A bizalom és a szavak deficitje

Gyönyörködhetünk valamelyik sztárocska újszülött kisfiának fényképében a heti bulvárban. A csecsemő aranyos, a képaláírás szerint a kis Zebulon már egészen jól kommunikál. Nos, ha Zebulonka ötnaposan nem ordít, integet vagy ásítozik, hanem kommunikál, akkor nekem is lehet bizalomdeficitem. Újabban létezik demokráciadeficit, illetve szeretetdeficit is. Hogy a kifejezés amúgy mit jelent? Kinek mit. Például azt, hogy a rendszerváltás hajnala óta folyamatosan csúszunk bele egy posványos mocsárba, amit leginkább úgy jellemezhetnénk, hogy olyan, mintha…, mintha többpárti…, mintha demokráciában…, mintha élnénk.
A szavak elvesztették eredeti jelentésüket, az ígéreteknek a távoli jövőben sincsenek meg a teljesüléshez szükséges feltételei. A napi beszéd mögött felsejlik az orwelli újbeszéd, ami teljes bizonytalanságba kergeti használóját. Úgy vagyunk, hogy szavak és tettek kibékíthetetlenül szembekerültek egymással, a végeredmény pedig siralmas. Évtizedes politizálás nyomán mára nagyjából elértük, hogy senki nem hisz el senkinek semmit. Hivatalos politikusnak meg végképp kitelt a becsülete. Még azt a kevés kis bizalmi tőkét, amit elspájzoltunk magunknak szűkebb napokra, azt is kifordították, lejáratták, ellopták tőlünk, elhitetve velünk, hogy: „Na és?”, „Mi az, hogy! Nagyon is! Törvényesen és tisztességesen!”
2002 óta az egymást követő szocialista miniszterelnökök mindenfajta civilizált mázat elkoptattak, kifeslik alóluk a posztkádári gondolat, a diktatúra üvegházi csírája, a pöffeszkedő lenézés, a szemben álló felek, másképp gondolkodók semmibevétele. Bizalom pedig volt, ha fenntartásokkal is. Hiszen 2002-ben az MSZP-t mégiscsak visszaszavazták a hatalomba. Az MSZP pedig elhintette szociáldemokratává pingálódásának legendáját. A bizalmat talán ez is táplálhatta, végül is váltógazdálkodás van, miért ne kormányozhatnának jobban, és hatékonyabban, mint polgári elődjük? Az igazságosság és egyenlőség nevében. Az igazságosság és az egyenlőség a szociáldemokrata szocialisták olvasatában azt jelenti, hogy „baloldali érzékenységből” kell segíteni a rászoruló rétegeken. Melyik jobboldali kormány mondja a keresztény- szociális piacgazdaság gyakorlatában, hogy a szegények önhibájukból nyugodtan vesszenek éhen? Összességében semmivel nem segített kevesebbet az Orbán-kormány a rászorulók felzárkóztatásban, mint a Gyurcsány Ferenc által összegányolt családtámogatási vegyes vágott.
A bizalom akkor száll el, amikor a ló kilógatja patás lábát a politika abrakoltatója alól, és azt mondja, fizessenek a gazdagok. Értjük. Fizessenek azok, akikről Gyurcsányék úgy gondolják, még nem húztak le minden bőrt róluk. Aki nem bolond, és rendelkezik némi belátással, az tudja, hogy a baj nagyobb, mint ahogyan azt a közel milliókért fuvolázó szóvivők közlik. (Egyébként minek két szóvivő? Kérdezte már valaki?)
Nincs olyan hét, újabban a hétnek olyan napja, hogy ne jelentenének be áremeléseket, adókat, dézsmákat és pénzelvonásokat. A kormány kapkodva tömi hiánya lyukait, látványos tűzijátékokkal terelve el a nagyérdemű figyelmét: nevezhetjük ezeket köztársasági elnöki választási cirkusznak vagy Orbán Viktor állítólagos szőlőbirtoka firtatásának. Ezek a manőverek zabálják a bizalmat, választásra már csak az marad a koalíció mellett, aki vagy ortodox hívő, vagy a viktimológiai tankönyvek modellje. Miközben a televíziók ontják a győzelmi jelentéseket, mint Rákosi idején, addig most értük el az 1989-es bérszínvonalat. Bár nem mindenki veszi ezt ennyire tragikusan. Brüsszeli képviselőink gyakran ugranak haza, hol egy magyarellenes tüntetésért, hol bálokon táncikálni. Volt esélyegyenlőségi miniszterünk óriási bizalommal övezve vágott neki munkájának, a média kitüntetett kedvenceként. Nem sokáig koptatta a bársonyszéket, távozott Brüsszelbe, értékelhető múlt nem maradt utána. Mennyibe került ez nekünk? A népesség fogyása visszafordíthatatlan. A fülek süketek, a kormány érzéketlen. A népesedéspolitika stratégiai felelőse Szekeres Imre. Bízik benne valaki? A miniszterelnök nagy bábjátékosnak hiszi magát. Működése nyomán a cigányok rasszistának látják a magyarokat. A gyerekes családok megtudták, hogy szegénységük oka a gazdagok családi pótléka. A nyugdíjasok utálhatnak mindenkit, de főképpen az Orbán-kormányt. A munkavállalókat megfenyegették 23 millió románnal, a határon túliaknak megüzenték: nem tartoztok hozzánk. A sorozatos magyarverések Romániában vagy a Vajdaságban nem rendítik meg a magyar parlamentet. Amely testületet amúgy sok minden érdekel, főképpen az, hogy Orbán Viktor és családja mitől gazdagodott olyan ütemben, hogy sem az első száz, sem a második száz leggazdagabb magyar közé sem lehet beszuszakolni őket. Ellentétben miniszterelnökünkkel és kormánya néhány tagjával. De itt erős médiatámogatással bármi lehetséges. Csak néhány tévécsatorna és jó nagy hangerő kell hozzá, hogy megtudjuk, Gyurcsánynak pusztán egy ötven négyzetméteres panellakása van. Erdős Ákos pedig nem volt, nem van és nem lesz Gyurcsány Ferenc üzlettársa. Aki ezt nem hiszi, próbálja leírni az ellenkezőjét.
A közszolgálati televízió nem a közé. A mi adónkból fizetik ugyan, de kormánypárti doboz vált belőle, melyben a leghitelesebbnek kikiáltott műsor vezetőjét az MSZP frakcióvezetője biztosította a miniszterelnök protekciójáról. Mármint a „Péter” „Sándort” látta volna szívesen a tv elnöki székében. A hírműsorokból csak akkor nyerhetünk némileg reális képet, ha minden csatornán minden híradót megnéztünk. Ennyit a közszolgálatba vetett hitességről és bizalomról.
Mennyiben bízhatunk abban a nyilvánosságban, amelyben nyíltan lehet a keresztények kiirtására uszítani, a Himnuszt parafrazeálni, újságírókat börtönnel fenyegetni? Van abban valami báj, hogy feleséget összerugdalni szabad, írni róla tilos. Lopott dokumentumokkal lehet házalni, ezzel zsarolni, s a tényt a tisztelt bíróság tudomására hozni? Az igazságos magyar bíróság némely tagja egyenesen újságírókat perel. Miközben a súlyos milliárdokat sikkasztó bűnözőket évek óta képtelenek hazahozni. Ki bízik a bankokban? Azokban, amelyekhez kötelezően utalják a fizetésünket, de ha az automata, mily malőr, megeszi a pénzünket, akkor várjunk 180 napig, miközben tranzakciónk minden mozzanatát magnó rögzíti. Ha a havi fizetésünk így tűnik el, tűrjünk, és bízzunk. Vagy pereljünk és imádkozzunk. Dávid és Góliát csatája ma az utóbbi fölényes győzelmével végződik.
Miféle bizalom kísérheti azt a száz lépést, amelynek fontos eleme a favágók és takarítónők megadóztatása, de szó nincs arról, hogy a multicégek mekkora nyereséget visznek ki az országból? Minden fillért szeretne a kormány számon kérni rajtunk, minden zsebbe szeretne belekotorni, mindenről szeretné leszedni a sápot. Csak neki nem akarózik elszámolni azzal a hatezermilliárddal, amit az elmúlt három évben elpocsékolt. Azt mondja a miniszterelnök: kifizettük például a nyugdíjakra. Ennek az embernek hisz valaki? Bízik benne valaki? Az a nyugdíjas, aki negyven évig fizette a járulékát, mennyit hisz el neki?
Ha nehezen is, de megszavazta az ország az uniós belépést. Bízva a hatmilliárdos Európa-kampány ígéreteiben. Egy éve vagyunk állítólag teljes jogú tagok. Mitől lett jobb nekünk?