. Igen a kettős állampolgárságra? Oda a nyugdíj, idegenek halásszák el a magyar nyugdíjas jogos járandóságát. A gazdák a pénzüket kérik? Azt is a nyugdíjasok zsebe bánja. Sőt hogy a bomba nagyobbat szóljon, a gyógyszerek árát is emelni kell, ha a parasztnak pénz kell. De nem jártak jobban a családok sem. Ők családi pótlék nélkül maradnak, ha engednek a vidéknek.
El kell venni a gazdagoktól, és oda kell adni a szegényeknek – szól a gyurcsányi tétel. A miniszterelnök nem arra a gazdasági elitre gondol, amelynek hűséges kiszolgálója, tagja és patrónusa. Az a középosztály van megcélozva, amely a polgári kormány alatt próbált kiegyenesedni. És szó, ami szó, a háta közepére kívánja Gyurcsány Ferencet. Meg is szűntek az adókedvezmények, gallyra vágva ezzel az alakuló polgári réteget. Emlékezzünk Rákosira: le a gazdagokkal, vesszenek a kulákok és a burzsujok. A szegények ma kormánysegédlettel utálhatják az állítólagos gazdagokat. A falusiak, a tanyasiak a városiakat, mert nekik már nem jár a vonat, bezár a posta, betöltetlen az orvosi állás, nincs iskola, és minek a napi buszjárat? A falvak lakóit a kormány leírta. Szembeállította azokat is, akik megváltóként várták a szovjet katonákat, azokkal, akiket megerőszakoltak, megöltek vagy elhurcoltak a Gulagra. Az utóbbiak nevében gyűlöletesen szólt a Putyinnak címzett köszönet. A másodállásban papnak készülő miniszterelnök jó érzékkel lovagolta meg az ateizmust és ötven évünk kemény egyházellenes magatartását. A papok naplopók és ügynökök, az egyház pedig belepofázik a politikába. A Gyurcsány-kormány nemcsak elnézi a sokasodó, keresztényeket sértő jelenségeket, de élen jár a hívők és a nem hívők közti ellentétek szításában. Tartsák el az egyházat az ő hívei, és fogják be a szájukat, mint Orbán Viktor. Az előbbihez szárazon annyit, az egyház gond nélkül eltartaná magát, ha visszakapná, amit 1945 óta elvettek tőle.
Az egyházi oktatási intézmények pedig jogtalanul markolják fel a többlettámogatásokat, rajta, vegyük vissza tőlük. Az állítás nem igaz, de elég ahhoz, hogy az egyházi és az állami oktatást egymás ellenségévé tegye. De Gyurcsány magára haragította a legfőbb ügyészt, a Magyar Nemzeti Bank elnökét, bárkit, akit az előző demokratikusan megválasztott kormány nevezett ki, és törvény védi a leváltástól. Ügynökügyben lassan mindenki gyűlöl mindenkit. A miniszterelnök olyan szellemet idézett meg és engedett útjára, amely nem a tisztázást segíti, hanem tovább mélyíti a szakadékokat. Most mindenki listáz mindenkiről, majd esetleg megszületik a törvény. Esetleg, de ez a törvény fabatkát sem fog érni, ha Szili házelnök pártállami reflexeinek engedve megtiltja, hogy például Gyurcsány Ferenc családi érintettségét vizsgálhassák. Marad a pletyka, a megosztás és az ellenségeskedés. A mechanizmus legérintettebb működtetőinek neveit, fogadom, sohasem tudjuk meg. A kitüntetések és a pozicionáltak névsora sejtetni engedi, mennyire komoly itt a tisztázás igénye. Medgyessy Péter az esélyegyenlőségi miniszterrel egy családromboló ideológiát is útjára indított. Amíg Gyurcsány Ferenc az öregecskedő feleségek cseréjére célozgat, koalíciós partnere teljes grafttal dolgozik, hogy meggyengítse és kiüresítse a hagyományos családmodellt. Nevetségessé és idejétmúlttá téve annak minden erényét. A család csak szavakban fontos Gyurcsányéknak, mert az Európai Unióban mégsem illik a melegházasságokkal házalni. Elég, ha itthon folyik a csapból. Meghurcolva azokat, akik nemtetszésüknek adnak hangot. Ez sokat elárul a véleményszabadság gyakorlásáról.
Az egyébként is furcsa körülmények között megválasztott miniszterelnök kormányzása első pillanatától világossá tette, hogy számára a jobboldal nem partner, hanem megsemmisítendő ellenség, élén annak vezérével, Orbán Viktorral. Többször nyilatkozott olyanformán, hogy a jobboldalnak el kell tűnnie a közéletből. Ha a füttykoncerteket valahová tenni akarjuk, akkor erre kell kereskednünk, és nem paraszt csürhének tekinteni a jobboldali szavazótábort. Nehéz jól nevelt polgárnak maradni, amikor a baloldalnak elvásik a foga a nagy igyekezetben, hogy mennél többször címezze a vele szemben álló politikai erőt fasisztának, antiszemitának, raszszistának, kirekesztőnek, bandának, mocsadéknak, avíttnak, ásatagnak, horthystának, nacionalistának, szélsőjobboldalinak. Míg az agyonpocskondiázott jobboldal nagyjából egyetlen jelzőt ragoz: a kommunistát. Ami, legyünk őszinték, egy csomó embernek egyáltalán nem sértő. De egyszer varrják rá valakire, hogy náci! Ebben a megvilágításban nagyon is cenzorszagú Lendvai Ildikó, aki szerint az MSZP erkölcsébe nem fér bele a füttyszó. Az erkölcs és az MSZP együtt emlegetése különben is értelmezhetetlen.
A jobboldal nem kér Gyurcsány Ferencből, aki az oktatást sikerágazatnak nevezi, miközben most zúznak szét egy komoly hagyományokon alapuló iskolarendszert. Nem kér olyan lakásprogramból, amit a fiatalok zöme nem tud megfizetni. Nem kér az öregecske feleségből, az arab terroristákból, a gazdák kigúnyolásából, és főképpen abból nem kér, amikor a kormányfő az összefogás és az „együtt csinálás” eszméjéről papol, miközben minden megnyilvánulása a megosztásra és a konfliktusok élezésére irányul. Olyan Magyarországot akar, amelyik szerinte „boldog, demokratikus, nyitott”, de ahol ennek a Kánaánnak a fenntartója kizárólagosan a Magyar Szocialista Párt. Esetleg a Szabad Demokraták Szövetségével, de csak úgy, ha kellő mennyiségű „demokratikusan” kibrusztolt pénztömeg hullik rájuk, mint a Kossuth-nótában az eső.