Az elveszett varázspálca

Akár tetszik, akár nem, az aktuális miniszterelnöknek 1990-től mindig döntő szava volt az alkotmány szerint a nemzet egységét kifejező, pártok felett álló köztársasági elnök kiválasztásában. Legalábbis az MSZP tegnapi államfőjelölő kongresszusáig. Antall József még a kormányfői poszt várományosaként, egy összetett alkufolyamat keretében kezdeményezte az ellenzéki Göncz Árpád jelölését. Öt évvel később nem csupán az úgynevezett SZDSZ koalíciós partner zsarolására szakosodott gépezete, hanem a mostani szocialista döntést is érdemben befolyásoló Horn Gyula pragmatikus számítása is kellett az ismétléshez. Göncz akkorra már nemcsak a véleménydeformáló médiaértelmiség kedvence, hanem MSZP-konform elnök is lett. 2000-ben mindenki elsősorban Orbán Viktor ellenfelek által is megsüvegelt kivételes politikusi képességeinek tulajdonította, hogy az akkori koalíció formálisan a kisgazdák javaslatára és az ellenjelöltet jó okból nem állító baloldal számos képviselőjének egyetértésével egy arra minden tekintetben méltó személyt, Mádl Ferencet emelte a legfőbb közjogi méltóság tisztségébe.

Az elterelő mozdulatok, a távolságtartást mímelő nyilatkozatok aligha tévesztik meg a politikai történésekre figyelő közönséget: Gyurcsány Ferenc – a kis magyar Hodorkovszkij – az államfőjelölést (is) hatalmi erőpróbaként kezeli. A küzdelmet most nem a parlamenti patkó túloldalán ülőkkel, még csak nem is az agresszív koalíciós partnerrel, hanem saját pártjával kellett megvívnia. Azzal a párttal, amelynek elkeseredett, csodaváró és a puccsista elit ellen könnyen felhergelhető bázisa bő fél éve a csúcsra röpítette. Csakhogy azóta kiderült, a baloldal vezére, az anti-Orbán egyetlen huszáros rohammal nem tudta az uralma alá hajtani az MSZP-t. A kormány(fő)váltáskor okosan félreálló Szili Katalin mögött a jelölési procedúra kezdetétől felsorakozó tagság is mintha ezt üzente volna a lendületes kezdés után a varázspálcáját nem lelő miniszterelnöknek. Számára az is intő jel lehetett, hogy a támogatottjaként elkönyvelt Bihari Mihály labdába sem rúgott az előzetes szimpátiaversenyben. Gyurcsány azonban nem szeret veszíteni: Glatz Ferenc kongresszus előtti hajrája a Kiss Péter kormányfői ambícióit lenullázó tavaly augusztusi offenzívájához hasonlítható. (Mellesleg Glatz favorizálása a szabad demokraták csapdahelyzetét mutatja: meglepne, ha a párt bázisa a pártállami múltú akadémikusban látná az ideális államfőt.) Ám ez most kevésnek bizonyult; ha nem is elsöprő fölénnyel, de azért biztosan nyerte Szili Katalin a szocialisták házi versenyét. Glatz hívei sokan voltak, de nem elegen.

Gyurcsány Ferenc és Hiller István megpróbálták elemelni a kongresszust a jelölést kísérő méltatlan huzavonától. Ám három, hatalomban eltöltött év után a cselekvő kormányzás meghirdetése igen furcsán hangzó üzenet. A szónoklatok mit sem változtattak azon, hogy a tanácskozás tétje az államfőjelölés volt, az eredményt – gondolom – minden józan elemző a miniszterelnök vereségeként értékeli majd. A gyurcsányi trükkök most nem értek célba, s az előadás végén felhangzó taps sem gyógyír a kudarcra.
Nem könnyít a kormányoldal helyzetén, hogy hosszú kivárás után az ellenzék is bekapcsolódott a küzdelembe. A Fidesz által tegnap szimpátiaszavazásra bocsátott jelöltek névsora – benne Sólyom Lászlóval és az újabban a szabad demokraták által is hangosan dicsért Mádl Ferenccel –, illetve Kuncze Gábor Szili-fóbiája azt sejteti, hogy a történetnek még nincs vége.

A házelnök asszony csatát nyert, de a játszma még mindig többszereplős. És ne feledjük: Gyurcsány Ferenc nem szeret veszíteni.