A Welt-Literatur elárult testamentuma

Kundera az utóbbi időben jobban teszi, amikor nem regényt ír, hanem a regényről ír, bár a Lassúságot is lehet szeretni, és nem tudni, nem fontosabb-e az irodalom sorsát illetően ez az irracionális érzelem az ízlésnél. (Nagy Könyv.)
A most megjelent A függöny legnagyobb erénye, hogy olyasvalaki írta, aki képes Prágából nézni Párizst, és közben Párizsból Prágát; vagyis a közép-európai irodalom kontra európai irodalom kérdéskörben sem a „kis kontextus”, sem a „nagy kontextus” diktatúrája nem befolyásolja.
Kundera egyik alaptézise, hogy a regény „létoka” nem más, mint az élet megértésének vágya, ami természetesen nem igaz – csak a Kundera-féle regényre, így hát jobb, ha az ember már itt felismeri, hogy a regényíró, ha regényről ír, szükségszerűen szubjektív, innentől viszont az olvasói alapállás sem lehet más, mint az igény arra, hogy megismerjük a Kundera-féle verziót.
Ami akkor válik nagyon ismerőssé, amikor a goethe-i Welt-Literatur „elárult testamentumáról” szólva úgy véli: „Európának nem sikerült történeti egységként elgondolnia irodalmát, és ez … helyrehozhatatlan szellemi kudarc.” Kundera tudatosítja: az európai irodalom története mindenhol a „nemzeti irodalmak” párhuzamos története, holott Dosztojevszkijnek több köze van Rabelais-hoz, mint másnak, Joyce pedig egy osztráknál, Herman Brochnál csapódik le.
Kundera, aki térségünkben meglepőnek számító józansággal villantja fel itt-ott a Monarchia történelmét, beszél Mitteleuropa és a kis nemzetek irodalmának provincializmusáról és ennek okáról (erre jó lenne odafigyelni!), és Kafkával szólva úgy véli: a kis nemzetek kis kontextusban tartják íróikat, ugyanis a kis népek irodalma „nem annyira az irodalomtörténet ügye (vagyis a művészeté), mint inkább a nép ügye… ez pedig megkönnyíti, hogy az irodalom azáltal terjedjen el az országban, hogy politikai jelszavakhoz tapad”. Míg a kis nemzetek megpróbálják kisajátítani íróikat („a kis kontextus terrorja”), a nagyok úgy vélik: ők birtokolják az európai irodalmat, ami a periféria nélkül is remekül elvan.
Kundera, aki művében a barokk jegyében hidat vizionál Latin-Amerika és a nem létező Mitteleuropa között, aki úgy véli, „a regényíró tulajdon lírai világának romjain születik” (erre
Kosztolányi maga a cáfolat), aki szerint a regényművészet identitásának jegye az előértelmezett világ fátylának letépése, végül eljut a felismerésig: „az az Európa, ahol mi élünk, már nem filozófiájának és művészetének tükrében keresi identitását. De hol van a tükör?”
Sehol. Az identitásnak ugyanis nincs más hiteles tükre. Ha nem tisztítjuk meg, game over.
(Milan Kundera: A függöny. Fordította Réz Pál. Európa Könyvkiadó, 2005., 2200 Ft.)