Az első Kossuth-díj

Ezerkilencszáznegyvennyolc tavaszán már kerek egy esztendeje a nemzetek közösségébe visszafogadott, szabad ország voltunk. A szovjet kormány 1948 februárjában értesítette a magyar kormányt, hogy az 1947-es párizsi béke értelmében kivonja csapatait Magyarországról, és csak a még megszállt Ausztriában állomásozó Vörös Hadsereg ellátásához szükséges erőket tartja hazánkban. Úgy tűnt tehát, hogy lassan rendben jönnek a dolgok. Ekkor adták át első alkalommal a Kossuth-díjakat is.

Lelkesen ünnepelt az ország. Érkeztek a külföldi küldöttségek, így például Jugoszláviából Milovan Gyilasz; Amerikából és Franciaországból ottani magyar egyesületek képviselői jöttek tömegével. Március 15-én, egy hétfői nap délelőttjén a diákifjúság vonult el ünnepi menetben a Nemzeti Múzeum épülete előtt. Sütött a nap. A napilapok terjedelmes tudósításokban számoltak be a társadalmi megbékélésről. A Magyar Nemzet ünnepi számában Bethlen Margit és Vaszary Gábor tárcái voltak olvashatók. (Az írónő férje, Bethlen István Sztálin rabjaként halt meg; őt magát nem sokkal később kitelepítették fiával együtt.)
Ekkor osztották ki az első Kossuth-díjakat. A Szabad Nép természetesen beszámolt a nagy eseményről. „A Szentkirályi utcai köztársasági palota díszes kapubejáratán hétfő délután egymás után léptek be a szellemi és fizikai munka legderekasabb munkásai, egyetemi tudósok, dorogi vájárok, földműves-szövetkezetek vezetői, mérnökök, gépgyári rohammunkások, pedagógusok, költők, művészek: száztízen, a kiválasztottak” – írták. (…) „Együtt van a kormány, és belép a terembe Tildy Zoltán köztársasági elnök. Hozzák a nyomtatott okleveleket, névre szóló borítékokban a pénzesutalványokat (1948-ban húszezer, illetve tízezer forinttal járó Kossuth-díjakat adtak ki; összehasonlításképpen: egy vidéki házat öt-tízezer forint között már lehetett venni; egy kisebb filozófiatörténeti könyv honoráriumából megvolt a téli tüzelő) és a babérkoszorús arany- és ezüstjelvényeket. Előbb Ortutay Gyula közoktatásügyi miniszter mond rövid bevezető beszédet. Hangsúlyozta, hogy a Kossuth-díj létesítését a Magyar Kommunista Párt vetette fel, és ezt a javaslatot tette magáévá a kormány, majd pedig idén februárban a Kossuth-díj alapítását törvénybe is iktatták. A Kossuth-díj keretében egymillió forint kerül kiosztásra olyanok számára, akik bebizonyították: a demokráciáért alkotni öröm, kötelesség és dicsőség.”
Ugyanebben a számban Rákosi Mátyás szavait is olvashatjuk a „testvériségről”.
„A magyar demokrácia kormánya – mondta Rákosi elvtárs meg-megújuló viharos taps és helyeslés közepette – a legtisztább negyvennyolcas hagyományok szellemében cselekszik, amikor Kossuth Lajosról nevezi el, és március 15-én osztja ki az újjáépítő munka, az egyéni kezdeményezés és közös erőfeszítés hőseinek jutalmát. (…) A magyar népi demokrácia szerencséjére a nemzetközi helyzet ma gyökerében más, mint 1848-ban volt, amikor szabadságharcunkkal szemben az európai reakció is mozgósítani tudta ellenünk szomszédainkat. Most megvalósulhatott Kossuth legforróbb vágya, a testvériség magyar, szláv és román között. Ennek a testvériségnek a jele az a kölcsönös segélynyújtási szerződés, amelyet Moszkvában (…) aláírtunk. (Tomboló taps és lelkesedés.)”
Tanulságos a kitüntetettek névsorát tanulmányozni. A művészek közül a legtöbb festő és szobrász: Bernáth Aurél, Czóbel Béla, Csók István, Derkovits Gyula (posztumusz), Egry József, Ferenczi Béni és Noémi, Koszta József, Kovács Margit, Medgyessy Ferenc, Vedres Márk. Feltűnő, hogy nem kapott Kossuth-díjat Kisfaludi Strobl Zsigmond, mint ahogyan Rudnay Gyula vagy Szőnyi István sem… Egyetlen élő zeneszerző volt a díjazottak között: Kodály Zoltán. (Bartók posztumusz Kossuth-díjat kapott.) Ezenkívül Rácz Aladár cimbalomművész részesült a kitüntetésben.
A színészvilágot három művész képviselte: Bajor Gizi, Major Tamás és Somlay Artúr. Az írók közül Déry Tibort, Füst Milánt, Illyés Gyulát, József Attilát (posztumusz), Nagy Lajost és Sík Sándor katolikus pap-költőt, egyetemi tanárt illette az elismerés.
A tudomány nagyjai közül Horváth János, Lukács György, Fejér Lipót, Kiss Lajos, Németh Gyula, Öveges József, Straub F. Brúnó, Szent-Györgyi Albert és Zemplén Géza részesült a kitüntetésben, továbbá néhány mérnök és műszaki-vegyipari kutató.
A névsorból világosan kiderül, hogy nagy tudatossággal az 1945 előtti értelmiséget tüntették ki, ország-világ előtt bizonyítván, hogy a kormány és az államhatalom számít a két háború közötti „Horthy-korszak” művész- és tudóstársadalmára. Jó néhány kitüntetett az 1945 előtti legmagasabb állami elismerést, a Corvin-koszorút is magáénak mondhatta. (Horvát János, Fejér Lipót, Kodály Zoltán, Németh Gyula, Szent-Györgyi Albert, Zemplén Géza.) A közvéleményben ez a folyamatosság megnyugtató érzést kelthetett, hiszen még a cserkészinduló költője, Sík Sándor is kapott Kossuth-díjat, nemkülönben Öveges József szerzetes-tanár…
Egy baljós jelre azonban felfigyelhetett volna a társadalom. Balázs Béla Cinka Panna címmel dalművet írt Kodály Zoltán számára, amelyet az Operaház készült bemutatni. Bartók, Kodály és Balázs Béla a század eleje óta dolgoztak együtt szoros barátságban. Közismert volt, hogy A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára szövegkönyvét Balázs Béla írta. Útjaik aztán szétváltak: Balázs Béla Bécsbe, majd Berlinbe, végül Moszkvába emigrált. Most hazatért és a két művész, Kodály és Balázs ismét közös munkába fogott.
Az ünnepi bemutatót mégis fagyos közöny fogadta. Lukács Margit, Cinka Panna alakítója mesélhetne erről, ha élne. A kurta hírlapi beszámoló megemlítette, hogy a Kodály-bemutatón megjelent Tildy Zoltán köztársasági elnök a feleségével, Dinnyés Lajos miniszterelnök és Vorosilov marsall, a szovjet küldöttség vezetője, de Balázs Bélának még a nevét sem írták le.
Balázs Béla az emigrációból hazatért magyar írók közül egyedüliként maradt meg „polgári szellemű” írónak; rövid életű folyóiratában Márait, Tamásit publikált. (Egyikük sem lett 1948-ban Kossuth-díjas.) Talán sok mindent megmagyaráz, hogy Balázs Bélát híres filmesztétikája miatt (ami 1924-et követően 1948-ban jelent meg először magyarul) Zsdanovék egy párthatározatban Eizensteinnel és más jeles szovjet–orosz rendezőkkel együtt keményen megbírálták, kiátkozván őket a szocialista realizmusból. Balázs tehát kegyvesztett lett.
A centenáriumi ünnepségek fényes napjai hamar tovatűntek. Utolsó csalétek volt a Kossuth-díj-átadási ünnepség a reménykeltő magyarság számára. A Népszava még arról informálta olvasóit, hogy „a Szovjet Állami Könyvkiadó kiadja Petőfi összes műveit, a Szovjetunióban élő magyar író, Hidas Antal fordításában”. Vajon benne volt-e a kötetben a Föl a szent háborúra című? „Itt a próba, az utósó / Nagy próba: / Jön az orosz, jön az orosz, / Itt is van már valóba’. / Eljött tehát az utósó / Ítélet, / De én attól sem magamért / Sem hazámért nem félek.”
Jött az orosz 1945-ben is – és maradt sokáig.
1948. április végén államosították a száz alkalmazottnál több dolgozót foglalkoztató üzemeket. Júniusban egyesült a kommunista és a szocialista párt; számos régi szocdemvezetőt leváltottak, száműztek. Június közepén államosították az egyházi iskolákat. Az egyetemek profeszszorait (a Kossuth-díjas Horváth Jánost is) nyugdíjazták. Tavasztól kezdve folyt a németek („svábok”) kitelepítése. Annyi tapintat azért volt az akkori kormányzatban, hogy nem tettek nagypéntekre ballagási diákbált…