Álságos az elitellenes retorika

A kormánypárti lapok témái között megszaporodtak a rendszerváltó politikai osztály válságáról szóló elemzések. A legutóbbi hétvégén például szinte kórusban szólaltak meg az új elit szükségességéről elmélkedő interjúalanyok. A végkövetkeztetés minden esetben egybecsengett: az elmúlt tizenöt év közéleti szereplői elhasználódtak, kifulladtak, és a neoliberális közgazdászok vágyát megtestesítő átfogó államháztartási reformot kizárólag egy új generáció képes levezényelni, amelynek állítólagos reprezentánsa ki más lenne, mint Gyurcsány Ferenc miniszterelnök. Nem nehéz kitalálni, miért erősödött fel az efféle ideologikus szólamok sulykolása. Mivel a kormányfő és a Kéri Lászlóhoz hasonló álfüggetlen szakértőkből álló agytrösztje képtelen az ország napi problémáinak megoldására, nincs más esélye, mint újabb és újabb, üresen kongó PR-szlogenek gyártása, az elmúlt másfél évtized eredményeinek óvatos becsmérlése kíséretében.
A koalíciós elemzők azonban tévednek. A rendszerváltó elit háttérbe szorulása már a kilencvenes évek végén lezajlott. Kikből is állt a nyolcvanas évek végén kiformálódó új politikai osztály? Egyik oldalon a tömegbázisát a rendszerkritikus értelmiségre és a kádárizmusból kiábrándult, zömmel városi középosztályra építő két nagy párt, az MDF és az SZDSZ, míg velük szemben a szétesőben lévő MSZMP-s nómenklatúrából összeverbuválódott MSZP sorakozott fel. Ez utóbbiban őszinte és hiteles politikusok éppúgy akadtak, mint olyanok, akiknek a bekövetkező rendszerváltozás leginkább a pártállami időszakban kiépülő kapcsolatrendszerük segítségével végrehajtott zsákmányszerzést jelentette. A rendszerváltás nem jelentett valódi élményt a tömegeknek, mert kihagyták őket a valódi döntésekből: az 1989 őszén megkonstruált új politikai felépítményt a fent említett pártok közötti kompromisszumok és paktumok teremtették meg, a többi politikai erő csupán statisztaszerepet kapott. A Fidesz elsősorban markáns, a körülményekhez képest bátor vezetői miatt tudta megvetni a lábát a törvényhozásban, míg a történelmi pártok egy részét az idősebb korú szavazóbázisaik támogatása tartotta a felszínen.
A rendszerváltás idején kiformálódott politikai osztály valódi fénykora az 1990 és 1998 közötti ciklus volt. Előbb az MDF vezette konzervatív kormány küzdött végig egy ciklust, a balliberális média helyenként gyomorforgató acsarkodásának kíséretében, majd következett az MSZP és az SZDSZ koalíciója, amelynek építőköveit a Demokratikus Charta malterja tartotta össze. Az 1998-as parlamenti választások végkimenetele ékesen bizonyította, hogy a választópolgárok milyen álláspontot alakítottak ki a rendszerváltás fenti szereplőinek 1990 utáni teljesítményéről. A Bokros-csomag révén a neoliberalizmus legvadabb dogmáit a mindennapokba átültető MSZP a második fordulóban bukott el, míg az MDF és az SZDSZ drámai méretű szavazatvesztése olyan mértéket ért el, hogy az 1990-es megmérettetés két meghatározó pártjának együttes eredménye már alig érte el a tíz százalékot. A győztes a Fidesz és a vele szövetségben felsorakozó vidéki társadalom lett (amely csak részben volt azonosítható a kisgazdapárttal). Bár a Fidesz vezetői is aktív szereplői voltak a kommunista rezsim lebontásának, ám a korábbi hatalmi osztozkodásokból és színfalak mögötti egyezkedésekből kimaradtak.
Az Orbán Viktor miniszterelnökségével fémjelzett időszak több volt egyszerű kormányváltásnál. Egy új, addig a háttérben lévő politikai nemzedék lépett színre, amelynek lendületét leginkább az fékezte, részben a 2002-es választási vereséget is okozva, hogy a parlamenti többséget csupán Torgyán József-féle kalandorok és a lassan kiüresedő, a szélesebb tömegek megnyerésére képtelen MDF jóvoltából sikerült biztosítania. Ha a párt szervezeti felépítményét és társadalmi kapcsolatrendszerét nézzük, akkor a Fidesz korán került hatalomra. Amire az MSZP-nek évtizedek álltak rendelkezésre az állampárti előzmények jóvoltából, azt a polgári oldal vezető erejének egyetlen választási ciklus alatt kellett megteremtenie. Az ingatag alapok ellenére sikeres volt az 1998 utáni kormányzati ciklus, nem kis részben azért, mert az Orbán-kormány programja úgy tudott szinkronba kerülni az emberek vágyaival, hogy közben az államháztartási hiány végig kezelhető szinten maradt.
2002-ben nem egy „elavult, kelet-európai képződmény” veszítette el az emberek bizalmát, ahogyan ezt mostanság a Gyurcsány-féle agytröszt próbálja sulykolni, hanem egy, a fiatal generáció által támogatott, félkész tömegpárt maradt alul az ellene felsorakozók áradatával szemben. Az MSZP fokozatosan elöregedő vezérkarának dühödt hatalomvágya és a törpepárti mivolta ellenére változatlanul kulcstényezőnek számító SZDSZ – időnként obszcén elemekkel tarkított – verbális agresszivitása a két választási forduló között még társat is kapott a Centrum párt egyes szereplőinek személyében. A Fidesz minimális arányú vereségéhez hozzájárult a korábbi koalíciós partnerek agóniája, és persze maga is követett el hibákat szép számmal.
A 2002-ben megalakult Medgyessy-kormány részben azt ígérte, hogy folytatja és kiszélesíti a családtámogatások körét. Ez az ígéretcsomag egy év alatt megbukott: a kádári idők nosztalgiájának sokadik újraélesztése és a jóléti rendszerváltásnak csúfolt blöff még rövid távon sem bizonyult összeegyeztethetőnek a liberális közgazdászok doktríner és életidegen gazdaságpolitikai elképzeléseivel. Az elmúlt három év költségvetési kotyvaléka ijesztően magas államháztartási hiányt és államadósságot okozott. Mivel Medgyessy főtanácsadójaként, majd minisztereként Gyurcsány volt az egyik értelmi szerzője ennek a politikának, ezért az elhatárolódásainak nincs hitele.
A szocialisták másik vesszőparipája az volt, hogy az Orbán-kormány súlyosan deformálta az alkotmányos intézményrendszert, így ezt helyre kell állítani. A végeredmény lehangoló, mert a baloldali koalíció felelőtlen politizálása a rendszerváltás óta példátlan alkotmányos feszültségeket eredményezett. A létszámhiány miatt a működésképtelenség szélére sodródott az Alkotmánybíróság, míg a koalíciónak nem tetsző vezetőkkel működő egyéb közjogi intézmények folyamatos kormányzati össztűz alá kerültek. A tavalyi, kétes politikai legitimációval alátámasztott miniszterelnök-csere a hatvanas évek brezsnyevista hagyományait idézte fel, az idén nyáron esedékes köztársaságielnök-választás pedig a jelek szerint néhány kormánypárti politikus önmutogatási kísérletévé fog süllyedni. Valóságos licitálás kezdődött a politikai intézményrendszer „népakarat” szerinti átszabására: a skála Medgyessy tavalyi közjogi tombolásától egészen a mind képtelenebb javaslatokkal fellépő MDF-elnök, Antall József örökségéhez méltatlan parlamentoszlatási és alkotmányszabdalási koncepciójáig húzódik.
Az ellenfelének befeketítésében bízó MSZP változatlanul nem ismer sem istent, sem embert, sem pedig jogállami elveket a kormányrúd megtartásának reményében. Az a tény pedig, hogy néhány párt- és kormányzati tisztségben az egykori állampárt veteránjainak helyét KISZ-aktivistákból lett yuppie-k vették át, még nyomokban sem jelenti a baloldalon egy új politikai osztály képződését. A Gyurcsány által összehozni kívánt Orbán-ellenes szövetség, amely akár az elcentrumosodó MDF-et is elnyelheti, ha Dávid Ibolya nem hajlandó felismerni a tényleges választói akaratot, nem lesz más, mint egy leáldozóban lévő politikusi garnitúra végső kísérlete az új évezred nemzedékváltásának megakadályozására.