A pápa végrendelete 15 különálló lapra írt hét részből áll. Az elsőt nem sokkal pápai szolgálata megkezdése után, 1979 márciusában vetette papírra, szokásos éves lelkigyakorlata során. Attól kezdve minden évben elővette a Római Kúria számára nagyböjt második hetében megtartott lelkigyakorlat során, és újra meg újra elolvasta végrendeletét. 1980-ban, 1982-ben, 1985-ben, és végül egy hosszabb szünet után 2000. március 17-én tett hozzá a végrendelethez. A lengyel nyelven fogalmazott végrendeletet II. János Pál halála előtt titkárára, a szintén lengyel Stanislaw Dziwiszre bízta. Ez utóbbi a pápa halála után átadta a camerlengo (főkamarás) bíborosnak, aki rendelkezett annak olaszra fordításáról. A pápai államtitkárságon elkészült fordítást a bíborosok szerdai ülésén felolvasták, de a hírek szerint nem voltak megelégedve az olasz változat minőségével, ezért késett csütörtök délutánig annak nyilvánosságra hozatala.
A szívébe rejtett bíboros
A pápa kevés konkrét rendelkezést fogalmaz meg végrendeletében, s azokat is rögtön a dokumentum első részében találjuk. Eszerint nem hagy hátra semmilyen tulajdont, amiről szükséges volna rendelkeznie. Mindennapi használati tárgyairól annyit mond, hogy „kérem, osszák szét, ahogyan majd alkalmasnak tűnik”. Személyes feljegyzéseit kéri, égessék el, és ennek felügyeletét Stanislaw Dziwiszre, lengyel titkárára bízza.
Temetésével kapcsolatban ugyanazt kéri, amit elődje, VI. Pál pápa kért magának, azaz – amint azt egy széljegyzetében leírja – ne szarkofágba, hanem a földbe temessék. Egyébként VI. Pál végrendeletére többször is hivatkozik, mint saját végrendelete ihletőjére és mintájára. Temetésének helyszínével kapcsolatban a döntést a Bíborosi Kollégiumra és honfitársaira bízza. Később újraolvasva végrendeletét, ez utóbbit kiegészíti azzal a megjegyzéssel, hogy a bíborosoknak nem kötelességük konzultálni a lengyel püspökökkel, „de megtehetik, ha valamilyen oknál fogva azt helyesnek tartják”.
A találgatásokkal szemben nem tartalmazza a végrendelet a legutóbbi, 2003-as bíborosi kinevezések alkalmával bejelentett „in pectore” (szívébe rejtett) bíboros nevét sem, így ez utóbbiról feltehetőleg már nem fogjuk megtudni, ki volt.
A végrendelet többi része inkább a pápának az íráskor éppen aktuális lelkiállapotáról, az őt akkor leginkább foglalkoztató gondolatokról szól.
Lengyelország, a földi haza
Halálával, annak időpontjával és módjával kapcsolatos elmélkedései között olvashatjuk, rögtön a végrendelet nyitásaként: „»Virrasszatok, mert nem tudjátok, melyik napon jön el a ti Uratok« (Mt. 24,42) – ezek a szavak az utolsó hívásra emlékeztetnek, amely akkor érkezik, amikor az Úr akarja. Őt kívánom követni, és kívánom, hogy mindaz, ami földi életemnek része, erre a pillanatra készítsen fel. Nem tudom, mikor érkezik el, de ezt a pillanatot is Mesterem Édesanyja kezébe helyezem: Totus Tuus.”
Egy későbbi feljegyzésben bizakodásának ad hangot, hogy Isten „soha nem fogja megengedni, hogy bármilyen magatartásommal – szóval, cselekedettel vagy mulasztással – eláruljam a péteri székhez fűző kötelességeimet.”
1980-ban azt írja, már előre elfogadja azt a halált, amit Isten szán neki, és kifejezi reményét, hogy azzal is hasznára lesz majd annak az ügynek, amit szolgálni törekszik, vagyis az emberek lelki üdvének, az emberi nem, és benne minden nép és nemzet védelmének. Itt a pápa külön kiemeli saját földi hazáját, hiszen ismeretes, a 80-as évek elején milyen válságos időszakot élt át Lengyelország, amelyért a pápa személyesen is aggódott.
A személye elleni merényletet követően ez utóbbival kapcsolatban azt írja, hogy az is megerősítette mindazt, amit halálának Isten kezébe ajánlásával (és talán hasznosságával?) kapcsolatban korábban írt.
Átvezetni az egyházat a harmadik évezredbe
A 2000. évi nagy jubileum idején elmélkedésében megemlékezik Lengyelország prímásának, Stefan Wyszynski bíborosnak 1978. október 16-án, a konklávén hozzá intézett szavairól: „Az új pápa feladata lesz, hogy átvezesse az egyházat a harmadik évezredbe.” Ezek a szavak készítik fel II. János Pál pápát „arra a feladatra, ami 1978. október 16-án tárult fel előttem”. A jubileumi év előrehaladtával felteszi magának a kérdést: „A Gondviselés tervei szerint megadatott nekem, hogy abban a nehéz században éljek, ami most múlttá válik, és most, amikor életkorom a nyolcvanasokba lép (octogesima adveniens), fel kell tenni a kérdést, nem volna-e itt az ideje, hogy a bibliai Simeonnal együtt mondjam: Nunc dimittis.” Talán ez utóbbi, idő előtt kiszivárogtatott mondat adott okot olyan félreértésekre, miszerint a pápa 2000-ben foglalkozott volna a lemondás gondolatával. A Lukács evangéliumából vett idézet Simeon hálaénekéből való, aki a jeruzsálemi templomban bemutatott gyermek Jézus láttán ezekkel a szavakkal ad hálát Istennek, hogy megérhette a történelmi pillanatot, amely után immár készen áll a halálra: „Bocsásd el most szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, hiszen már látták szemeim az üdvösséget” (Lk. 1,29–30).
Nem a lemondás gondolata foglalkoztatta tehát a pápát akkor sem, és később sem, hanem úgy érezte, nagy küldetése, az egyháznak a harmadik évezredbe történt átvezetése után immár készen áll arra, hogy az Úr magához szólítsa. Annyit kér csupán Istentől, hogy segítse felismerni, „meddig kell folytatnom ezt a szolgálatot, amelyre 1978. október 16. napján meghívott. Azt kérem tőle, szólítson magához, amikor ő akarja.” Nem lemondás tehát, hanem életének és pápai szolgálatának ismételt Istenre bízása.
A zsinati örökség gazdagsága
A II. Vatikáni Zsinattal kapcsolatban megjegyzi: „meg vagyok győződve arról, még sokáig megadatik az új generációknak, hogy a XX. század zsinatának gazdagságából merítsenek.” Ezzel mintegy elébe megy azoknak, akik máris a III. Vatikáni Zsinat megtartását szorgalmazzák. Nemcsak végrendeletében állt ki a nagy zsinat máig ható érvényessége mellett, hanem már életében is kifejezésre juttatta, előbb a II. vatikánum eredményeit kell megvalósítani, nem kell máris egy új zsinatot szorgalmazni. A pápa hálát ad Istennek, hogy a 1980-as éveknek a világot fenyegető nehézségei, amelyek őt külön is aggodalommal töltötték el, elmúltak: „Különösen is hála legyen az isteni Gondviselésnek, hogy az úgynevezett hidegháború időszaka nukleáris konfliktus nélkül ért véget.”
A végrendelet utolsó részében köszönetet mond a bíborosoknak, érsekeknek, püspököknek, papoknak, szerzeteseknek, munkatársainak, azoknak a személyeknek, akikkel találkozott szolgálata során, külön megemlítve a kultúra, a tudomány, a politika és a társadalmi kommunikáció világának képviselőit.
Végezetül gondolataiban megjelennek családja, a wadowicei plébánia, gyermek- és ifjúkorának társai, papi szolgálatának helyszínei, Krakkó és Róma, „mindazon személyek, akiket az Úr különösen is rám bízott. Mindegyiküknek egyetlen dolgot akarok csak mondani: Isten fizesse meg.”
A szerző Vatikán-szakértő, Keresztény Közéleti Akadémia
Viták a végrendelet körül. Eltűnt egy olyan rész II. János Pál végrendeletéből, amelyben az egyházfő a lengyel püspöki karra bízza a döntést, hogy hol temessék el – jelentették ki lengyel egyházi források. Ismeretes, a bíborosok testülete döntött úgy, hogy a szentatya testét a Szent Péter-bazilikában temetik el, Lengyelországba így nem kerül pápai ereklye, pedig Karol Wojtyla hazája ezt nagyon szeretné. (MN)
