Április 29-én a kormány előleget nyújtott a pesti Vasöntő- és Gépgyár társaságnak, annak fejében, hogy a vállalatot részben fegyvergyárrá alakítják át, és a kamatmentes kölcsönt 1848. november 15-i kezdettel napi ötszáz darab gyalogsági lőfegyver szállításával törlesztik. Május 23-án Kossuth Lajos pénzügyminiszter kiáltvánnyal fordult a lakossághoz kétmillió forint értékű ércpénz és nemesfém felajánlásáért az állami kiadások fedezésére. Július 11-én a képviselőház Kossuth nagy beszédének hatására közfelkiáltással megajánlotta a kormány által kért 200 ezer újoncot, s egyben 42 millió forint hitelt. A márciusi 12 pont egyike, az önálló nemzeti hadsereg létrehozása nem volt olcsó mulatság.
Magyarországon 1848-ig nem volt hadiipar. A honvédség és a nemzetőrség felfegyverzésére a gyártás megindulásáig legfeljebb a régi vármegyei nemesi felkelés készleteit és a forradalmi polgárőrségek fegyverzetét lehetett hadra fogni. Ezen túl az országban meglévő, többnyire elavult kézi fegyverek begyűjtése jöhetett számításba, valamint a külföldről történő beszerzés. Ez utóbbi a többnyire az osztrákok által ellenőrzött határok és szomszéd országok miatt jelentett nehézséget, végül azonban az Angliában és Belgiumban történt vásárlások és a zugáru becsempészése révén a magyar honvédsereg szeptemberig mintegy 25-30 ezer puskához jutott.
A fegyverekre sajnos égetően szükség volt: a bécsi udvar a nyáron feltüzelte ellenünk a szerbeket és a horvátokat, az előbbiek júniustól délvidéki magyar területeket foglaltak el, Jellasics horvát bán serege pedig szeptember közepén megindul az ország belseje felé. A tüstént megkezdett újoncozás és a szinte napok alatt megszervezett honvédzászlóaljak bevetésének köszönhetően a Móga János altábornagy vezette fiatal magyar véderő szeptember 29-én Pákozdnál megállította, sőt a nyugati országhatár felé kergette a 30-35 ezres horvát hadat.
A lánglelkű Kossuth eközben az Alföld városait járta toborzóúton. Szeptember 24-én Cegléden és Nagykőrösön, 25-én Kecskeméten, 26-án Szolnokon mondott mozgósítóbeszédet; majd október 1-jén Szentesen, 3-án Hódmezővásárhelyen, 4-én Szegeden szólította népfelkelésre hallgatóságát. A kampánykörút és a bevonulások eredményeként már október közepére jelentős utánpótlást kapott az osztrák határterületekig előnyomult honvédsereg.
A megfelelő fegyverzet és a szükséges muníció előteremtése azonban váratott magára. Október végére világossá vált, hogy a Vasöntő- és Gépgyár tulajdonosai nem teljesítik a Batthyány-kormánnyal tavasszal megkötött szerződést, ezért november 14-én az Országos Honvédelmi Bizottmány azonnali hatállyal állami tulajdonba vette az időközben külföldről beszerzett gépekkel is felszerelt fegyvergyárat. A nyilvánvalóan politikailag ellenérdekelt személyek vezette társaság üzemében az eredetileg 100 ezer darab szuronyos puska legyártására szóló megrendelés teljesítése helyett csak régi fegyverek javításával és a katonai raktárak készleteinek feldolgozásával bíbelődtek. A napi ötszáz darab puska sorozatgyártása nem kezdődött meg. A november 15-től Állami Országos Fegyvergyár néven működő hadiüzem – valamint a magyar honvédsereg fegyver- és lőszerellátása – irányításával a kormány Láhner György vezérőrnagyot (a későbbi aradi vértanú tábornokok egyikét) bízta meg, aki utasította a helyhatóságokat is a használható golyós vadászfegyverek sürgős beszolgáltatására.
Az 1848. őszi kedvező hadi helyzet hamarosan a visszájára fordult. Október 15. és 28. között a magyar fősereg három ízben is átlépte ugyan a nyugati országhatárt, és napokon át osztrák felségterületen állomásozott, ám a hónap utolsó napján Schwechátnál csatát veszített a Windischgraetz herceg vezette császári erőkkel szemben. A szorongatott bécsi udvar lélegzethez jutott, és Magyarország különböző égtájain újult erővel szervezte meg ellentámadását. Honvédcsapataink az ország közepe felé vonultak vissza. Ami a hadi felszerelést illeti, a pesti állami fegyvergyáron kívül ebben az időben mintegy húsz kisebb-nagyobb manufaktúra készített kézi lő- és szúró-vágó fegyvereket (puskát, pisztolyt, szuronyt, kardot) az ország viszonylag fejlettebb iparú településein, a szepességi Mecenzéftől a dél-erdélyi Resicáig. A puskák kivétel nélkül csappantyús-elöltöltősek voltak, amint a császári seregben is. „Érdekes módon egyik fél sem alkalmazott hátultöltős lőfegyvereket, noha ezek már ismertek voltak, s a porosz hadseregben használták is őket. A cs. kir. hadvezetés – egészen 1866-ig – lőszer-takarékossági okokból ódzkodott ezek bevezetésétől; a magyar oldalon nyilván anyagi okai lehettek, emellett ekkor az elöltöltős fegyvereket megbízhatóbbnak tartották” – jegyzi meg Hermann Róbert hadtörténész. Magyar puskamíves és lakatosmesterek a szabadságharc idején sikeresen próbálkoztak ismét lőfegyverek előállításával, de sem a többlövetű karabély, sem a tekerős golyószóró nem került hadrendbe. A modern rakéták ősének tekinthető gyalogsági röppentyűt ellenben mindkét hadviselő fél alkalmazta.
A szabadságharc leghatékonyabb fegyverneme a tábori tüzérség volt. A viszonylag könnyű súlyú, sárgarézből vagy bronzból öntött, kerekes talpra szerelt, állati vontatású ágyúk bevetése ütközetek sorsát döntötte el. A honvédelmi bizottmány már ’48. október végén nagy teljesítményű ágyúöntödét helyezett üzembe Pesten, az Újépületben, s arról is rendelkezett, hogy az országban található lőpormalmok „a meddig hazánktól a vész el nem háríttatik, csak az álladalom számára dolgoztassanak”. Mindennek eredményeként honvédségünk december közepén – a császári seregtől örökölt három ütegen kívül – már 32 újonnan felállított üteget számlált.
Azért, hogy a létszámában és felszereltségében megerősödött magyar honvédseregnek az esztendő utolsó napjaira fel kellett adnia Pest-Budát, a katonai és a politikai vezetés rivalizálása, a stratégiai elképzelések hiánya okolható. Az országgyűlés és az Országos Honvédelmi Bizottmány december 31-én úgy döntött, hogy Debrecenbe teszi át székhelyét, másnap, 1849. Újév napján megkezdődött a főváros kiürítése. A legfontosabb iratokon kívül a szolnoki vasút kocsijaira és négyszáz társzekérre rakták a fegyvergyár gépeit és készleteit is. A rohammunkában történt evakuálást végrehajtó 800 iparos gyalog kelt útra a 25 fokos hidegben. Január 20-tól egészen a szabadságharc végéig Nagyvárad lett a hazai fegyvergyártás központja. Az üzem áthelyezése miatti időveszteség miatt sajnos tavaszig megint hiány mutatkozott lőfegyverekben és szuronyokban, de még szűkösebb lett a puskagolyó-ellátás. Az ágyúöntést is csak májusban sikerült újraindítani. Szerencsére az erdélyi hadszíntéren küzdő honvédek és a székely népfelkelők nem szenvedtek hiányt tüzérségi támogatásban: a Gábor Áron nevéhez fűződő székelyföldi ágyúkészítés a szabadságharc egyik leghíresebb és legbámulatosabb haditette.
Az 1848. késő őszi katonai vereségek folytán csak az Erdély keleti peremén fekvő Háromszék maradt meg magyar kézen. Az ország többi részétől elvágva, fegyver- és egyéb utánpótlás híján maradt mintegy 30 ezres székely népfelkelő had önellátásra kényszerült. November 23-án Sepsiszentgyörgyön, a honvédelmi bizottmány akkori székházában gyűléseztek a háromszékiek, akiket báró Puchner császári altábornagy megadásra és hódolatra szólított fel. A küldöttek válaszul az ellenállás mellett döntöttek, harcra készültek. A fegyverhiány miatti kesergést egy negyvenéves székely ezermester, a berecki Gábor Áron – kiszolgált tüzér káplár – lényegre törő hozzászólása törte meg: „Lészen ágyú!” Ezután két hét leforgása alatt négy hatfontos vaságyút öntött a maga bodvaji hámorában, majd a háromszéki városok és falvak népe által felajánlott, egybegyűjtött templomi harangokból s egyéb fémtárgyakból 64 darab további lövegcsövet készített a kézdivásárhelyi manufaktúrában 1849. június 25-ig. Kortársa, az erdélyi harcok résztvevője, Kővári László így ír a kézdi székelyek hősies leleményéről 1861-ben megjelent könyvében:
„És mit tett a lelkesültség. E földön, mely soha ágyút nem bírt, melyen soha puskapor-malom nem létezett: a nép ágyút és puskaport állított elő. Nem elég a mit mondtam: e nép az ágyúöntés s puskapor készítés titkát másodszor feltalálta. (…) Egy 4-5000 lélekből álló várasocska, Kézdivásárhely egyszerre arsenállá változék, hol minden fegyveren dolgozott. A gyermekek öszve futottak, ónból puskagolyót öntének; a leány czinedényeket gyűjt ágyúk számára; a nő földet hord, belőle salétromot állít; az agg várdát áll, kordonra megy a határszélre; a béna, a vidéki nemes puskaport gyárt. Benne Thuróczy, egy kerekes előáll, összeszedi a város rosz üstjeit, rézedényeit, s réz ágyút önt a vas mellé, furó-gépet talál ki, felállítja, ágyúját maga kifúrja, felszereli, pedig soha ágyút nem látott. Egy más a gyógyszertárba megy, s gyógyszerész segedelmével a gyutacs készítését kitalálja. Szóval, egyszerre egy sereg lángész terem elő, amely teremt, feltalál, hogy magát megvédhesse; egy sereg ember, mely a kis Kézdivásárhelyt a világtörténet leghősiesebb városai közé emelte.”
Az 1849. július 2-án a kökösi hídfőért vívott csatában – osztrák ágyúgolyó által – hősi halált halt Gábor Áronnak méltó társa volt Turóczi Mózes (1813–1896) kovács- és Dummel Ferdinánd esztergályosmester, akiknek vezetésével volt, hogy naponta két ágyút is talpára helyeztek a kezdetleges kézdivásárhelyi műhelyben. Pénzről, munkadíjról, költségtérítésről szó sem esett.
Bem tábornok váltakozó sikerű erdélyi hadjáratai során sohasem szenvedett hiányt megfelelő tüzérségben, és amikor Görgey Artur tábornok 1849. augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert a cári csapatok parancsnoka, Rüdiger gróf előtt, 144 ágyút számoltak össze a seregében. A hadizsákmányként lefoglalt fegyverekből egy sem maradt meg az utókor számára. A ma több helyen is látható Gábor Áron „rézágyúja” mind utólag készült, többnyire valósághű másolat.
origo.hu
Horror kempingezés közben: maszkos, késekkel felfegyverzett társaság várta a túrázókat sátraiknál
