Válogatás II. János Pál gondolataiból

Ne féljetek! Nyissátok ki, sőt tárjátok szélesre a kapukat Krisztus előtt, az ő üdvözítő hatalma előtt! Nyissátok meg az államok határait, a gazdasági rendszereket éppúgy, mint a politikai rendszereket, a kultúra és a civilizáció, a fejlődés tág tereit! Ne féljetek!
(Beiktatási beszéd, Vatikán, 1978. október 22.)

Pápaságom kezdete óta gondolataimat, imádságaimat, cselekedeteimet egyetlen vágy mozgatta: tanúskodni arról, hogy Krisztus jelen van és működik egyházában. Folytonosan keresi az elveszett bárányt, visszavezeti az akolba, bekötözi sebeit, ápolja a gyenge és beteg bárányt, védi az erőset. Ezért van, hogy az első naptól kezdve nem szűntem meg kiáltani: „Ne féljetek befogadni Krisztust, elfogadni az ő hatalmát! Ma is erővel ismétlem: „Nyissátok ki, sőt tárjátok szélesre a kapukat Krisztus előtt!” Hagyjátok magatokat vezetni Általa! Bízzatok szeretetében!
(Hálaadó beszéd pápasága 25. évfordulóján, Róma, 2003. október 16.)

Béke és vallásközi párbeszéd

„SOHA TÖBBÉ ERŐSZAKOT!
SOHA TÖBBÉ HÁBORÚT!
SOHA TÖBBÉ TERRORIZMUST!
ISTEN NEVÉBEN MINDEN VALLÁS HOZZON A FÖLDRE
IGAZSÁGOT ÉS BÉKÉT,
MEGBOCSÁTÁST ÉS ÉLETET,
SZERETETET!”
Itt az idő, hogy tudatosan legyőzzük az ellenségeskedés kísértését, mely végigkíséri az emberiség vallásainak a történetét. Amikor e kísértések a vallásra irányulnak, a vallás tökéletesen éretlen arcát mutatja. A valódi vallásos érzés inkább Isten misztériumának, a jóság forrásának megtapasztalásához vezet, ami a népek közötti tisztelet és harmónia forrása: a vallás valójában az erőszak és a konfliktus fő ellenszere.
(Vallásközi imanap a békéért, Assisi, 2002. január 24.)

A Nagy Jubileumot előkészítő évek folyamán az egyház (…) megpróbált nyitni a többi vallás felé… A kulturális és vallási pluralitás korában, amilyennek az új évezred társadalma ígérkezik, szükség van erre a párbeszédre, hogy általa biztosítsuk a béke feltételeit, s eltávolítsuk az emberi történelem oly sok korszakát átvérző vallásháborúk rettenetes kísértetét. Az egyetlen Isten nevének egyre inkább a béke nevévé és a béke parancsává kell válnia. (…) Nekünk, keresztényeknek az a feladatunk, hogy a dialógus folyamán is tökéletes tanúságtételt nyújtsunk a bennünk élő reményről (vö. 1 Pt 3,15).
(II. János Pál pápa: „Novo Millennio Ineunte” apostoli levél, 55–56.)

Folytatni kell tehát a dialógust a zsidósággal, hogy a kölcsönös kapcsolatokból új tavasz fakadjon. E dialógust minden egyházi közösségnek gyakorolnia kell, amennyire a körülmények ezt megengedik, s együtt kell működniük a zsidó vallás híveivel. (…) Ebben az összefüggésben azonban meg kell emlékeznünk arról a nem kevés keresztényről is, akik olykor életük árán is, főként az üldözéses időszakokban segítették és mentették „idősebb testvéreiket”.
(„Ecclesia in Europa” apostoli buzdítás, 2003. június 28.)


Európáról
Az egyház érdeklődése Európa iránt az egyház természetéből és küldetéséből születik. Az egyháznak ugyanis a századok folyamán nagyon szoros kapcsolatai voltak földrészünkkel, annyira, hogy Európa szellemi arcát nagy misszionáriusok erőfeszítései, szentek és vértanúk tanúságtétele, szerzetesek, remeték és lelkipásztorok fáradhatatlan munkája formálta. Európa az ember bibliai fogalmából nyerte a maga humanista kultúrájának legjavát, merített indításokat szellemi és művészi alkotásaihoz, dolgozta ki a jogi normákat, s nem utolsósorban előmozdította a személy méltóságát, az elidegeníthetetlen jogok forrását.
(„Ecclesia in Europa” apostoli buzdítás, 2003. június 28.)

Emlékeztetnünk kell az ókori görög és római szellemre, a kelta, germán, szláv, finnugor népek, a zsidó kultúra és az iszlám világ hozományára. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy e különböző szellemiségek történetileg a zsidó–keresztény hagyományban találkoztak olyan erővel, mely képes volt valamennyit összhangba hozni, megerősíteni és támogatni.
(„Ecclesia in Europa” apostoli buzdítás, 2003. június 28.)


A kultúra és a művészet világához
Az egyháznak szüksége van a művészetre, az irodalomra, a zenére, a festészetre, szobrászatra és építészetre, mert „fölfoghatóvá, sőt amennyire lehet, vonzóvá kell tennie a lélek, a láthatatlan, az Isten világát”, s mert a művészi szépség mint Isten Lelkének megcsillanása és a misztérium rejtett megjelenése fölhívás Isten – a názáreti Jézusban láthatóvá vált – arcának keresésére.
(„Ecclesia in Europa” apostoli buzdítás, 2003. június 28.)

Isten tehát létbe hívta az embert, és feladatul adta neki, hogy művész legyen. A művészi alkotásban bizonyul leginkább Isten képmásának az ember. Feladatát elsősorban azáltal valósítja meg, hogy saját emberségének csodálatos anyagát formálja, továbbá a körülötte lévő világot is alkotó módon uralja. Az isteni művész szeretettel közeledik a művész ember felé, s ad neki egy szikrát isteni bölcsességéből, amikor arra hívja, hogy legyen részese teremtő erejének.
(Levél a művészeknek, 1999. április 4.)


A nőkről
Az egyház szüntelenül fölemeli hangját, hogy tiltakozzék a nők ellen elkövetett jogtalanságok és erőszakosságok ellen, bárhol és bármely körülmények között is történjenek. Kéri, hogy valóban alkalmazzák a nőt védő törvényeket, és hatásos eszközökkel lépjenek föl a reklámok nőket megalázó képei és a prostitúció csapása ellen; óhajtja, hogy az anyák családon belüli szolgálatát – éppen úgy, mint az apákét – úgy tekintsék, mint a közjó szolgálatát, pénzbeli elismeréssel is.
(„Ecclesia in Europa” apostoli buzdítás, 2003. június 28.)

Hála neked, nő, aki édesanya vagy, aki egyedülállóan örömteli és fájdalmas tapasztalattal anyaöllé leszel az ember számára; aki a világra jövő gyermek számára Isten mosolyává leszel, aki első lépéseit irányítod, gondját viseled, míg felnő, és olyan pontot jelentesz további életútján, ahová mindig visszatérhet.
Hála neked, nő, aki feleség vagy, aki sorsodat visszavonhatatlanul egy férfiéhoz kapcsolod, önmagatok kölcsönös elajándékozásában szolgálva a közösséget és az életet.
Hála neked, nő, aki leány és nővér vagy, aki érzékenységeddel, intuitív adottságoddal, önzetlenségeddel, állhatatosságoddal gazdagítod a szűkebb családot, s általa a társadalom egész életét.
Hála neked, dolgozó nő, aki a szociális, gazdasági, kulturális, művészeti és politikai élet minden területén jelen vagy – azért, hogy nélkülözhetetlen módon hozzájárulsz az értelmet és az érzelmet összekapcsoló kultúra fölépítéséhez, az életnek a „misztériumra” mindig fogékony értelmezéséhez, az emberibb gazdasági és politikai struktúrák létrehozásához. (…)
Hála neked, nő, azért, hogy nő vagy! Női mivoltodban gyökerező érzékenységeddel gazdagítod a világ megértését, és hozzájárulsz az emberi kapcsolatok teljes igazságához.
(Levél a nőknek, 1995. június 29.)


A fiatalokhoz
Igazából Jézus az, akit kerestek, amikor a boldogságról álmodoztok; Ő az, aki vár rátok, amikor semmi sem elégít ki abból, amit találtok; Ő a szépség, ami annyira vonz benneteket; Ő az, aki provokál benneteket a radikalitás szomjúságával, ami nem engedi meg nektek, hogy alkalmazkodjatok a megalkuvásokhoz; Ő az, aki arra indít titeket, hogy letegyétek az álarcokat, amik hamissá teszik az életet; Ő az, aki látja szívetekben a legigazabb döntéseket, amiket mások el akarnának fojtani. Jézus az, aki felébreszti bennetek a vágyat, hogy valami nagyot kezdjetek az életetekkel, az akaratot, hogy egy ideált kövessetek, hogy elutasítsátok a süppedős középszerűséget, a bátorságot, hogy alázattal és kitartással elkötelezzétek magatokat önmagatok jobbítására, valamint a társadalom javítására, emberibbé és testvéribbé tételére.
(XV. Ifjúsági Világtalálkozó, Róma – Tor Vergata, 2000. augusztus 19.)

Amikor találkozom a fiatalokkal, a világ bármely táján, mindenekelőtt azt várom, amit ők akarnak nekem mondani magukról, társadalmukról, egyházukról. És ezt mindig tudatosítom is bennük: „Egyáltalán nem az a fontosabb, amit én fogok nektek mondani: az a fontos, amit ti mondotok nekem. Nem szükségképpen szavaitokkal mondjátok el, hanem jelenlétetekkel, éneketekkel, esetleg táncotokkal, előadásaitokkal is, s végül pedig lelkesedésetekkel.”
Nem igaz, hogy a pápa vezeti a fiatalokat a földgolyó egyik végétől a másikig. Inkább a fiatalok vezetik őt. És ha éveinek száma gyarapszik is, arra buzdítják, legyen fiatal, nem engedik, hogy elfelejtse élményét, a fiatalság felfedezését, és a fontosságot, amivel a fiatalság bír minden ember életében.
(Átlépni a remény küszöbén, 1994)


Az életről
Miért érték az élet? A kérdés végigvonul az egész Szentíráson, és első lapjaitól kezdve hatásos és csodálatos választ kap. Az az élet, melyet Isten az embernek ajándékoz, teljesen más, mint az összes teremtett élőlények élete, amennyiben, jóllehet rokon a föld porával, a világban Isten megnyilvánulása, jelenlétének jele, dicsőségének nyoma. (…) Az élet leheletének isteni eredete magyarázza az örök elégedetlenséget, mely kíséri az embert életének minden napján. Mert Isten alkotta, Isten eltörölhetetlen jegyét hordozza magában, és természete szerint feléje törekszik.
(„Evangelium vitae” enciklika, 1995. március 25.)

Gyenge és védtelen emberek – különösen is a még meg nem született gyermekek – sokaságának élethez való alapvető jogát tiporják el ma. Ha az egyház a múlt század végén nem hallgathatott a munkásokat ért igazságtalanságok láttán, még kevésbé hallgathat ma, amikor a múlt sajnos meg nem oldott szociális igazságtalanságaihoz a világ oly sok részén csatlakoztak még súlyosabb igazságtalanságok és elnyomások, s ezeket ráadásul összekeverik az új, most alakuló világrend elemeivel.
(„Evangelium vitae” enciklika, 1995. március 25.)

Az emberi élet nem válhat sohasem tárggyá: a fogantatástól a természetes halálig az emberi lény sérthetetlen jogok alanya, amelyeket a szabadságnak tiszteletben kell tartania. Ezért szükséges, hogy az államok ezen bonyolult kérdésekben szerves és világos, biztos etikai alapokon nyugvó törvényeket hozzanak a felbecsülhetetlen értékű emberi élet védelmében.
(Úrangyala imádság, 2003. február 2.)


Bocsánatkérés
Mindazért, amivel ki-ki a saját magatartásával felelős e bajokért, és hozzájárult az egyház arcának eltorzulásához, alázatosan bocsánatot kérünk. Ugyanakkor, miközben megvalljuk a saját bűneinket, megbocsátjuk mások ellenünk elkövetett bűneit. A történelem folyamán a keresztények számtalanszor szenvedtek elnyomást, hatalmaskodást, üldözéseket a hitük miatt. Miként e visszaélések áldozatai megbocsátottak, úgy megbocsátunk mi is. A mai és a mindenkori egyház kötelességének érzi: e szomorú események emlékezetét megtisztítsa a harag és a bosszú minden indulatától.
(Jubileumi bocsánatkérés, 2000. március 12.)


Az Egyházról
Az európai keresztények feladata, hogy továbbra is valóságosan mutassák meg a Föltámadottat azáltal, hogy bensőséges közösségben élnek ővele. Olyan közösségre van szükség, amely a Boldogságos Szűz Mária – aki az egyház előképe és modellje a hitben és az életszentségben – szemlélésében és követésében őrzi a belső élet és a liturgikus élet iránti érzéket.
(„Ecclesia in Europa” apostoli buzdítás, 2003. június 28.)

Megismétlem a fölhívást, hogy szerezzük vissza az Úr napjának mély jelentését: a szentmisén való részvétellel, és keresztény és testvéri örömben gazdag pihenéssel kell megszentelni. Úgy kell megünnepelni, mint az egész istentisztelet központját, mely szüntelenül hirdeti az örök életet, éleszti a reményt, és bátorít az életre. Ezért bátran meg kell védeni minden támadástól, és oda kell hatni, hogy a munkaszervezésben tartsák tiszteletben, hogy a vasárnap az ember és általa az egész társadalom javát szolgálja.
(„Ecclesia in Europa” apostoli buzdítás, 2003. június 28.)


A szenvedésről
Ahhoz, hogy a szenvedés miértjére adott igazi választ megérthessük, tekintetünket az isteni szeretet kinyilatkoztatása felé kell fordítanunk. Ez minden létező végső forrása. S egyben leggazdagabb forrása a szenvedés értelmének is, amely mindig titok marad. Tudatában vagyunk annak, hogy magyarázataink elégtelenek, nem tudjuk egészen megragadni a misztériumot. Krisztus utat nyit hozzá és felfedezteti velünk a szenvedés miértjét, ha képesek vagyunk megragadni az isteni szeretet mélységét. (…) A szeretet az a forrás, amelyből a legteljesebben fakad a szenvedés értelmének kérdésére küldött felelet. Ezt a feleletet Isten Jézus Krisztus keresztjében adta meg az embernek.
(„Salvifici doloris” enciklika, 1984. február 11.)

Századok, nemzedékek tapasztalták, hogy a szenvedésben sajátos erő lakozik, sajátos kegyelem, amely belsőleg Krisztushoz közelíti az embert. (…) Minél orvosolhatatlanabbul beteg, teljes egészében legyöngült a test, minél élet- és cselekvésképtelenebb az ember, annál jobban megmutatkozik a belső érettség és a lelki nagyság, amely megrendítő tanúságtétellé válik az egészséges, normális emberek számára.
(„Salvifici doloris” enciklika, 1984. február 11.)


A magyarokhoz
Szeretném azt gondolni, hogy ez az értékes és máris nagyon szeretett kápolna az imádság és az elmélyülés helyévé válhat azon keresztények és jóakaratú emberek számára, akik egy egyesült Európa hatékony békeszerzői kívánnak lenni.
(A vatikáni Magyarok Nagyasszonya-kápolna felszentelésekor,
1980. október 8.)

Ma Róma püspöke, Szent Péter utóda köszönti a magyar nemzet minden fiát; köszönti azokat a magyarokat, akik e hazában élnek, és azokat, akik annak határain kívül laknak. Köszönti mindazokat, akik lélekben ragaszkodnak Szent István koronájának közös örökségéhez.
(Hősök tere, 1991. augusztus 20.)

Szent István beillesztette Magyarországot az európai nemzetek közösségébe, amikor elfogadta a földrész közös társadalmi formáit és keresztény hagyományait, s befogadta az országba az idegeneket, különösen a zarándokokat. Így történt, hogy az ősi Magyarország hamarosan olyan nemzetté vált, mely mindenki számára híres volt vendégszeretetéről és kedvességéről. Ti Európa közepén éltek, különböző népektől és nemzetektől körülvéve. Csak akkor lesz boldog és biztonságos a házatok, ha nagylelkűen a „közös európai ház” építésén fáradoztok a nyitottság, a szolidaritás és az együttműködés szellemében.
(Hősök tere, 1991. augusztus 20.)

Ti, kedves magyar testvéreim,