A vetélytárs

Szigetvilág

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Kukoricacsősznek, mezei napszámosnak mentem Kiszomborra, és házitanítónak szegődtem el” – írta József Attila 1937-ben önéletrajzában, Curriculum vitae-jében. Voltaképpen a sorrend fordított volt: 1922 nyarán házitanítónak ment Kiszomborra, ezért kapott július elejétől szeptember elejéig kosztot, kvártélyt Kiss Andrásnétól a Zöldfa utcai öreg házban, s „másodállásban” űzte, rossz bádogkannát verve, a bánsági erdőkből a Maros-parti kukoricásokba ezrével áttelepült varjakat…
Ennek a két hónapnak terméke az a vonalas iskolásfüzet, amelybe Versek címmel, 1922. július, augusztus, szeptember alcímmel 34, ez idő alatt írott költeményét másolta be, és adta október 11-én Espersit János után legkedvesebb atyai pártfogójának, Kesztner Zoltánnak, a makói villanytelep igazgatójának. Ebben olyan kiszombori élményt tükröző versek olvashatók, mint a Holttest az utcán, Éhség, Idill, A jámbor tehén, Parasztanyóka, Részeg a síneken, Kukoricaföld. A füzet csak nemrég került elő; hasonmását 1997-ben Tóth Ferenc adta ki Stoll Béla szövegkritikai jegyzeteivel. Tanulsága az ifjúkori versek időrendjének megváltozásában Stoll Béla most készülő új kritikai kiadásában érvényesül.
Négy év múlva, 1926. szeptember közepén József Attila Párizsba ment. Először szegedi barátját, Hont Ferencet kereste föl. A szintén szegedi Mayer János műbútorasztalossal és faszobrásszal másfél hónapig osztozott egy franciaágyon. Róla írta: „Barátommal egy ágyban lakom” (Medáliák, 1928). Persze: fölváltva. Éjjel a barát, nappal József Attila. Ez megszokott gyakorlat volt a Párizst járó szegény magyarok számára. József Attila korábbi szálláshelyein is így osztotta meg fekvőhelyét az osztrák Hans Suschnyval és a magyar Pais Györggyel. Baráti köréhez tartozott Cserépfalvi Imre, Korda Vince, Pór Tibor (a későbbi Sarló Sándor), Sándor Kálmán, Vághidi Ferenc. November 12-én a Sorbonne hallgatói közé iktatták. Lelkesen tanult franciául, verseket is írt a vendéglátó ország nyelvén; tagja lett az Union Anarchiste-Communiste-nek. Ismerkedett a francia költészettel, a modern törekvésekkel, a szürrealizmussal, az avantgárd különféle irányzataival. Ezek tagadhatatlanul rajta hagyták bélyegüket ekkori versein.
1927. március 12-én szerepelt az egyetlen számot megért folyóirat, az Esprit Nouveau estjén. Június végén a Cote d’Azurre, Cagnes-sur-Merbe utazott. Július végén csatlakozott hozzá fiatalabbik nénje, Etus. Augusztus közepén tértek haza Budapestre.
Bár csak 1927. december 21-én jelent meg a Népszavában, még Párizsban írta Kiszombori dal című versét:

Oly sok zavart okoztál – kedvesebben
bánsz legjobb barátommal, mint velem.
Csak hajadat szeretném simogatni.
Alig is érnék hozzá.
Idegen érzések bántanak meg.
Vízcsepp alakjában világítsz álmaimban.
Csak kapáltam nap mint nap egyre.
Kis ösvényecském el van keveredve
búsító fürtjeiddel.
Sándor úrnak jó kesztyűje van,
s az én kezemet nem melengeted.
Iddogálnak – hej! – a legények,
ünnep van,
és én nem tudok örülni neked.

Különös vers. A József Attila-szakirodalomban nemigen említik, nem tudnak mit kezdeni vele. Waldapfel József az 1955-ben megjelent kritikai kiadásban annyit jegyzett meg a Sándor Kálmántól kapott értesülése alapján, hogy a vers tárgya a Sándor Kálmán és Révai Éva közti viszony. Szabolcsi Miklós Sándor Kálmánnak Játékszenvedély (1948) című novellája nyomán közölte Révairól, hogy iparművész volt (Érik a fény, 1977, 594.). Sándor Kálmán szerint „gesztenyebarna hajú, szelíd tekintetű hölgy” (József Attila-emlékkönyv, 1957, 180.), és „mindhárman [József Attila, Mayer János, Sándor Kálmán] halálosan szerelmesek voltunk belé” (uo., 181.). József Attilánál tehát két évvel volt fiatalabb: akkoriban húsz körül. Később férjhez ment Marsovszky Miklóshoz.
Mayer János 1980-ban elmondta Tóth Bélának, hogy rendszeresen eljártak Révaiékhoz. Tőle tudjuk, hogy a körülrajongott leányzó édesanyja, Révai Ilka fényképész volt, pontosabban fotóművész, és Párizsban műtermes szállást tartott kóbor, szegény művészeknek. „Egy volt lóistálló szénapadlását alakították ki erre a célra. De nekik is volt benne lakásuk és szép eladó lányuk. Szívesen és gyakran kvaterkáztunk a környezetükben. Olykor ételeket, italokat hordtunk össze, vigadoztunk” (Tiszatáj, 1980, 4. sz., 69.). Csorba Csilla (Magyar fotográfusnők, 2000) szerint Hamburgban és Berlinben tanulta a fényképészetet. 1915-ben nyitotta meg műtermét Budapesten. 1917-ben csatlakozott Kassák Lajoshoz és a Mához. Számos neves íróról, költőről készített portrét. Nagyjából József Attila Párizsba érkezésével egy időben létesítette műtermét a francia fővárosban. 1930-tól Nice-ben, utána ismét Párizsban működött, majd 1943-ban, lányát Párizsban hagyva, visszatért Budapestre. A főváros ostromakor nyoma veszett.
A Párizsba 1925-ben kivándorló, Amerikába 1936-ban áttelepedő, világhírű magyar fotóművész, André Kertész 1927-ben lefényképezte mindkét hölgyet (La biographie d’une oeuvre. Szerk.: Pierre Borhan. Párizs, 1994, 85.). József Attila 1934-ben Hódmezővásárhelyről Pestre pszichoanalitikus orvosának, Rapaport Samunak küldött álomleírásában fölidézte a helyszínt, s azt is megvallotta, hogy szeretkezett Éva anyjával, Révai Ilkával („Miért fáj ma is?” 1992, 375.). Ez meglehetősen furcsa, hiszen a hölgy akkor már 53 éves volt, tehát 32 évvel idősebb nála.
Szabolcsi Miklós még néhány megjegyzés erejéig foglalkozott a verssel. Egyik helyen azt mondta: József Attila költészetében szinte előzmény nélkül való. Másutt rokonította a Kultúra című verssel, s úgy vélte, hogy mindkettő még 1926 őszén vagy telén keletkezett. Sőt lapalji jegyzetben még korábbra tette: „A két vers alkotásmódja, versmodellje rendkívül hasonló, ugyanakkor természetesen az is lehetséges, hogy mindkettő jóval korábban, pl. 1926 nyarán íródott.” Erre alapot az kínált neki, hogy a Kultúra (még A virág címmel) már 1927. március 20-án megjelent a Kassai Naplóban, s ismerve az ottani „átfutási időt”, akár hónapokkal korábbi keletkezési időpontot is számíthatunk.
Voltaképpen mindegy, hogy mikor született a vers, lényeges, hogy a párizsi tanévben, tehát 1926–27-ben; néhány hónap a vers értelmezésén nem változtat. Mindkettő cseppvers: „szabálytalan hosszúságú sorok laza szakaszokba sorakozó együttese”. A szabad versnek e sajátos, József Attilától kiérlelt változatát ugyancsak Szabolcsi jellemezte. A költőnek ez a verstípusa a kísérletező korszakának érdekes eredménye; legkorábbi csepp alakú verse a Nyár volt (1924). Ismét Szabolcsit idézve, egyetlen helyzethez idomított vers: „annyira az, hogy vonatkozásait is nehéz felfejteni”. Miért „kiszombori”, és miért „dal”? „És Párizsból gondol-e vissza Kiszomborra, vagy fordítva” (686.)?
Nincs okunk kételkedni a kortárs Sándor Kálmán emlékezésében, tehát elfogadhatjuk, hogy a Párizsban született vers Révai Évához szól, és a vetélytárs Sándor Kálmánt emlegeti benne. Mi benne a kiszombori? Fölteszem, hogy a költő valamelyik ünnepnapon iddogáló ifjakat látott egy párizsi vendéglő utcai teraszán, s ez keltette föl benne négy-öt évvel előbbi kiszombori emlékeit. Esetleg úgy is érthető, hogy a költő és társai iddogáltak, vigadoztak, csak a viszonzatlan szerelmet szenvedő költő szomorkodott. Ez a kép lett az érintkezési pont, amely a két helyszínt összekapcsolta tudatában a szabad gondolattársításnak József Attilától ekkor készséggel követett divatja szerint.
A nyolcadik sorban emlegetett kapálás sem lehetett párizsi élmény, annál inkább emlékeztethette a kiszombori nyárra: „Csak kapáltam nap mint nap egyre.” Bár másutt nem találunk erre utalást, fölteszem, hogy Kiss néni (akit egy évtizeddel később Szőregen velünk átellenben lakó szomszédasszonyunkként megismerhettem) két lánya és a fia mellett munkára fogta a pesti diákot is. Ahogyan a Haszon (~ A tőkések hasznáról, Tőkehaszon-ballada) tizedik sorában („szedd guggolva a vöröshagymát”) a szintén valószínűleg ezen a nyáron megélt munkamód örökült meg. Kiss néni lánya, Kiss Mária, Kiszombor apáca történetírója a kapálást ugyan tagadta, de arra emlékezett, hogy József Attila segített hagymát szedni, ám a hagymaásó hólyagot tört a tenyerén, s ezután az édesanyja nem engedte tovább dolgozni (Tiszatáj, 1980, 4. sz., 76.).
Az első öt sor nem szorul magyarázatra: a sértődött udvarló szemrehányása a szép barna hajú művésznőnek, amiért nem viszonozza az ő széptevését, hanem barátját, „Sándor urat” részesíti kegyeiben. Éva gesztenyebarna haja, úgy látszik, föltűnően szép volt: nemcsak Sándor Kálmán tartotta fontosnak annyi év után fölemlegetni, hanem József Attila versében is szerepet kapott, ha annyira szerette volna megsimogatni.
A hatodik és hetedik sor képét Szabolcsi „igazi József Attila-inak” minősíti: „Vízcsepp alakjában világítsz álmaimban.” S még azt mondja a versről: „Bensőséges hangját, önmagát is kicsinyítő kedveskedését [»Kis ösvényecském…«] magyaros zárása, a nótázásra utaló hej-jel ellenpontozza.” Talán nem belemagyarázás, ha azt hiszem, hogy ez az indulatszó jelképezi, hangsúlyozza a címbeli dalt is.
Azt azonban nem tudom értelmezni, hogy az ösvényecskéje miért s hogyan van elkeveredve a múzsa fürtjeivel. A búsító jelzőt persze értjük: a viszonzatlanul maradt rajongót minden elérhetetlen szépség csak elszomoríthatja. Sándor Kálmán kesztyűje is csupán a merész asszociációra ad ürügyet: a lényeges mondanivaló megint csak az, hogy a megkívánt lány nem az ő kezét szorongatja azzal a szeretettel, amelylyel – bizonyára látnia kellett – a barátjáét. Talán úgy is érthető, hogy Sándor Kálmán kezét melegítse a jó kesztyűje, az övét meg Éva. Sándor Kálmán maga írta, hogy kesztyűje sárga volt: ez eléggé föltűnő lehetett ahhoz, hogy a költő is emlékezetébe vésse.
Szabolcsi még a Rapaport-levelek ismerete nélkül helyesen állapította meg, hogy a költőnek Révai Ilkával és lányával való sajátságos kapcsolata csupán futó kaland volt; sem életében, sem költészetében nem hagyott nyomot. Anyának és lányának e sajátos szerepe a költő életében azért érdekes, mert József Attila már 1924-ben Pesten azonos szituációba került: Wallesz Jenőné Gyenes Gitta festőművész és 16 éves lánya, Wallesz Luca egyaránt fölkeltette érdeklődését, és ennek több vers is hozadéka lett.
A kiszombori nyár emléke olyan erősen élt a költőben, hogy lám, a világvárosban is föltámadt benne. A kiszombori versciklus így egészült ki ezzel a különleges párizsi szerelmes verssel.