Üres a kapu

Örökké felejthetetlen marad az a pillanat az életemben, amikor kifutottam az utcára a kiskapun, hónom alatt az új lasztival. Az apám vette Újvidéken, és valódi futball-labda volt. Igazi, nem mint az addigiak. Belerúgtam, nagyot pattant, szinte dörrent, s hívó hangjára percek alatt kinyíltak a kiskapuk, és utcára futottak a gyepsori srácok. Bakos Andris volt az első, őt követte Góbor Matyi, majd a többiek, a Bujdosó gyerekek, a kis Kókai Misi. Aki cipőben érkezett, rögtön lerúgta, mert meztélláb lehet csak igazi futballt játszani. A cipőkupac mellé oda került a rékli, a kopott szvetter vagy a kabát.
Az egyik kapu a Kothai-ház előtt volt, a másik meg Bujdosóéké előtt. Kapufélfának egy ruhadarab is megfelelt, az egyiknek Bakos micisapkája, a kapuban meg a kis Varga Misi állt. Pillanatok alatt megalakult a csapat, később nevet is adtunk neki: Gyepsoriak Labdarúgó Egyesülete, ami rövidítve így hangzott: GYLE. Ilyen rövidített feliratot is készítettünk.
A csapatkapitány én voltam, ezt kikötöttem mint labdatulajdonos már a legelején. Csak az játszhatott a csapatban, akire én rámutattam. Nagyobb dologidőben csak egy kapura játszottunk. Ilyenkor a nagy csapat zöme a szüleinek segített munkálkodni a határban. Olykor magam is kedvet kaptam arra, hogy kapus legyek, legalább kifújom magam egy kicsit, aztán futottam a helyemre, a bal szélre, a kapuba meg a kis Varga állt. Ő védett a legjobban. Rávetődött a labdára, ha kellett, nem kímélve nadrágját és ingét. De ha úgy hozta a helyzet, akkor harapott és karmolt is. Azt mondták róla, hogy a szívével véd.
A pálya az utca volt göröngyeivel és apró levezető árkaival, de nekünk nagyon megfelelt. Igaz, betörtünk közben néhány ablakot, aminek költségét aztán sikerült lesírnunk. Mert pénzünk nem volt, csak hancúrozó kedvünk.
A legelőre futó utca bal oldalán lakók szervezték az egyik csapatot, a jobb oldalon lakók meg a másikat. Néha összekeveredtünk. Góbor Matyival és Bakos Andrissal titokban kidolgoztunk egy támadási tervet, ami nagyon bevált.
Intésemre a jobb oldalon futott Matyi, onnan átpasszolta a labdát Andrisnak, aki elém tálalta. S én bal külsővel védhetetlenül belőttem a kapuba. A csel ellen nem tudtak védekezni, és alkalmazása sok győztes gólt eredményezett nekünk.
A Dobosi Feri készítette régi rongylabda értékét vesztve vált egyik kapufa jelképévé, de azért megtartottuk, mert az volt a fiúk véleménye, hogy jöhet még zord idő, amikor ráfanyalodunk. Ha mondjuk kilyukadna a bőrlabdánk. Mert már ilyesmi is előfordult. Ezért Feri mindig elhozta magával a meccsre a régi focit.
Az utóbbi időben egyre többször gondolok vissza ezekre az izgalmas mérkőzésekre. Képzeletben hazafutok álmatlan éjszakáimon, számba veszem a régi gárdát, és nagyot rúgok abba a régi labdába. Olyan magasra röpül, hogy alig tudom követni a tekintetemmel.
A múlt héten is a Gyepsoron jártam, régi házunk kiskapuján futottam ki az utcára. Végigrohantam a kis parasztházak előtt, bezörgettem az ajtókon, ablakokon, de senki sem jött ki, mintha mély álomba merevedne az utcánk.
Kiáltozhatnám a fiúk nevét is, ha nálam volna az a régi irkalap, amelyre felírtam a csapatot. De tudom, hiába kiáltoznék, nem hallaná meg senki. Pedig jó volna összedugni a fejünket, együtt örülni valaminek, vagy inkább kipanaszkodni magunkat a mostoha sors miatt, amely ránk telepedett, és a torkunkat szorongatja. Mindenki elmondaná, ami fáj neki, és egymás kezét fognánk, mint régen. Ki értené meg közülük ezt a mai életet, a szorongást, a nélkülözést, a bizonytalanságot, sokak hontalanságát? Az embertelenséget? A nagy-nagy ámításokat?
Talán most kellene bemutatnom azt a régi, bevált cselt, amelyet annyit alkalmaztunk eredményesen: szélről átpasszolják a labdát nekem, én meg bal külsővel a kapuba rúgom. Futok lihegve, aztán az utca közepén hirtelen megállok.
Üres a kapu! Védtelen! De labdám sincs. Minek is volna?
Annak a gyepsori csapatnak nagyobb része a partizánok által megásott tömegsírokban pihen…