Külföldön nagy szeretettel fogadják műveit, a nagyvilágtól talán több kitüntetést is kapott, mint idehaza. A szobrászművésznek is a nagyvilág a hazája, akár a muzsikusnak, az énekesnek? Vajon a külföldi sikerek közepette sem felejti el Szmrecsányi Boldizsár, hogy magyarnak született?
– Ennyire határozottan azért nem mondanám, hogy külföldön ismertebb lennék, mint idehaza. Magyarországon is sok kiállításon veszek részt, de úgy hozta a sors, hogy gyakran megfordulok Itáliában, Franciaországban, és nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanom az ottani művészekkel. Ezért négy-öt éve több tárlatukon is szerepelhettem. A hazai elismerések közül a Nemeskürty István révén kapott Corvin-ösztöndíjra vagyok a legbüszkébb. A külföldi díjak közül első helyen a 2003-ban megnyert párizsi őszi szalon – a száz esztendővel azelőtt a haladó művészet istápolására létrehozott Salon d’Automne – szobrászdíját említeném, a Sandoz-díjat, majd pedig az 1935-ben alapított Salon Violet fődíját, a Medaille d’Ort. Ezek igen komoly elismerések, boldog vagyok velük.
– Mikor határozta el, hogy képzőművész szeretne lenni? Gyermekfejjel is erre a pályára készült?
– A művészet mindig jelen volt a családunkban, felmenőim között több képzőművészt is számon tarthatok. Ükapám Lechner Ödön építész, dédapám Szmrecsányi Ödön festőművész, nagyapám ifjabb Szmrecsányi Ödön építőművész, a nyáron Fonyódon családi kiállításon mutatkozom be velük. Ám ha a művészet állandóan jelen volt is az életünkben, kisgyermek koromban engem a biológiától kezdve sok minden érdekelt. Hosszú időn keresztül ornitológusnak készültem, szinte minden nyarat ornitológustáborban töltöttem. Ágasvártól a Mátráig számos tájat bejártam, figyeltem a madarakat, de rajzolni is nagyon szerettem. Sportolni is. A manuális készségemre többen is felfigyeltek, jártam fel a Várba, a Szabados Árpád által vezetett GYIK-műhelybe, az általános iskolás korú gyermekeknek szánt képző- és iparművészeti körbe, Sinkó István foglalkozásaira, de tizenhárom-tizennégy éves koromtól a Ferenczy Istvánról elnevezett képzőművészeti körbe is beiratkoztam. Ott ismerkedtem meg Marosits István szobrászművésszel, aki zseniális szobrászórákat tartott a kör fiataljainak. Miközben őt hallgattam, döntöttem el, hogy szobrász akarok lenni. Summa summarum, első gimnazista koromtól fogva készültem rá tudatosan, hogy szobrász legyek. Odahaza természetesen minden lehetséges módon támogatták ezt az elhatározásomat, a szüleimnek alapelvük volt, hogy kit merre vonzanak a képességei, abba az irányba segítsék, egyengessék haladását.
– Szobrászművésznek lenni nem csak elhatározás kérdése. Nem is csupán az iskoláké, a mestereké, hanem a példaképeké is. Szmrecsányi Boldizsárnak kik a példaképei?
– Az újkőkori ősember által készített őszinte, szép tárgyakkal kezdem a sort, ezekből az alkotásokból ugyanis tízezer év távlatából is sugárzik az anyag szeretete. De ugyanezt látom az egyiptomi, az ógörög, a római vagy a reneszánsz mesterek munkáin is, függetlenül attól, hogy ismerjük-e a nevüket ezeknek az alkotó embereknek. Őket követem, amikor szinte kizárólag nemes anyagokat választok munkáimhoz, és nem törődve az idővel, azokat faragom, csiszolom boldogan. Rohanó világunkban, amikor mindent a pénz határoz meg, nemigen szeretnek követ faragni. Főleg úgy nem, hogy amikor már kész a mű, több héten át kézzel csiszolja az ember a felületét. Az ilyen munka túl sok időt rabol el az életünkből, ezt tartják egyesek. Órabérrel mérik a műalkotást, nem pedig szeretettel. A legnagyobb mesternek világéletemben, még ha ez nem is látszik a munkáimon, Michelangelót tartottam, az iránta érzett csodálatom, azt gondolom, halálom órájáig tart. Az alkotás iránti őszinte alázatát próbálom követni.
– A nagy példakép után illő is, hasznos is a mesterei felől kérdezősködni…
– Az alapokat Marosits Istvántól kaptam. Amikor Ausztriába, a bécsi képzőművészeti akadémiára kerültem, Johannes Avramidis görög szobrászművész osztályában tanultam. Jó tanár volt, a Somogyi József vezette budapesti akadémiát, ahová első próbálkozásra nem vettek föl, mégis többre tartottam, ezért ismét felvételiztem Budapesten, ezúttal már sikeresen. Sokat értem a bécsi esztendő alatt. Két és fél évig, haláláig Somogyi József volt a mesterem. Aztán Bencsik István vette át az osztályunkat, a kővel általa ismerkedtem meg. Kezdetben ugyanis féltem a kőtől. Bronzot öntöttem, mintáztam, de követ faragni sosem mertem. Amikor azután az első szobromat kifaragtam – kaptam egy darab carrarai márványt, sellőfejet faragtam belőle, édesanyámék ma is őrzik –, egyértelművé vált a számomra, hogy ezt nem lehet abbahagyni.
– Hogy van ez: kap egy követ, és belelát egy figurát, vagy elképzel egy szoboralakot, és keres hozzá alkalmas nemes anyagot?
– Mind a két variáció előfordult már. Sokat rajzolok, és a rajzokból kiindulva keresek követ a megvalósítandó kompozícióhoz, vagy pedig találok egy olyan gyönyörű formájú követ, amely szinte magától adja a gondolatot, hogy milyen szobrot faragjon belőle az ember.
– Picinyke budai műtermében hófehér, galambszürke s éjfekete szobrok sorakoznak. Melyik kő honnan érkezett, és milyen gondolatokat pattintottak ki a művész fejéből?
– A hófehér szobrok carrarai márványból valók, nem is akármilyen carrarai márványból, hanem a márványok királyából, carrarai statuarióból. Ehhez a kőhöz egyedül Carrarában lehet hozzájutni. Most, hogy hazánk is tagja lett az Európai Uniónak, elképzelhető, hogy egy-két itteni kövesmesternél is felbukkannak talán. Igazából nem reménykedem benne, mert ez a fajta „top márvány” az eredeti helyszínen is rettentően drága. Ott jutottam hozzá én is, amikor néhány alkalommal hosszabb ideig Carrarában dolgoztam. Henry Moore és a többi nagy szobrász mind ilyen márvánnyal dolgozott.
– Évszázadok óta a carrarai kőfejtők szolgáltatták a márványt a legjelentősebb mestereknek. Nem kell tartani tőle, hogy az eredeti lelőhelyek egyszer csak kimerülnek?
– Szorongva figyelem én is, valahányszor Carrarába érkezem, milyen elképesztő mennyiségben bányásszák a hatalmas hegyeket. A hófehér kő nem a mélyből származik, hanem a felsőbb rétegekből, tagadhatatlan, hogy egyre kevesebb van belőle. Ha olyan emberek kezei közt vannak a bányák, akiknek semmi más nem számít, csak a pénz, hamarosan elfogy ez a pompás minőségű kő. Ha ellenben a bányászok maguk rendelkeznek fölöttük, azok tehát, akik számára létkérdés az ésszerű kőfejtés, talán még nem kell nagyon aggódnunk a statuario jövője miatt. Michelangelo korában ez a gond még nem létezett, az ő műveihez még felszíni kőfejtéssel nyerték a követ. Ma a föld mélyéből is hoznak föl márványt, szürkét, színezettet, más minőségű kő az, mint a felszíni.
– A márványon kívül mivel szeret még dolgozni?
– Bronzzal, terrakottával, pirogránittal, ami voltaképpen nem más, mint keményebb terrakotta. Agyag, samottal összekeverve, 1300 fokon kiégetve. Elvágni csak gránitkoronggal lehet. Mostanában egyre több bronzszobrot öntetek, számozott példányokat.
– Ha már itt tartunk: kik a megrendelői, a gyűjtői?
– Vevőim többnyire külföldiek, általában tekintélyes gyűjtemények tulajdonosai. De magyarok is megkeresnek, önkormányzatok, intézmények, megrendelői minőségben is.
– Köztereken hol állnak alkotásai?
– Budapesten a XII. kerületi önkormányzat melletti „zenetéren” állították fel Erkel Ferencet ábrázoló mellszobromat, és ugyanebben a kerületben látható Szent Márton-domborművem is.
– Mind a kettő realista alkotás…
– Brazíliában egy nemzetközi szobrászszimpóziumon faragtam azt a nőalakot, amelynek a háromméteres változata egy dél-brazíliai múzeum elé került. Carrarában pihen az Elesett harcos, a Loire völgyében, egy középkori városka kórházának a bejárata előtt áll a Jó pásztor háromméteres változata.
– Aki a műtermében látható szobrok alapján tematikai „leltárt” szeretne készíteni, akár azt is mondhatná, Szmrecsányi Boldizsárt voltaképpen kevés téma foglalkoztatja: a szakralitás, Jézus és követői, a nő és az anyaság, valamint az alkotásban, a tevékenységben kiteljesedő egyén. Az emberi életről vallott nézeteinek legfontosabb fejezetei ezek a következetesen ismétlődő témakörök?
– Van, amikor a megrendelő maga hozza a témát, a Szent Márton-domborművet adott helyre kellett elkészítenem, rendelésre. Szent Ferenc története azonban mindig is foglalkoztatott, főként a legendája. E történet szerint Szent Ferencnek volt egy madara. Az a madár mindig ott ült a vállán, kísérte a szentet mindenhova. Utolsó napján sem vált meg tőle, s amikor meghalt Szent Ferenc, örökre elaludt a madárka is. Ezt a megkapó kapcsolatot akartam én kőbe vésni, mégpedig úgy, hogy a Szentlélekre is utaljak a madár által. A jó pásztorról, Krisztusról, aki egyetlen elveszett bárányának is a keresésére indul, Máté evangéliumában olvashatunk. Számos jópásztor-ábrázolást ismerünk, örök téma ez, kétszáz év múlva is ugyanazt fogja mondani az emberiségnek, mint nekünk. Engem is megmozdított, bennem is fontos gondolatokat ébresztett, ugyanakkor különösnek tartottam, hogy a hagyományos ábrázolások szerint voltaképpen nincs semmilyen kapcsolat a pásztor és a meglelt bárány között. Ezért azt gondoltam, a két fejet egymás felé fordítva megpróbálom ezt a szerintem nagyon is létező kapcsolatot kifejezni. Anya és gyermek kötődése mindennapi családi életünk élménye, három kisgyermek édesapjaként születésüktől fogva meghitt közelségből figyelhettem gyermekeim életét. Azt a tiszta, szép érintkezést akartam más és más összefüggésben megörökíteni, amely az édesanya és gyermeke között létezik. Elkoptathatatlan, örök téma ez is. Végigkísérte az emberiséget az ősidőktől kezdve, és végig is fogja, míg ember él a földön. De örök kísérője az emberi sorsnak az élet és a halál is, a tevékenység, az alkotás és az elmúlás. Ezeknek a kifejezésére szántam az Íjászt és az Elesett harcost.
– Márciusban Cannes-ban nemzetközi tárlaton voltak láthatóak a művei, április közepétől Párizs mellett szerepelt közös kiállításon egy francia festőművésznővel. A múlt év végén Koreába utaztak pirogránit alkotásai. Járt Brazíliában, gyakorta megfordul Itáliában, de mindig hazatér Magyarországra, Budára, a Balaton partjára. Mit jelent a XXI. század világjáró művészének, hogy magyarnak született?
– Nekem mindig is sokat jelentett a szülőhazám. Sokat jelent ma is. Itt nőttem fel, biztos vagyok benne, itt is kell majd meghalnom. Amit ebben a kis országban kaptam, nem másutt, hanem Magyarországon, azt szeretném mindenütt a világban megmutatni. Hadd lássák az emberek, mi mindenre vagyunk képesek mi, magyarok. Azt tartom, bárhol fordultam meg eddig, és elismeréseket, díjakat kaptam, a hazámnak arattam sikert, nem csak magamnak.
– Fonyódon olyan, az enyészettől szinte az utolsó pillanatban lelkes fonyódi polgárok által megmentett villában fog kiállítani, ahol a két világháború között a korabeli magyar képzőművészeti élet színe-virága megfordult, az ön felmenői mellett Szinyei Merse Pál, Mednyánszky László… Nem szokott eltűnődni rajta, miként vélekednének ezek a művészek a Boldi feliratú alkotásokról, ha köztünk lehetnének?
– De, nagyon sokszor elgondoltam ezt magamban, már csak azért is, mert mióta az eszemet tudom, hallom, miként emlegetik a családban ükapámat, Lechner Ödönt. Nálunk ő az etalon. Valahogy fel kellene zárkóznom hozzá. Valamilyen szintre nekem is fel kellene jutnom, hogy az én ükunokáim is olyan büszkék lehessenek rám, mint amilyen én vagyok az én Lechner ükapámra.
– Talán az ő idejében nem kívánt az életmű kiteljesítése akkora erőfeszítést a tehetséges emberektől, mint a mi igénytelenné lett világunkban.
– A családi iratok ismeretében azt tartom, Lechnernek sem lehetett könnyű helyzete. Főleg, ha arra gondolok, hány szép épületterve nem valósult meg a korabeli belviszályok miatt. Utolsó éveiben szinte koldusbotra jutott a nemzet építésze.
– Mint a reneszánsz mesterek, gondosan ügyel rá, hogy művei minden oldalról tökéletesen megmunkáltak legyenek, ellentétben olyan idők olyan művészeivel, akiket Babits Mihály versben dorgált meg, s akiket csak az alkotás látható része foglalkoztatott. A modern művésznek miért igénye a tökéletesség, noha a kor nem ezt várja tőle?
– Szerintem a szobornak az időtlenségről kell szólnia. Hogy minden időben megállja a helyét. Ezért is választok nemes anyagokat a munkáimhoz. Tökéletességre kell törekednie az embernek, noha tisztában van vele, hogy a tökéletességet soha nem éri el. Ha úgy gondolja, hogy elérte, nagy a baj vele.
– Miközben tökéletességre törekszik, amikor a nyilvánvaló talentumával „gazdálkodik”, érzi valamilyen módon maga körül egy magasabb erő jelenlétét?
– Szerintem mindig érzi az ember, nem csak alkotás közben. A kőfaragásnál például vannak olyan monoton munkafázisok, mint a csiszolás. Majdhogynem olyan az szerintem, mint egy ima. Hívő ember vagyok, nem szégyellem. Ha a szobraim nem adnak többet szemlélőiknek a puszta látványuknál, ha nem a teremtést dicsérik, kár volt fáradozni értük.
origo.hu
Utcai lövöldözés volt a népszerű magyar nyaralóövezetben, többen is megsérültek
