Elment a világ plébánosa

Amikor 1978-ban Szent Péter trónjára került, Magyarországon voltaképpen nem sokat foglalkozott vele a média. (Szép emlékû kollégánk, Ruffy Péter mesélte, amikor a rádió reggeli híreibõl értesült róla, hogy – a történelem folyamán legelõször – lengyel származású pap lett a római katolikus világegyház feje, õ vitte el az örömhírt Karol Wojtyla azon honfitársainak, akik az idõ tájt Budapest közterein, a „lengyel piacokon” üzleteltek.) Amikor II. János Pál a haláltusáját vívta – utolsó üzenete szerint derûs lélekkel – szinte valamennyi tévé- és rádióadó véle foglalkozott. Pápaságának huszonhét esztendejével, világjáró útjaival, szeretetteljes egyéniségével. Már egy nappal a halál beállta elõtt megváltoztatta mûsorát a Hír TV, a Magyar Televízió s a Duna Televízió, és összeállítást sugárzott a wadowicei születésû pontifex maximus egyházkormányzati tevékenységérõl. A körültekintõen szerkesztett válogatás – föltételezésem szerint a lengyel pápa regnálásának negyedszázados jubileumára készített vatikáni munka némiképpen aktualizált változata – a tetterõs egyházfõt mutatta be. A katolikus egyház „utazó nagykövetét”, aki, miközben a Föld legtávolabbi pontján élõ híveit is meglátogatta, komolyan vette helyi kötelezettségeit is. Sorra járta Róma plébániáit és az örök város egyházi intézményeit. (A zsinagógáig is eljutott, megrendítõ képsorok idézték fel találkozását a római fõrabbival.) Másnap, amikor az egész világ, hívõk és hitetlenek, katolikusok és protestánsok, zsidók és muzulmánok egyaránt szorongva figyelték a Vatikánból, a szentatya betegágya mellõl érkezõ híreket, a Kossuth rádió a délelõtti adását szánta rá II. János Pál életútjának a visszaidézésére, a Duna Televízió pedig (amelynek az indulását, talán az itthoni, heves ellenszél hatástalanítása érdekében is, a Vatikán oly szeretettel pártfogolta), esti mûsorrendjének a megváltoztatásával tette ugyanezt. A Duna a pápa honfitársának, Krzysztof Zanussinak azt a nemzetközi összefogás árán megrendezett filmjét vetítette, amely Karol Wojtyla lengyelországi cselekedeteit jelenítette meg. Bátor kiállását lelkiismereti szabadságukért, nemzeti függetlenségükért küzdõ hívei s polgártársai mellett. A rádió pedig elõkereste archívumából azokat a felvételeket, amelyeket II. János Pál magyarországi látogatásai alkalmával rögzítettek munkatársai. Számomra – bocsánatot kérek olvasóimtól e szubjektivizmusért – ezek a hangbejátszások voltak a közszeretetnek örvendõ fõpap agóniáját kísérõ visszaemlékezések legfontosabb elemei. S nem is csupán azért, mert felelevenítették bennem azokat a napokat, amelyeken, a Magyar Nemzet tudósítójaként 1991-ben is, 1996-ban is végigkövethettem a kelet-közép-európai élményeit soha nem feledõ egyházfõnek éppen a mi hazánk földjén kinyilvánított nézeteit. Hanem, mert – miként a világsajtó e napokban Magyarországra akkreditált képviselõi – úgy éreztem, a szentatya Pesten és Budán, Esztergomban, Debrecenben, Pécsett és Szombathelyen, majd pedig, öt esztendõvel késõbb Pannonhalmán és Gyõrött elmondott beszédei s imái irányt mutathatnak a mi váratlan szabadságot nyert, magyar és európai, a katolikus világegyházba belesimuló, a korszerûség adományával és átkával birokra kelõ életünknek. Azoknak a hangfelvételeknek, amelyeket a Kossuth rádió újrajátszott, de azoknak is, amelyeket raktárában hagyott, kivétel nélkül mindnek megvan a képi megfelelõje, a televíziós „kiegészítõje”. (Az 1991-es pápalátogatást az akkor még egyeduralmi helyzetben levõ Magyar Televízió közvetítette, az 1996-ost már a Duna Televízió is rögzíthette.) Ha ezeket is elõvennék, és, okos összeállításokat készítve belõlük, a közszolgálati adók mûsorába illesztenék, teljesebb is, lélekemelõbb is, maradandóbb is lehetne a portré, a pályakép, amit a magyar média a teremtõjéhez visszatérõ II. János Pálról ránk hagyományoz. Azonnal fölismerhetnénk általa, kit kell tisztelnünk valójában Krisztus 1978 és 2005 között tevékenykedõ, földi helytartójában. A lelkipásztort. A plébánost, akinek minden emberre kiterjedt a figyelme, a szeretete, a gondoskodása. Aki országnyi tömegben is föl tudta fedezni a saját bajaitól szabadulni képtelen egyént. Ezért azután úgy szólt a sokadalomhoz, hogy minden egyes hallgatója azt érezhesse, hozzá intézi szavait.
A szülõhazájához sok tekintetben hasonlatos Magyarországon II. János Pálnak a nemzetiségi kérdésrõl is volt szava, cigány testvéreinkrõl is, az értelmiségiek felelõsségérõl is. Az értékek megõrzésérõl is, a múlt sebeirõl is. „Senkit se hátráltasson a megértésben és a szeretetben olyan személyes megfontolás, amit múltbéli események táplálnak” – hirdette minálunk. Ha mai, zaklatott, viszálykodó közéletünkre gondolunk, keserûen állapíthatjuk meg, II. János Pál hozzánk, magyarokhoz, a megnyomorított Kelet-Közép-Európa polgáraihoz intézett szavai szinte nyomtalanul szálltak el fölöttünk. De azt is tudnunk kell, hogy sosem késõ megfontolni õket. Fõleg, ha újra hallhatnánk valamennyit. Talán ezért is volna minden, idegenbõl átvett emlékmûsornál fontosabb, hogy a világ plébánosától magyarországi látogatásainak képeivel köszönjön el a magyar média. Más nációk is így temetik Karol Wojtylát, csehek, szlovákok, angolok, lengyelek… Csak mi, magyarok félnénk befogadni hozzánk intézett szavait annak az embernek, akinek a tán leggyakrabban leírt és kimondott felszólítása így hangzott: Ne féljetek!?