Iskolai perverziók

Most aztán ki vagyunk segítve. Van ez a titokzatos országos középiskolai felmérés, amelyet támogat is meg nem is a feneketlen bukszájú Oktatási Minisztérium, s amely első látásra is tudománytalan: csak annyi benne a biztos, hogy ezúttal nem Vásárhelyi Mária volt a kérdezőbiztos. Talány, hogy miért kell tanárokat és diákokat a jelenig érő történelmi személyiségek elutasításáról kérdezni, majd az eredményt mindenhová szétküldözni: hiszen a regnáló pártok – beleértve az anti-Klebelsberg Magyar Bálintot is – szavakban amúgy távol tartanák az aktuálpolitikát az iskolától. De ha már mindenképp muszáj lajstromozni és bélistázni, érdemes ügyelni a részletekre is.
E konfúz felmérés szerint a magyar középiskolások Adolf Hitler és George W. Bush után Medgyessy Pétert, a pedagógusok meg Orbán Viktort tartják a legellenszenvesebb politikusnak. (Busht duplaannyian utasítják el, mint Oszama bin Ladent. Ennyit a „gonosz tengelye” címkéjű antiterrorista ideológia világméretű sikerességéről.) Orbán e lajstrom szerint a tantestületekben utáltabb személy Szálasi Ferencnél is, ami egyrészt komoly kételyeket ébreszthet a magyar pedagógusok Orbánnal antipatizáló halmazának történelmi tájékozottságát illetően, másrészt tájékozódási pontokat adhat a felmérés valós megrendelői körével kapcsolatosan. (Megjegyzem, a választható elutasítandók között valahogy nem szerepelt liberális politikus. Bár az is lehet, hogy egyszerűen senkit nem találtak, aki történelmi személyiségnek mondható.) Ugyanakkor a tanárok a Fidesz elnökét egyúttal a második legelfogadottabb közéleti személynek is rangsorolták, míg Gyurcsány Ferencet holtversenyben a sor legvégére tették – ami azt mutatja, hogy aki Orbánt utálja, az attól még nem szereti meg automatikusan Gyurcsányt.
Ezért írtam, hogy most aztán ki vagyunk segítve. A perverz ötletgazdák ugyanis a harmadik évezred elejének Magyarországát – bár szándékaik ellenére – mégiscsak valós fényben világítják meg. Feledve ugyanis Busht, Hitlert, Oszamát meg Szálasit (vajon hol van erről a listáról Sztálin meg Kádár?), a felmérősdi eredménye rámutat arra a tényre, hogy – legyen bármilyen színezetű kormánya az országnak – a véleményalkotás lényegében Orbán Viktor személye körül forog. S ennek nem csupán az az oka, hogy a túlsúlyos kormánypárti médiában sokszor annyi kritika fogalmazódik meg az ellenzék vezetőjével szemben, mint amennyi a Medgyessy–Gyurcsány-kormányzás mélyrepülésével foglalkozik, hanem az, hogy tényleg nincs rajta kívül történelmi személyiség a porondon. A mi korunk: Orbán kora. Ha tehát alternatíva fogalmazódik meg vele szemben, az szükségképpen nem állít, hanem őt tagadja. Emiatt aztán felcserélődik ok és okozat: a komprádor értelmiség az ellenzéki politikust hatalomgyakorlónak maszkírozza; a demokrácia működtetőjévé pedig nem a támogatottság, hanem az elutasítottság válik.
Vajon a középiskolai diákok bölcsebbnek vagy ostobábbnak tekinthetők-e tanáraiknál, amikor Medgyessyt romlatlan ösztönnel ellenszenvesebbnek tekintik, mint Orbánt? A felnőttek (ez esetben a pedagógusok) a kétféle kreatúra, kétféle politikai kínálat között rangsorolnak, a nagyobb esendőséggel, emberi gyarlósággal rokonszenvezve – míg a diákok a stílus púderrétege mögül hajlamosak kihámozni a tartalmat is. Ha a jelmez alatt nincs valóságos színész, ha a politikus orcája mögött nincs valóságos program, az feldühíti őket. Néhány év múlva hosszú sorokban ott kanyarognak majd az urnák előtt, s nem feszélyezi őket elnézőbb tanáraik véleménye. Magyarország sorsa tehát mégsem reménytelen – addig meg fél lábon is kibírjuk…