A diktatúra Emlékpontja

Aki nem csupán a jelen ügyes-bajos dolgaival foglalkozik, könnyen rásütik a bélyeget: múltba néző. Hódmezővásárhelyen viszont azt tartják, hogy az a közösség, amely nem dolgozza fel saját emlékeit, történelmét, a mában sem lehet sikeres. Az alföldi városban tradíciói vannak a hagyományőrzésnek, s újabb tanújelét adták: nem félnek szembemenni a kommerszen divatos folyamatokkal, s intézményes kereteket is nyújtanak a múlt és a jelen összekapcsolásának. Egy esztendeje adták át a felújított zsinagógát, valamint a mellette létesített Holokauszt Múzeumot, jövő tavaszra pedig az Emlékpont épülete készül el, amely a település 1944 és 1990 közötti sorsát mutatja majd be.

S miért pont emlékpont? A választ Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója adta meg, aki terveik ismertetésekor úgy fogalmazott: sok ilyen emlékpont kellene az országban, hogy szembenézhessünk múltunkkal, a történelmi féljelennel, hogy megértsük, nem csak fekete és fehér színekből áll öszsze a kép, sokkal árnyaltabb a valóság. Lázár János polgármester mindehhez hozzáfűzte: 1990-től kevéssé beszéltük ki magunkat, közös sorsunkat, s ezek az elfojtott történetek, elemzések okozzák a rendszerváltozás utáni feszültséget s a hiányérzetet. A létrehozók szándéka egyértelmű: pontot kell tenni emlékeinkre, az 1990-ig húzódó történelemre, ha alkotó részesei s nem csak elszenvedői kívánunk lenni a jövőnknek. Hiszen az is igaz: a társadalom, a polgárok túlnyomó hányada inkább elszenvedője volt az utóbbi évtizedeknek. A sok tekintetben felszínes és dilettáns diktatúra egyvalamiben nem ismert könyörületet: a közösségi gondolkodás szétrombolásában.
A hódmezővásárhelyi polgárok közössége viszont nem ismert és nem ismer megalkuvást, s ennek az egybetartozásnak a szimbóluma a vidéken egyedülálló Holokauszt Múzeum, amely a gyönyörűen helyreállított zsinagóga tőszomszédságában kapott helyet. Maga a zsinagóga különösen megkapó látványt nyújt a verőfényes déli napsütésben az alacsonyabb parasztpolgári házak gyűrűjéből kiemelkedő, monumentális tömbjével. A vásárhelyi zsidóság még 1853-ban emeltette a romantikus stílusú imaépületet Busch Miklós szentesi építőmesterrel, de a századfordulón Müller Miksa szegedi építész munkája nyomán kapta azt a szecessziós köntöst, amelyben ma is látható. Vanderstein János, a helyi hitközség elnöke szavainak nyomán tárult fel előttünk az a színes kulturális és hitélet, amelynek színhelye volt egykor a hatalmas belső tér. A legnagyobb vidéki zsinagóga üres, magányos padsorai mégis drámai hátteret adnak a történetnek. A szikár számok tragikus monotonsággal kopognak. 1944-ben nyolcszáz-egynéhány hódmezővásárhelyi magyar zsidóból hétszázharminchét főt lágerbe, százhuszonkettőt pedig munkaszolgálatra hurcoltak el. Ötszáztízen soha nem tértek vissza. Az 1990-ben alakult emlékbizottság adatai szerint háromszázhetvennégyen haltak mártírhalált a deportáláskor, a munkaszolgálat áldozatainak száma pedig kilencvenhat. Mindennél beszédesebb az a tény, hogy a négyszázhetven mártír egynegyede huszonnégy évesnél fiatalabb volt.
Ezek a padok tehát jó ideig nem fognak megtelni a péntek esti istentiszteleteken, ám mint Vanderstein János mondja, miközben kinyitja a tóraszekrényt: mintegy félszázan összegyűlnek minden héten a közös imádságra. Lázár János arról is beszámolt, hogy amikor a páratlan szépségű építmény felújításáról, illetve további sorsáról döntöttek, egyértelmű volt: csak zsinagóga lehet, mert annak építették. Ez a lokálpatrióta közösségformáló szemlélet volt talán az a morális muníció, amely a paraszt Párizsként is emlegetett helység régebbi elöljáróit vezette, amikor Magyarország 1944. márciusi német megszállása után nem hajoltak meg a Sztójay-féle Quisling-kormány intézkedései előtt. A zsinagóga falán található annak a Beretzk Pálnak a neve, aki polgármester-helyettesként egész egyszerűen nem hajtotta végre a gettó felállításáról szóló parancsot. Ehhez természetesen kellett a helyi polgárság gerincessége is, hogy kijelenthesse: „Megállapítom, hogy senki nem hajlandó átadni a lakását gettó céljaira.” Nem árt, ha észben tartjuk: az egész országban Hódmezővásárhely volt az egyedüli város, ahol nem jelöltek ki gettót a zsidónak minősített magyarok számára. A városvezetők erőfeszítései mégsem bizonyultak Don Quijote-i szélmalomharcnak: annak köszönhetően, hogy két hétig szabotálták a helyi zsidó közösség deportálását, sok ember élete menekült meg. Számosan elkerülhették így, hogy a hírhedt auschwitzi lágerbe vigyék őket, ezért a kevésbé végzetes Bécs melletti strasshofi táborba kerültek. Megint mások számára elég volt két hét arra, hogy elmenekülhessenek a bevagonírozás elől.
A vészkorszak előtt és alatt más tekintetben is példaadó volt Vásárhely. A lakosság a szó szoros értelmében közösséggé kovácsolódott, amit mindennél ékesebben illusztrál, hogy az izraelita istentiszteleteket reformátusok és katolikusok is nagy számban látogatták. A múlt e tekintetben sem oszlott köddé, hiszen az egy évvel ezelőtti megnyitás óta hétezren látogatták meg a zsinagóga melletti Holokauszt Múzeumot. Van, amikor a kissé elkoptatott, sokat használt kifejezések ismét élettel telítődnek meg, ezt példázza a megrendítően hitelesen installált emlékhely is. Az elhurcolt kisgyermekek összegyűjtött játékai, ruhái éppúgy megtalálhatók a tárlókban, mint a vagonból kidobott konzervdobozokra írt üzenetek. Peregnek a filmkockák a kivetítőn, s a túlélők visszaemlékezései heroikus audiovizuális keretül szolgálnak a látottakhoz. A falon sorjáznak a gyermekfotók, a megszakított élettörténetek, egy másik fényképsorozat pedig a hóhérokat jeleníti meg. Természetesen szintén külön tabló jutott az embermentő igazaknak, s rájuk is érvényes lehet Márai Sándor mondása: „A horogkereszttel szemben áll az egyszerű kereszt.”
Kertész Imre sorai jelképesen hidat teremthetnek a másik nagy ívű vásárhelyi vállalkozáshoz, az Emlékponthoz. Nobel-díjas írónk szerint „a modern tömegtársadalom mélyén ott rejlik Auschwitz lehetősége, mert ennek a társadalomnak az emberét nem kötik vallási értékek és erkölcsi mértékek”. Az idézettel akár vitába is szállhatnánk, ha nem tudnánk, hogy Kertész a Rákosi- és Kádár-rendszer kérlelhetetlen pontosságú diagnózisát is megadta. Beretzk Pál sorstalansága példázza, hogy a jók egy velejéig rossz, embertelen rezsimben rendre elnyerik méltó büntetésüket. A bátor polgármester-helyettest a háború után B-listázták, majd passióját követően 1954-ben elhunyt. És talán Hódmezővásárhelyet is azért kellett oly erősen sújtania a hatalomnak, mert a diktatúrák nem viselik el a független közösségek létét. A kuláklisták, kitelepítések egymást érték, s az 1956-os forradalom és szabadságharc után az erőszakos kollektivizálás, tsz-szervezés sorsát sem kerülhette el az egykori paraszt Párizs. Arról viszont, hogy a totalitárius rendszer minden agymosó erőfeszítése ellenére vereséget szenvedett, bárki meggyőződhet, aki a Hódmezővásárhely környéki földeket járja. A tanyavilágot a hatalom szerencsére nem volt képes teljesen felszámolni. A városban is hiába változtatták Sztálinra az Andrássy utca nevét, az emberek itt is csak a régi nevet használták.
A Terror Háza Múzeum szakembergárdájával kialakítandó Emlékpont talán éppen azáltal lesz páratlan, mert nem csupán a történelem tragikus oldalát mutatja fel, hanem a helyiek szívós túlélőképességét is. Schmidt Mária úgy összegzett: természetesen ma még nem lehet tudni, milyen lesz ez a kép, hiszen maguk a városlakók rajzolják meg élettörténeteikkel, megőrzött tárgyaikkal, személyes sorsvállalásukkal. A cél az, hogy a diktatúra természetével végre helyi közösségi szinten is tisztába kerüljünk. De az is, hogy a manifesztálódó emlékeken keresztül mindenki számára világossá váljon, mennyire sunyi, alattomos módon ülte meg egész életünket a totalitárius rendszer.