A tavasz közkatonái

Március 15. olyan nap volt a diktatúrában, amikor a hálózat, a rendőrség rettegett, és árgus szemmel figyelt: nehogy valaki túl hangosan mondhassa ki az igazságot. Minden tavasszal – 1969, 1970, 1971, 1972, 1973 márciusában és tovább, egészen a rendszerváltozásig – újabb és újabb fiatalok kerültek a népköztársaság látókörébe „államellenes tevékenység” miatt. Börtön, kicsapás, elbocsátás volt a büntetés azért, mert komolyan vették a szabadságot, a szabadságharc hagyományait. Akkor is, most is a létminimum körüli jövedelemből éldegélnek, fizikusdiplomával mosógépszerelők, kályhakészítők, jobb esetben vállalkozók. Róluk nem sokat tudunk még ma, 2005-ben sem.

A Háry borozóban 1969. március 15-én este 20–30 fiatal ismerkedett össze. Bár nem tudtak egymásról, mégis ugyanazt az utat járták be egész nap: a délelőtti hivatalos ünnepség után virágot helyeztek el a Petőfi- és a Kossuth-szobornál, elénekelték a Himnuszt és Kossuth-nótákat daloltak, innen átmentek Budára a Bem-szoborhoz. Este a Háry borozóban találkoztak össze, és immár közösen énekelték a Kossuth- és a kurucnótákat. Pintér János pohárköszöntőt mondott: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni, örök igazságban.” Március 22-én a Kossuth-szobornál gyűltek össze, meggyújtottak egy szál gyertyát, és koszorút helyeztek el. A történtekről az első feljelentés két hét múlva, március 30-án érkezett a Budapesti Rendőr-főkapitányság politikai osztályának III/a csoportjához. Tóth Béla úgy érezte, meg kell osztania a „közeggel”, amit Lippai Margittól hallott. Lippai Margit maga is tett bejelentést április elsején, majd később rendszeresen jelentett a politikai rendőrségnek. A fennmaradt dokumentumok szerint „M. D.” elvtárs, a Háry borozó vezető beosztásban lévő alkalmazottja egyébként is felfigyelt a társaságra, és gyártotta a feljegyzéseket. („Azonnal közölte a kihallgatott beszélgetéseket Kis Gábor rendőr alhadnagy elvtárssal, akivel egyébként is tárgyalni szokott.” – olvasható a Történeti Levéltár Szirmai Tamás és társai vizsgálati dossziéjában.)
Április 28-ra a politikai rendőrség beépített a Háry borozóbeli társaságba egy Huszti fedőnevű ügynököt is. De április 29-én már egy 14 gépelt oldalas kihallgatási jegyzőkönyv is készült Kondi Árpád köztörvényes bűnöző vallomása alapján a társaságról. A kihallgatótisztek azzal kecsegtették a néhány elemit végzett rablógyilkost, hogy – ahogy a dokumentumokban olvasható – „a két betöréses lopást függőben hagyjuk. Ezt mindaddig függőben hagyjuk, amíg maga becsületesen él, dolgozik, segít, ha kell – 50 évig is vagy 100 évig”. A bűnöző félt a kötéltől, és azt mondta zárkatársának, megúszhatja, ha a csoport ellen vall. Vallott. A politikai rendőrség az addig beérkezett információk alapján dolgozta ki az intézkedési tervet. Ezt Tihanyi Sándor rendőr ezredes engedélyezte, Fülöp József és Sárdi Kálmán rendőr alezredes készítette. Tizennyolc tiszt vett részt a letartóztatásokban, köztük Kassai László rendőr őrnagy és Pogácsás József rendőr főhadnagy. Kondi vallomása másnapján, április 30-án hajnalban letartóztattak hat fiút: A Fővárosi Bíróság 1969. december 2-án a Népköztársaság nevében meghozta az ítéletet, összeesküvésre való előkészület miatt bűnösnek találták őket. Szirmay Tamás 3 évi és 6 hónapi, Babay László 1 évi és 2 hónapi, Joó István 1 év és 8 hónapi, Tóth Zoltán 1 év és 6 hónapi, Kovács Ferenc 10 hónapi szabadságvesztést kapott, valamint több-kevesebb ideig „nem vehettek részt a közügyekben”. Mindnyájan szigorított börtönbe kerültek. Székely Kornélt három nap múlva kiengedték.
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában kétkötetnyi anyagot találtak meg eddig ügyükről. A dokumentumokból nyilván nem derül ki, milyen fizikai és lelki kínzásokkal, zsarolással kényszerítették ki a vallomásokat a fiataloktól, viszont kiderül, hogy a diktatúra agymosása ellenére ezek a fiatalok milyen ideákban hittek.
Szirmay Tamás azokra a hatvanas évekbeli március 15-ékre úgy emlékezik, minden volt, csak nem ünnep. „A barátaimtól tudtam meg 1963-ban – vagy talán ’64-ben –, hogy az Astoriánál az ünnepen láttak kitűzve egy magyar zászlót… Csoportosan jártak csodájára az emberek, annyira meglepte őket, hogy értesítették egymást, gyertek, nézzétek, ott van.” Mint elmesélte, a fiatalok akkoriban kezdtek tudatára ébredni, hogy nekünk is van nemzeti ünnepünk. Csakhogy a bolsevik hatalom internacionalista ünneppé akarta tenni. Ők meg át akarták élni a nemzeti ünnepet: „Csoportunk tagjai között baráti kapcsolat volt, ebből kreálták az összeesküvési botrányt, hogy meg akartuk dönteni a rendszert. A kihallgatáson Kovács Ferit és Tóth Zoltánt félig agyonverték. Mikor szembesítettek velük, egyiket sem ismertem meg. A tárgyalások előtt olyan gyógyszert adhattak be nekünk, amelynek a hatása alatt csak igent és nemet tudtunk mondani a bíró kérdéseire” – mesél a diktatúra „puhuló” módszereiről.
„A Háry borozóban arról beszéltünk, hogy március 15-ét nem ünneplik méltóképpen. Összehasonlításképpen elmondtuk, hogy a közelgő március 21-e, április 4-e, november 7-e is mind jobban meg van ünnepelve, mint március 15-e. Olyan vélemény is elhangzott, hogy a Múzeum-kertben mit keres a vörös zászló a nemzetiszínű zászló mellett, hiszen ’48-ban még nem is ismerték a vörös lobogót” – vallotta Babay László. Szirmay Tamás kihallgatóinak „bevallotta”: „Egy beszélgetés során én tettem említést Jan Palachról és Bauer Sándorról, akik önkéntes tűzhalált haltak. Elmondtam, hogy az európai országok többsége nem szabad ország. Példaként említettem azokat, ahol idegen csapatok állomásoznak. Így Csehszlovákiát és Magyarországot, ahol szovjet és a Német Szövetségi Köztársaságot, ahol amerikai csapatok vannak. Emlékezetem szerint Babay javasolta, hogy mi is égessük el magunkat a Múzeum-kertben, ahova vigyünk magunkkal nemzetiszínű zászlót. Az önégetés ideje alatt magnóról a Himnuszt játszottuk volna. Kovács Ferenc azt mondta, hogy legalább húsz főt kell összeszedni, akik vállalják az önégetést, mert például Jan Palachra és Bauer Sándorra ráfogták, hogy nem voltak teljesen beszámíthatók, és már többször kíséreltek meg öngyilkosságot. Húsz emberre ezt már nem lehet ráfogni.”
Joó István azt vallotta: „Április 4-én Babay lakására mentünk, és itt beszélt először arról, hogy fel akarja robbantani a Szabadság-szobrot, a Lenin-szobrot és az új Tanácsköztársaság-emlékművet. (…) Tizenhatodikán Babay lakására mentünk Szirmayval azzal az elhatározással, hogy a robbantás tervéről lebeszéljük. Lebeszélésünk emlékezetem szerint eredményes volt.”
Babay László: „Április 26-án… a Múzeum-kertben ültünk le egy időre, és itt Szirmay Tamás felvetette, hogy fel kellene írni valahova Bauer nevét. Egy tégladarabbal a főlépcső melletti, nyugati pillér homlokfalára keresztet rajzoltam, és aláírtam Bauer Sándor nevét.” Úgy tudjuk, hogy az elítélt fiatalok közül Babay László Svédországban telepedett le, Joó István pedig Franciaországban él. Lippai Margit és Tóth Béla, a két első informátor még a per kezdete előtt Jugoszlávián keresztül Olaszországba „disszidált.”
Székely Kornél és Szirmay Tamás itthon maradt. Szirmay nem fejezhette be a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolát, erkölcsi bizonyítványt, útlevelet a hetvenes évek közepéig nem kapott. Székely Kornélt a Képzőművészeti Főiskolára soha nem vették fel, a mai napig „amatőr” művész. Erkölcsi bizonyítványt a hetvenes évek végéig nem kapott, útlevelet pedig csak ’89-ben, Nagy Imre újratemetése után. Segédmunkási szintnél feljebb nem juthattak a Kádár-rendszer alatt. És azután sem privatizáltak semmit…